Nagy Lajos: Schnitzler novellái
Nagy Lajos: Schnitzler novellái
Schnitzler igen kedvelt írója a magyar olvasóközönségnek. Több színpadi művét adták elő Budapesten – némelyiket jelentős sikerrel –, és novellás könyvei egyre-másra jelennek meg magyar nyelven. Kisebb sorozatos könyvtáraink közül csaknem mindegyik programjába illesztett egy-egy Schnitzler-füzetet, így a Modern Könyvtár „Ködös lelkek” és „Pásztorfurulya” címek alatt, a Tevan-könyvtár „A hűtlen feleség” cím alatt. Ezek a könyvek igen érdekelték a publikumot, pedig Schnitzlert nálunk a külföldi irodalmat szeretők nagy része eredetiben olvassa. Most az Athéneum adta ki egy kötet elbeszélését, a „Guszti hadnagy” című – régebbi keletű – novelláról nevezvén el a könyvet. Kínálkozik a feladat: kutatni az okait, hogy Schnitzlert, mint elbeszélőt, miért sorozza a magyar olvasóközönség néhány legkedveltebb külföldi élő írója közé, sőt a számadatok azt mutatják, hogy a hazai íróink legolvasottabbjaiért sem nyúlt több kedvvel, mint egy-egy Schnitzler-könyvért.
Schnitzler novelláinak a buzgó olvasása jellemző a mi közönségünkre és – miután feltételezem, hogy más kiindulópontokból elindulva, arra a megállapításra jutnék, hogy éppen a Schnitzler-féle elbeszélések azok, amelyeket ez a publikum a legszívesebben olvashat –, könnyen állíthatom, megelőzve a motivációt, hogy Schnitzler novelláinak szeretése mutatja azt a témakört, azt a hangot és azt az írásfajtát, ami iránt a legáltalánosabbak nálunk és ma az igények. Annál inkább így lehet ez, annál inkább témakörről, hangról és írásfajtáról van szó, mert más semmi nem indokolná Schnitzler különös szeretését. Nem indokolná ezt a szeretetet az ő írói értéke – mert jeles író, de a leghatározottabban nem, sőt éppen nem nagy író –, azután tisztán irodalmi szempontokból nem is nagyon érdekes író, olvasása nem üdítő, nem edző, nem túlságosan szórakoztató, nem túlságosan gyönyörködtető, sötétségei meg nem magukkal ragadóan megrázók.
Novelláinak anyagát a mai bécsi életből és ausztriai kisvárosok miliőjéből meríti – kellemes félismerőseink így az ő figurái, a műveiben előttünk vonuló élet majdhogynem a mi pesti életünk, s amennyivel másabb, annyival szolidabb és konszolidáltabb, egyszerűbb, őszintébb és mégis – vagy éppen ezért – kulturáltabb –, annál szimpatikusabb nekünk, kik a magunkétól kissé már borzadunk is, főleg pedig, és bizonyára méltán, nem tudjuk azt becsülni. Ezekről a terekről kiemelt figuráinak mindenféle életviszonylatával foglalkozik Schnitzler, éles szemű körültekintéssel, sok mindenre gondolással, gondos és szinte kedélyes naturalizmussal, igyekezvén megközelíteni az élet ezerágúságát – mégis érdeklődése teljes intenzitással csupán a szexualitás jelenségei felé fordul.
A novellák hangja közvetlenül fakad ebből a bécsi és osztrák kisvárosi életből, illetve ennek az életnek áttetsző, tiszta kompozíciókba öntött realisztikus ábrázolásából, ez az a hang, amelyet a legkönnyebben fog fel a fül, könnyen, szívesen és értőn. A témakörről és a hangról szólván már megneveztem az írásfajtát is, amelybe Schnitzler novellái tartoznak, így mintegy összefoglalásul mondom: a való életet ábrázoló, objektív, realisztikus elbeszélések ezek, könnyű olvasású műfaj.
Át- és átkalandozván az író az előtte kavargó életet, annak legfőbb jelenségét és viszonylatát csupán futólagos figyelemre méltatja, teljes kedvvel – amint mondtam – csupán a szexualitás problémáit ragadja magához. Fővázul gyakran egy-egy női léleknek boncoló ábrázolását választja.
Érdekes, hogy bár az élet külsőségeinek, de az emberi léleknek is, különösen a női léleknek kitűnő ismerője Schnitzler, mégis ez ismereteiben és – bár friss és modern író és éppen a legmodernebb jelenségekkel foglalkozik legszívesebben – a lelket boncoló vizsgálómódszereiben és megértetni akaró motiválásában is van valami ósdiság. Itt említem fel a „Garlan Bertát”, egy tíz év előtt kelt, magyar fordításra csak most került novelláját, mely a megírás eszközeiben igen hasonlít a Bovarynéhoz, s ez a feltűnő hasonlatosság, anélkül, hogy értékét csökkentené, még érdekesebbé teszi ezt a novellát. A „Garlan Bertának” egyes részleteit az író az átélésnek oly erejével öntötte formába, hogy ezt az elbeszélést, ha a végének furcsa és hamis erkölcsi tendenciáját nem találnám elkedvetlenítőnek, remekműnek tartanám.
A Schnitzler novelláinak túl sok és soha nem szűnő szexualitása bizonyára nagy vonzóerejű az olvasóra, én azonban már kissé unalmasnak találom ezt a szexualitást, akkor, ha több novelláját egymás után elolvastam. Ilyenkor határozott igényeim támadnak másra is, és tisztán jelentkezik előttem, hogy az élet – az egyéni is, a társadalmi is – a szexualitáson kívül még sok mindent tartalmaz. És ha ez a minduntalan való szexualitás néha untat, az is megesik olykor, hogy bosszant: amikor a kelleténél gyakrabban van szó beteges lelkek beteges vágyairól, kielégülésük pszichopatologikus gátjairól.
