Nagy Lajos: Szederkényi Anna: A nagy nő
Nagy Lajos: Szederkényi Anna: A nagy nő
Férfiembernek ma, amikor a világon mindent férfiak csinálnak, tehát az irodalmat is, különösen érdekes a nőíró, ha őszinte, ha az írást, mint szintén férfimesterséget, legalább egy kissé nőivé tudja tenni, azáltal, hogy bármily burkoltan is, valami keveset ad a maga lelkéből. Nőknek is érdekes ez, mert új valami a férfiírások rengeteg árjában. Egyelőre igen ritkán van ilyen értékekhez szerencsénk, bár túlságos sokat nem kívánunk a nőíróktól, csak valami keveset – hiszen a férfiírások legtöbbje sem hordozza az írójuk legigazabb gondolatait, vélekedéseit és vágyait, meg ezeknek az írásoknak is a legnagyobb része eltanultság, a legjobb író is természetszerűleg csak kevés újat ad a már napvilágra került dokumentumokhoz.
Tehát a női elme szabad gondolkodása, a női szem érzékeny nézése, ezekből fakadhatnak azok a legspeciálisabb értékek, amelyeket nők írásai számunkra – férfiak és nők számára egyaránt – hozhatnak. A „Nagy nő”-ben, ebben a tökéletlen, de nem értéktelen regényben vannak ilyen részletek, és történetesen – mert nem okvetlenül kell, hogy így legyen – ezek a regény kimagasló pontjai. Eveline izgalmas öltözködése és kétségbeesetten rafinált magacsinosítása, Eveline boszorkányi munkája, amellyel Márthát bűnre akarja kényszeríteni, meg általában az Eveline alakjának egész megrajzolása s ennek az antipatikusnak és gonosznak – de nem valószerűtlennek – megcsinált nőnek a gondolatain, cselekedetein, mozdulatain keresztül való itt-ott akaratlan, sőt leplezett és akarat ellenére való, szubjektív megnyilatkozások: ilyen kimagasló részek.
Pedig Evelinet „a másik”-nak, a gyűlöltnek csinálta meg az író, akihez modelljének kellett lennie, amely modell ellen szegződtek a valóságban is fájdalmas indulatai – szeretettel és mintegy szubjektíven Márthát festegette, a Mártha figuráján keresztül szólhatna néha őszinte líra hangján –, mégis a Mártha alakját látom egészen recipeszerűnek, rossz férfiírók hamis csinálmányai alapján készültnek.
Persze, a „Nagy nő”-ben is megtaláljuk a nőírásoknak azt az általános tulajdonságát, hogy az író körülbelül oly erotikával festi nőalakjait, mintha férfi lenne és úgy nézné őket – kívánva őket, vagy húzódozva tőlük –, a férfiakat pedig ugyanazzal a pózolt érzéketlenséggel rajzolgatja, mintha megint csak férfi lenne.
Legszimpatikusabb e regényben az író szándékainak nemessége, a lelkessége, a hangjának izzó, izgatott csendülése, a nem csekély bátorsága. A feladat, amelyet megoldani próbált, a maga egészében túlhaladja az erőit, a komponáló képességét, egységbe fogó energiáját. Stílusában sok a modorosság, túl sok a hasonlat, s ezeknek a hasonlatoknak a legtöbbje zavaró, mert felesleges, sőt rossz. Mondhatnám, minden egyes hasonlata egy-egy folt, egy-egy szépséghiba… „Az automobil elrohant az ablak alatt, öntelten pöfögött, szuszogott. A tülök, mint a végrehajtó dobverése csendes falusi délelőttökön, megrezzentette még a hajuk szálát is.” Hát nem úgy rezzentette meg – jegyzi meg a kritikus szerényen –, csak: megrezzentette.
„Mint a szunnyadásából messzi bömbölésre felhorkant bojtárgyerek a puszta végtelenségébe, úgy figyelt a méltóságos asszony a beverődő hangokra.”… Itt meg egészen bizonyos, hogy másképpen figyelt. És sok-sok ilyen hasonlat, megírásbeli modorosság… Érdekes, hogy a könyv második felében, ahol már valami elementáris hév ragadja magával az írót, ahol nem is érhetett rá már annyit pepecselni, ezek a „virágok” elmaradnak, a nyelv egyszerűbb és kifejezőbb, semmi nem zavar bennünket. Itt szikránként csillannak ki egyes apró, drámai erővel ható jelenetkék: A kalapvásárlás, Evelinenek a Mártha kesztyűtlenségére tett megjegyzése… stb.
