Tóth Árpád: A mandarin
Tóth Árpád: A mandarin
Szép volt. Aki a Magyar Színházban megnézte a Mandarint, bizonyára egy kitűnő est emlékével távozott. Az egyszerű, derék polgári lelkek számára borzongató élvezet lehetett átadni magukat a darab furcsa, sárga izgalmainak, melyek pompásabban szédítenek, mint az Angol Park afrikai vasútja. S az érzékenyebb és műveltebb nézők – egy vagy kettő mindig akad –, zsöllyéikben hátradőlve szintén jóleső érzéssel kísérhették az előadást, élvezve a fantasztikus és fülledt asszociációkat, melyekre a sima darab előzékenyen alkalmat ad. Egy kínai bosszú, sok-sok ezer éves kultúra idegen, furcsa és már beteg virága, egy angolos, gyári, biztos csiszolású színmű olcsó üvegpoharában – érdekes volt.
Becsülöm e darab bizonnyal jelentéktelen tehetségű szerzőit. Amit ők adhattak, ügyesen adták: egy őrjítően feszülő cselekményt, figurákkal, melyek egészen a színészekre vannak bízva, s mégis úgy, hogy ne ronthassák el, csak könnyű külsőségeket kell adniok, egy sárga, gesztusaival félelmes férfit s egy asszonyt, akin csak érett, ellágyuló szépsége a fő. (Csortos pompás mandarin volt, s Gombaszögi, festett ősz szálakkal hajában, gyönyörű.) S becsülöm e jelentéktelen szerzőket, mert a távoli és bizarr tárgyú darabnak költői jelenete is van, bár e tekintetben a díszletmesterre bíztak mindent: a rettenetes kínai kert sötét kapui lassan szétnyílnak, mint nagy, mély, felszabadult sóhajra az ajkak, halk, buja zene szól, a titkos mélyben cseresznyefák ligete az alkonyatban vérezve, s lassan, egymás után kitámolyognak a borzalmakat átélt európaiak, a fiú egyetlen, reszkető, zokogó kiáltással öleli fel ájult anyját. Szép volt. És nem baj, hogy vannak színművek, melyekben csak szerzői instrukciók mélyén lapul meg a költészet. Hiszen a legtöbb mai darabban ott sincs.
