Róbert Jenő: Színházi esték
Róbert Jenő: Színházi esték
(Előszó egykori – annak idején német lap számára németül írt – színházi beszámolóim gyűjteményéhez, mely most Georg Müllernél, Münchenben „Theaterabende” címen jelenik meg.)
Aki ezeket a színházi benyomásokat, melyek e könyvben összegyűjtvék, följegyezte: részben kritikus, részben meg – rendező. Remélem, hogy az elmélet és gyakorlat e szigorú ellentétét (melyet különben itt a perszonál-unió is igen előzékenyen enyhít) sehol sem érezhetni. A könyv semmi esetre sem kívánja ezt az ellentétet hangsúlyozni, sem a két hivatás voltaképpeni egységét feltűnőbben megvilágítani. Azt a véletlent, hogy a színpad eseményeit éveken át a kritikus kényelmes földszinti zsöllyéjéből figyeltem, s hogy viszont ugyancsak éveken át a kényelmetlen rendezői asztal mellől fáradoztam emez események létrehozásán: ezt a véletlent mindenesetre meg kell említenem, de semmi módon túlbecsülnöm nem szabad.
Maguk a színházi esték, melyek benyomásai itt megrögzítődnek, a legcsekélyebb összefüggésben sincsenek egymással. (Ezt tán nem is kellene ily élesen hangsúlyoznom, hiszen már első pillantásra is észrevehető.) Nem jelölnek semmiféle irodalomtörténeti vagy színháztörténeti fejlődést, egyetlen elméletet sem szolgálnak, s a gyakorlatnak sem fedik föl semminő titkát, éppenhogy egy-egy színházi est alkalmából valamely költőt köszöntenek, ujjongva, vagy egy-egy darabot utasítanak el, unatkozón: anélkül, hogy akár a költőt, akár az illető egyes darabot kimerítőn „elintézni” akarnák, egyszóval: csak egy kaleidoszkóp színhatásai ezek.
Mégis, némi különösebb jóindulattal (s én a jelen esetben egyenesen pártfogói kegyességgel teszem ezt) azt is mondhatnók, hogy ezek a följegyzések a szubjektív értéken túl valami egyébbel is bírnak, minthogy megkísérlik, hogy egy igen nehéz esztétikai kérdésre adjanak feleletet. Persze csak összességükben, csak mint önkényes példák, s csak azok számára, akik a sorok, sőt a betűk közt is olvasni tudnak… a kérdés pedig, melyre ez összefüggéstelen színházi esték válaszolnak, ez: „Mi a rendezés?”
*
A szokásos feleletek ugyanis nem kielégítőek. Sohasem foglalkoznak a rendezés művészetével, csak a technikájával. Erre a kérdésre: „Mi a zene?” nem a kontrapunkt titkait szokás feltárni. Tudjuk, hogy a festészet lényege független a technikai készségektől, melyek a paletta színeit a vászonra varázsolják. S ha a költés művészetéről szólunk, senki fiának sem a jambusok és trocheusok különbsége ötlik az eszébe. Csak itt… a rendezésnél sikkasztják el a melódiákat, s maradnak nyugodtan a skáláknál.
S beszélnek a golgotha-járásról, mely a rendezőpróbától az előadásig vezet, beszélnek „Gesammtkunstwerk”-ről a közös műről, melyben költészet, színházművészet, a dekoráció meg a zene egyesül (mintha a művészetben összeadási műveleteket lehetne végezni!). Beszélnek a világítás intimitásairól, s szó esik néhanapján a tempóról meg az összjátékról is.
Skálák, skálák, ujjgyakorlatok!
*
…mutate nomino de te fabula narratur: úgy érzem: Horatius eme indiszkréciója minden emberi művészet legmélyebb varázsformulája.
A grandiózus Rembrandt képeiben csakúgy ott rejlik ez a kinyilatkoztatás – és sem többé, sem kevésbé –, mint a gyöngéd Watteau festményeiben, ez özönlik végig buja kiáradással amaz olasznak (Alighieri Dante a neve) Isteni Komédiáján csakúgy, mint akár a francia Honoré de Balzac emberi komédiáin, ez cseng ki a Kreutzer-szonáta ujjongó trioláiból, de a Bőregér ringató valcer-taktusaiból is: Rólad, ó ember! rólad szól a mese!
Ez a művészet örök témája, az egyetlen téma, a végtelen téma: mit érezhet végig és élhet meg az emberi teremtmény nevetségesen szűk léte alatt, a bölcső és a sír között, míg átzuhan a születésből a halálba…
Még nyíltabb és brutálisabb kifejezéssel: a sok és kevés, a határtalan és meghatárolt, amit minden emberi dolgokból én – s mindig csak én és sohasem te – megérezhetek. Memento mori: ez azt a rettenetet hirdeti, hogy én is halott leszek egyszer, memento vivere: ez pedig e világ gyönyörűségét, melynek az én végső lélegzetemmel meg kell szűnnie.
…Az egyetlen téma.
Variáció van számtalan. Az emberi öröm ezer motívuma s az emberi szenvedés ezerszer-ezer motívumai… De a téma egyetlenegy.
És így lehet, hogy egy dán herceg a középkorban a lét és nemlét dolgain töpreng – s a szívünk verése kívül is hallik –, hogy az agg Priamos fia holttestét koldulja, oly országban, mely rég pusztaság, oly erkölcsök és szokások között, melyeket már sohasem érthetünk meg – s leheletünk megszegik. Gondolható bármily dekoráció… bármily milieu… bármely kor, de a téma egyetlenegy marad.
S szólnak az emberhez az Olympus istenei, s szólnak az emberhez a dzsungel állatai: rólad, Rólad beszél a mese!
*
A fizika professzorai apróra megmagyarázhatják (mint ahogy mindent is megmagyaráznak) s számomra mégis talányos marad (mint majdnem minden fenomén) az a jelenség, mely ezt a szép nevet viseli: „rezonancia”. „Valamely test együtthangzása a ránézve sajátos hang fölcsendülésével.” Jön egy hang valamerről, s egy húr – egy nyugvó húr, anélkül, hogy bármiképp is érintenék – továbbzengeti ezt a hangot, sok esetben hatalmasabban és tisztábban… Csoda. (A kezdő hang hullámokat támaszt, melyek a nyugvó húrig terjedve, ezt mozgásba hozzák… tudom.)
Csoda.
S a művészet képe ez.
A végtelen élet (az egyetlen téma) zeng – hatalmas hanglépcsőjén milliónyi meg milliónyi hang és átmeneti hang –, s minden művész egy-egy nyugvó húr, mely a ránézve „sajátos” hangra vár, felfogja és tovább zengeti…
Sok esetben: hatalmasabban és tisztábban.
Ez a művészet.
Ez minden művészet.
*
Zola formuláját egészen használhatónak találom: „Un oeuvre d’art est un coin de la nature vu ŕ travers un tempérement.”
Csak tudni kell, hogy nem a kérdéses természetszögleten múlik a dolog – hanem a kérdéses temperamentumon.
*
Ez minden művészet.
A rendezés művészete sem több, sem kevesebb.
Itt hallom az ellenvetést: a produkció és reprodukció különbségéről: a megállapítást, hogy a reprodukáló művészet valami olcsóbbrendű dolog, hallom az úgynevezett primer impressziók istenítését (amelyeket az életnek köszönünk), s a szekunder impressziók lesajnálását (melyeket „csupán” egy kész mű ébreszt).
Mintha ezt mondanák: a Giovanni Bellini muzsikáló angyalai kevésbé alkalmasak a művészi inspirációra, mint esetleg egy élő filharmonikus zenekar.
Vagy mintha valamely művész azt merné mondani, hogy az ő alkotó munkája számára a Raszkolnikov alakja használhatatlan, egy igazi fegyenc inkább kedvére való.
Vagy (példa a gyengébbek kedvéért): „Hermann und Dorothea” értékesebb (elsőosztályú impressziók! közvetlen az életből véve), mint… egészen halkan mondom ki… mint a Faust (a mese már előbb is megvolt egy másik műben! egészen avas impressziók! fúj!).
Vagy (példa a teljesen gyöngék kedvéért), ha valaki ezt mondaná: itt van nekem két légváram: az egyiket jelzálog terheli, a másik azonban tehermentes!
Elég. A „csak reprodukáló” művészetről szóló ellenvetést arrább tolom az útból.
*
A rendezés művészete sem több, sem kevesebb, mint minden más művészet: a rendező – a nyugvó húr – fölfogja valamely drámai mű ránézve sajátos hangját s továbbzengeti… egy színi előadásban.
(Az eljárás első fele, mint látjuk, teljesen azonos annak a művészi tevékenységnek első felével, amit kritikának hívnak.)
A drámai mű: un coin de la nature. Egy bizonyos, határozott természetszöglet. A visszaadásban egy bizonyos meghatározott temperamentum jut érvényre – szuverenitásra.
Egyik vagy másik „Színházi Est” talán ezt mutatja: egy drámai mű hatását a rendezőre. Ahogy talán „A sirály” egy emberfajta megdönthetetlen sorsára nyit perspektívákat. Ahogy a „Szerelem tragédiája” egy világnézetet mutat: egy elhelyezkedést az asszonyokkal, szerelmükkel, ősin sajátos élményeik tartalmatlanságával szemben. Ahogy „A megmentett Velence” bizonyos erős és tudatos előszeretetet árul el a ma kérdései és a ma feleletei iránt (mert az élet: a mai nap, a jelen óra, az örök utolsó pillanat).
Ilyen a hang, melynek a rendezésben tovább kell zengenie. A továbbzengés természetesen csak az egyes megvalósult színielőadásokban hallható.
Ez lehetne összefoglalás: „Ahogy a napnak szüksége van egy szemre, hogy világíthasson, a zenének egy fülre, hogy hangozhasson, éppígy minden mestermű értékét, művészetben és tudományban, a velük rokon s rájuk alkalmas szellem teszi lehetővé, melyhez szólanak. Csak az bírja a varázsigét, mely által az ily művekbe bűvölt szellemek megelevenednek s megmutatkoznak.”
E szavak különben Schopenhauer Arturtól valók, ő írta le ezeket – nem is sejtve holmi „rendezési művészet”-ről – a Parerga és Paralipomena kétszáznegyvenedik paragrafusául.
*
A „könyvdráma” kifejezés pleonazmus. Mint ahogy a „könyvregény” kifejezés pleonazmus volna. Mégiscsak ostobaság (de vakmerőség is) azt vitatni, hogy a költő, aki alkotása számára a drámai formát választja, ebben kevésbé lesz „kész”, mint a regényformában, hogy ilyenkor még a színpad támogatására is szükség van, hogy a műalkotás ilyenkor csak az előadás pillanatában lesz teljesen „bevégzett”. Ez ostoba és vakmerő állítás. A dráma – mint minden egyéb műalkotás – önmagában véve befejezett és a művészi valőrök, melyek Hamletben vagy Tassóban vagy a Magános Út-ban megvannak, ugyanazok volnának is, ha akár a színház színészeivel, dekorációival, bútoraival és rekvizitumaival egyáltalán a világon se volna.
De éppen azért: a színielőadásnak sajátos, külön művészetnek kell lennie, hogy egyáltalán értelme, jogosultsága legyen. A dráma meglévő – s ismétlem: könyvformában is bevégzett – alkotásvoltát a színpad kézzelfoghatóságaival „kommentálni”, nyomorúságos ügyecske volna, s mily hasonlíthatatlanul szép valami, egy drámai mű véletlen adottságából (s nem is kell, hogy mestermű legyen) egy saját alkotást… saját melódiákkal… saját ritmikával teremteni!
Ebben az értelemben: a színház többé nem puszta fantáziakölcsönző-intézet.
Ebben az értelemben: a rendező a schopenhaueri metafizika első és legfontosabb tételét variálja, ezt mondván: „Die Welt ist meine… Theatervorstellung”.
(Amikor is a rendezés művészetének… a rendezés összes „művészetei” is rendelkezésére állanak.)
*
A kritikus öntudatos büszkeséggel vágja oda a költőnek, hogy cousin-je neki és nem kreatúrája. (Az a kritikus, aki művész is… tehát ne tessék az újságíró-áruház-litteratura összes „kritiká”-nak címkézett termékeit idegondolni.)
Mikor ugyanezzel a tétellel a rendezővel szemben is élek, akkor ez alatt a fogalom alatt mindenesetre – rendezőt értek. Jól tudom, hogy minden színháznál legalább egy úr szaladgál, aki azt az örök-súlyos problémát bogozza, hogy egy-egy színész jobbról vagy balról lépjen-e be a színpadra, s aki a próbák kezdetét meg végét megszabja. Hát ez is rendező. S a két fajta közt alig szokás különbséget látni, s ezt a különbséget majdnem sohasem méltányolják. S az ilyesmit, hogy: „A tegnapi előadás már nem annyira Shakespeare volt, mint inkább…” még mindig ócsárlásul mondják, holott ez a legnagyobb dicséret.
Azonban…
Vajon eleinte nem színvakok számára kellett-e festeni? Botfülűeknek muzsikálni? Minden téren először a szükséglet jelentkezik, aztán a termelés. Itt azonban a nemzetgazdasági törvény kikapcsolódott. Elébb van a művészet, aztán jön a műélvezet, s csak (szórványos esetekben) a műértés.
Nem kell ezen sopánkodni, de szép nyugodtan megállapítani szabad. Elvégre nem külön sajátossága az a rendezésnek, nem kivétel, hanem szabály, hogy tudományos eszközökkel művészetet és giccset egyáltalán nem lehet megkülönböztetni egymástól. És hogy – cserbenhagyatva a tudománytól – nem marad egyéb, mint… az ízlés ingadozó örömérzései, hangulatai és szeszélyei, melyek mindig az egyes embertől s ennél is mindig egyes pillanattól függnek. És hogy az úgynevezett végső igazságok – itt is, a művészetben is – éppen jók maradnak majd egy sírfeliratra.
*
Szerencsére azonban nem a végső igazságok a világ teteje. Hanem – rendezés ide és rendezés oda – két kék szem, úgy bizony. És hogy ez a két kék szem lehetőleg sokszor (és lehetőleg simogatón) nézzen az emberre. Talán egy szánkóban, míg a nap a hófödte hegyeket valami valószínűtlen rózsaszínnel vonja be, vagy tán egy nyílt kocsin Fiesole felé…
Ez az indiszkrét közlékenység a kíváncsiaknak szól, akik olyan szívesen szeretnék megtudni: honnan is veszi az ember az erőt, alacsonyrendű elemekkel való küzdésre – honnan a türelmet nevetséges és unalmas pörlekedésekre?
