Ady Endre: A poéta élete.
Ady Endre: A poéta élete.
Ez a pár sor írás egy nagy haragból, egy hosszú, veszekedő cikk tervéből maradt meg, s dokumentumnak jegyződik ide. Mert még a nagy harag is el szokott múlni, a veszekedés cigány dolog, s hosszú cikket csak akkor ír az ember, ha soronként fizetik. Hát húzzuk csak ki a méregfogakat és neveket, de hogy azért reánk ismerhessenek: a legelőkelőbb, legeurópaibb magyar kritikus, költő és gondolkozó írt egy új poémás könyvről. Sorsosa, társa, barátja, barátja könyvéről írt ünnepiesen, megbecsülően fényes szempontok közé emelve a poétát, s isten tudja, hányadik kötetét. Sok mindent nem kellett már megírnia, mert megírta régebben, de csodálatosan tetszett ezúttal neki egy-egy jelzőig, mondatocskáig elcsúsztatnia a ceruzáját a poéta emberi és polgári személyiségére. Vén csont már e poéta, s van egy olcsó szellemességű, de nem rossz axiómája: élete nyitott könyv, csak éppen tán nem fiatal leányok kezébe való, pláne mikor ezeket kezdi érdekelni legjobban. Ám e költő aktív költő, élete, exisztenciája még mindig a vers, s egyben még jelent valamit annak a lapnak, melynek a kritikus fővezérsége mellett ő is egyik vezére. S azóta se tudom elhinni, hogy egy élő, író és küzdő poéta emberi remekségei s még inkább gyarlandóságai éppen egy nagyszerű barát útján fussanak szét a megismertségbe. Éppen eléggé jogtalan, tolakodó és ostoba módon kíséri a szegény „neves” költő ember-életét a sznobok és rajongók érdeklődése s legendagyártó kedve. Meg nem nevezett poéta azt szokta mondani, hogy egy társadalomnak, egy publikumnak legalább hússzor jobban kell ellátnia egy ilyen emberét, hogy jussa legyen elvárnia tőle magánéletében is a mindig grandiózust, őrzötten stílusost és megcsodálni valót. Hát ezt és ennyit most csak ideírtam, de bizonyisten fog kelleni írnom, s írok is hamarosan arról, hogy Hatvany Lajos hírhedt irodalom-politikája mennyire bölcs és előrelátó volt. Most éppen csak egy kis grimasz akart ez lenni az író privát életébe szemtelenül bekukucskálók felé a ma régibb s – ma már bevallom – oktalan harag emlékéből. Mert aki ama poétáról írt, mindezt jobban tudja, hiszen előkelő, a legelőkelőbb, s ama poétának s nekem az embernek is legkedvesebb. De nem kell látszatra sem rászabadítani az irodalmiaskodó plebset a poétának úgyis kínok és kínok között egyensúlyozott életére.
