Kosztolányi Dezső: Ének néma mankókról • (Szász Menyhért háborús versei.)
Kosztolányi Dezső: Ének néma mankókról •
(Szász Menyhért háborús versei.)
(Szász Menyhért háborús versei.)
A haladó tudomány megfosztott bennünket bizonyos illúzióktól. Még a költészettől is elvett néhányat. Úgy értem ezt, hogy a mai költő már nem írhat úgy, mint például a középkori históriaíró, aki a tudatlanságon, ezen a puha és jó kispárnán aludt. Az ő hősei sohasem haltak meg vérmérgezésben és vakbélgyulladásban, (holott ezek a nyavalyák éppen úgy pusztítottak a középkorban is, mint ma), csak szerelemben és lázban s ő maga teljes joggal írhatta, hogy a nyavalyatörősöket az ördög csikarja és a hold nyirkos betegséget okoz. Ma már még az őrült költőnek sem szabad ilyen tudatlannak lennie. Hiszen azóta felfedezték e betegségek okait. Hasonlóan vagyunk a háborúval. Régente metafizikai, emberen túl való jelenségnek tartották. Azt mondták, a föld vajúdik. Azt gondolták, az ég tűzvészt eresztett az emberekre. Azt írták, a népeknek láza van. Ma lemérjük a lázat. Tudjuk mi okozza. Látjuk – górcsövön át – a háború arany baktériumát (az angol sovereign). A társadalomtudomány és a lélektan – ez a két siheder, nagy jövőre hivatott tudomány – megmagyarázza a tömegek tragikumát, az el nem intézett gazdasági problémák alapján s a tömegek élettagadását, egyszerűen, lélektani alapon. Valaha érezték a háborút. Ma ismerjük a háborút. A mai költő pedig szükségszerűen tudomást vesz ezekről az igazságokról, – hogy freudi műszóval éljek – a mai költő „ki van analizálva.”
Innen érthetjük, hogy ennek a háborúnak, amely méreteiben és jelentőségében minden eddigit felülmúl, sehol a földtekén egyetlen hadviselő népben sem akadt a régi értelemben vett költője. Németországban ebben a tekintetben is erőfeszítések mutatkoznak. A legelsők lépnek sorompóba. De mindnyájuk számára csak reminiscencia az, ami előttük történik. Állandóan a régi háború van szemük előtt – sőt a régi háborús költészet – s nem merik meglátni, nyílt szemmel, ezt a háborút. Valamit utánoznak… a történelmet. Valamit túl akarnak kiabálni… a saját hangjukat. Valahogy felállnak, mielőtt dalolnának… színészek. Hangjuk tétovázó, vagy magas, vagy alacsony, a színvonal pedig mindig alacsony.
Mi maradt a költő számára? Az az élet, amelyen végiggereblyézett a háború, a szenvedés. Szász Menyhért ennek az írója. Körner könyvének a címe: Lant és kard. Az övéé: Ének néma mankókról. Milyen szakadék a két cím között. Húsz vers sorakozik itt, amely a bátor, erkölcsös, tiszta hangjával kedves a szívnek és az agynak. Egy új csatadalt olvasok a lovakról, a szegény-szegény lovakról, amelyek együtt halnak meg a szegény-szegény emberekkel, testvériesen. Ez a művészet egyszerű, szókimondó, kész. Eszközeit illetően pedig játékos, csiszolt, sokszor a pointe-ig hegyesedő. Forrón folynak itt a színes patakok a szabad versek tekervényesen-szeszélyes medrében, míg egy ponton kirobbannak, lángoló szökőkutakká, fantasztikus ernyőkké bokrosodnak. Semmi nyoma a vergődésnek. A költőnek nincsenek titkai. Szász Menyhért versei a szó legszűkebb értelmében modernek, az új művészet minden eredményével, a felszabadult forma minden könnyűségével és kellemével. A jelentőst is úgy beleágyazza a formába, hogy nem tüntet, a maga erejével hat, szépséggel beszél. Szép szavai pedig gyakran igazi mélységet takarnak. Ezeket nagyon szeretem:
…A nap tüze megnyúlt fejük sütötte,
Mint egy cipót…
Mint egy cipót…
…és úgy lógott fejük le
Mint árva gomb…
Mint árva gomb…
…Nők… nők… haragszom rájuk,
Mert ahogy mennek,
Ahogy viszik a boájuk
Furcsa: - egy állat a karjukon.
Mert ahogy mennek,
Ahogy viszik a boájuk
Furcsa: - egy állat a karjukon.
Csöndes sorok, de nekünk a háborút jelentik. Érezzük, hogy bennük a mai idők szelleme mozog, hogy ezt akárcsak egy évvel ezelőtt is nem vehettük észre, nem írhattuk le, hogy Szász Menyhért költő és könyve becsületesen tükrözi a mai háborút, a mai embert.
