1. § Bevezetés: Melyben az író a maga lovát dicséri
1. § Bevezetés: Melyben az író a maga lovát dicséri
Gyermekkorunkban, én és a testvérem, – és rokongyerekek, – egy sajátságos játékot eszeltünk ki egymással.
Apáink hivatalnokemberek voltak, akták és aktapapírok szerte hevertek nálunk otthon is. Ó mennyi görbe lábú, nagy hasú török basát pingáltam, mennyi se-füle se-farka versikét firkáltam annakidején azokra a kemény, ropogós, kékes árkusokra, amiken olyan szép, gusztusos, gömbölyű betűkkel volt odanyomtatva felülről:
ŐFELSÉGE A KIRÁLY NEVÉBEN:
és lejjebb ez a rejtelmes szó:
INDOKOK.
Egyszer aztán arra a gondolatra jöttünk, hogy az aktákból valóságos akták legyenek, kicsiben, játékakták elképzelt perekről, elképzelt bíráknak és kigondolt nevű minisztereknek nagy-cirkalmas aláírásával. A perekből lassanként történetek lettek, mesék, amiket szőttünk-fontunk, bogoztunk végérhetetlenül, mindannyiunk tudott valamit hozzátenni, egymást szülték az iratok, és a perek szereplői mind jobban és jobban megelevenedtek a fantáziánkban, valóságos emberek lettek ezek, akik éltek, akartak, csaltak, loptak, birtokokat szereztek, eladtak, panaszokat emeltek s védekeztek, fellebbeztek és prókátorokat mozgósítottak. A prókátorok, a bírák, a miniszterek ismét élő személyek voltak maguk is, új „jogalanyok”, akik tettek-vettek, akikkel történtek események, a táblabírót kúriai bíróvá léptették elő, a fiskálist valami „homályos ügy” miatt kitörölték az ügyvédi kamara lajstromából, a kormány megbukott, a király megkegyelmezett valami gyilkosnak.
Apránként egész országunk támadt így, és megtartottuk az első népszámlálást. Hosszú ívek listáiba róttuk a csupán papíroson létező lakosságot, gyermekes pedánssággal rendeztük gyülekező irattárunkat, mely egy egész kis világ egyetlen valóságát képezte, és nem engedtünk azontúl semmilyen eseményt nyom nélkül elrepülni, anyakönyvet vezettünk a születésekről, esküvőkről és halálozásokról, házakat építettünk, adásvételi szerződéseket kötöttünk, mappát csináltunk a városhoz, lerajzoltuk a fundusokat, telekkönyvbe róttuk az adósságokat. Folyt a játék hónapokon át, új istenek s egy gondolt ország királyai lettünk s már nem éltünk a magunk világában, ha beszélgettünk, egy képzelt élet híreit újságoltuk egymásnak, és a felnőttek meg nem értettek bennünket.
Nos, olvasó, hasonló játékra hívlak meg téged. Egy várost fogok alapítani én is, nem messze különben, csak itt mindjárt a főváros mellett, én benépesítem emberekkel, és nevezni fogom Újvárosnak. Hiába keresed Újvárost a mappán, Újpestet fogod találni és Kispestet és Rákospalotát és Erzsébetfalvát. Persze, a mi városunk mindegyikhez egy kicsit hasonlítani fog, mert hiszen ez is egy ilyen új város a főváros mellett, – de azért Újváros mégis egészen képzelt hely, és csak úgy gondolom ki benne az embereket is. Ráismersz valakire? Meglehet! Istenem! – az emberek mind olyan egyformák. S még hozzá ha hasonló helyre is kerülnek! Csak azt ne gondold, hogy a regényalak valóban a te ismerősöd – mert akkor könnyen a hazug rágalmazó színében juthatok ártatlan. Hátha egy derék úriemberre vélnél ismerni abban, aki a regényben gazságokat követ el, s megdöbbenve látnád milyen különös képességeket árul el az, akiről te ilyesmit soha föl nem tettél? Nem ő az, olvasó, a bajsza talán hasonlít, de az orra már más. Nem ő az, ha talán olyasmi történik is vele, csupa kigondolt emberek jönnek itt, már mondtam. És egy kigondolt város, mint ahogy a tudósok kigondolnak valamit a priori, könnyű nekik ott a papíroson! – de a szegény Élet, melynek annyi akadállyal kell küzdenie, sohasem tudja azt megvalósítani olyan pontosan. Nem, ennek a regénynek semmi köze sem lesz az élethez.
Mi ez hát, kedves olvasó? Játék, mondtam, játék. De ezekben a máig borzalmas időkben, amikor a mi nagy és komoly világunk igazgatását valami gonosz istenek – és még gonoszabb politikai kisistenek – kerítették a kényük alá – életünk, hazánk, házunk, gyermekeink, minden a kezükben van – nem az-e a legboldogabb, aki gyerek módjára el tud játszani egy képzelt világban, s akit egy gondolt élet eseményei jobban érdekelnek, mint véres újságaink? Lélekben király lesz és újra gyermek, s a játék ártatlan bolondságai közt elfeledkezik a valóság gyilkos bolondságairól. Mit tegyünk? Gyengék vagyunk. Ezeken a retteneteken nem tudunk segíteni.
Gyerünk hát. Játsszunk. Játsszunk.
