Bálint Aladár: A szeizmográf
Bálint Aladár: A szeizmográf
Az egyik olasz-határmenti osztrák városban, mióta gránátok csapdossák a közeli hegyek sziklás kemény oldalát, csúcsát, idegesen rezeg az ottani tudományos intézmény szeizmográfja. Az érzékeny tű, amelyet máskor csupán a morajló föld dobbanása mozgat meg, megremeg és remegése nyomán sok titkos jel, kuszán összecsomósodó zilált vonalak zsombék torlódik papírra. A szeizmográf nem téved, csakugyan föld reng és a tudósok már hasznosítsák az ágyúk dübörgő jajgatását, kutatnak, mérnek, jegeznek, bizonyára le tudják már olvasni a tarackok, vékony hegyi ágyúk, öblös mozsarak torkából kiröppenő golyók útját, a távolságot, talán már kész naplóval várják a háború végét.
A nyugtalan, zaklatott fantázia kizökken a józan elképzelés medréből, a szeizmográf remegését, a tudósok munkájának eredményét, messzi bizonytalan távlatba helyezi, ahol elmosódik a valóság határa és elképzeljük azt is, hogy akadnak majd emberek, akik érzékeny műszerekkel le tudják mérni a világrengés képletét. Akadnak tudósok, akik adattá, számjeggyé sűrítik vagy szűrik e véres hónapok tartalmát és elkönyvelik, értekezést írnak róla, formulákba szorítják, mit tudom én, talán még gyököt is vonnak belőle. A stratégák már dolgoznak és vaskos könyveikből fogják tanítani a fiatal katonákat, az orvosok, statisztikusok, történetírók, nemzetgazdászok, teológusok is igyekezni fognak. De ez mind nem elég, valami többre, lehetetlenre vágyik a véres szenzációkkal felkorbácsolt, szuperlativusokkal szinte megbénított fantázia. Olyan gépezetet, vagy alkotmányt, mérőónt keres, amely az egész mélységében mindenestől felméri e testi, materiális és morális rázkódtatás fokát, terjedelmét. Amely felméri a sírba hullt emberek kettészakadt életfonalának egész tartalmát. Úgy mérje fel, hogy abba benne legyen a múltba visszanyúló és a jövőbe sugárzó emberi élet – e külön világ, – minden szépsége, lendülete, nyomorúsága. És sommázza ezeknek az elpusztult világoknak értékét.
A rommá lőtt városok, feldúlt tűzhelyek, letiport földek, kidöntött erdők sem maradhatnak ki, a földönfutók nyomorúsága, bemocskolt szüzek szégyene sem.
A festők allegorikus ábrázolásai, megvadult méneket korbácsoló meztelen isten és a harci szekér alatt elnyúló hullák képe tökéletlen. Rikító színeknek, kemény vonalaknak nincs szaguk. Ezt a szeizmográfot olyanra kívánjuk, hogy a szakadékokba felejtett hullák bűzét, a rabló hadak mögött maradt mocskot is éreztesse, kifordított belek, kifolyt szemek, felszaggatott mellek, letépett karok szépségét is teljes valóságában az utókor elé tárja. És a kútmérgezők munkáját is, akik meggyűlöltették, egymásra uszították a népeket.
Nem szabad hiányozni az aggódó anya, feleség, gyerek érzéseinek sem. A búcsúzás a viszontlátás változatai, az elesett harcosról elküldött hír röppenése is benne kell, hogy legyen. Mert ha nem pontos a műszer, akkor semmit sem ér az egész.
És ha ez a műszer lemérte mindezeket, olyan tudóst kell melléje ültetni, aki feltalálta már ezt a mindezideig még fel nem talált titkot, hogy ne ölj!
Biblia, törvénykönyv, az mind semmi. Úgy kell feltalálni, olyan igazsággá kell tenni, mint ezt a megállapítást, hogy 2×2=4. Vérréváltan és kiolthatatlanul. Aki ezt a tételt szilárdan, meg nem dönthető módon feltalálta, azt a tudóst kell e gép mellé ültetni. A többi már az ő dolga.
