Ibsen Henrik: Terje Vigen • Ibsen Henrik költeménye

Teljes szövegű keresés

Ibsen Henrik: Terje Vigen
Ibsen Henrik költeménye
Ott láttam egy furcsa, szürke bagolyt,
hol meghal a puszta sziget, -
mások sebébe sose szagolt,
és néma volt és siket,
de néha szikrákat szórt az a szem, -
ha várta a messze vihart, -
bolondnak hitte a nép is, igen,
s ahol így bolyongott Terje Vigen,
a táj rögtön kihalt.
Kint láttam egy csendes túra után,
lent leste a tiszta halat,
egy dér volt már, de furcsa-sután
dalolt a révek alatt.
Tudtuk, hogy lányt mókázva vadit,
s kacagták őt a fiuk,
majd délnyugatra repült a ladik,
és másnap alig pitymalt meg, alig,
őt vártuk, amíg kijut.
Most elmondom, mit kürtöl a nép,
s mi volt a sorsa lent,
ámbár mesém se cifra se szép,
de minden mondata szent,
nem ő beszélte e pár kusza sort,
de néhány régi barát, -
kinek vad könnye borába forrt,
midőn megülte rajta a tort,
s elbúgta telét s nyarát.
Komisz kölyök volt, hetyke, pimasz,
elcsalta korán a kaland,
s mint csöpp, fiatal hajósinas
tanult meg tűrni alant.
Így Amsterdamba sodorta az ár, -
aztán, hogy higgad a vér,
zsugorgat s tengve hajóra vár,
de otthon senkise tudta már,
hogy Terje, ki visszatér.
Legény lett, szép és csupa izom,
hol a pezsgő vér szine forr.
S meghalt az apja s az anyja, bizony,
s az egész hajdani kor.
Egy-két nap fájt a szülő s a rokon, -
míg nem lesett újra szelet.
"Port nem nyalok", - mondta - "mig nincsen okom!"
nem, jobb volt néki egy puszta fokon
a tenger síkja felett!
Egy évvel később nős a fiú, -
valóban elég korán.
Azt hitte a nép, hogy lusta, hiú,
ki mulat a maga torán.
Izzott is a vére, mint a zsarát,
s kit a mámor láza ráz -
és szűrte a mécses víg sugarát
a függönyön és virágokon át
a csöpp, pirosszinű ház.
Mikor megtört a jég meg a szél,
azt mondta Terje: elég!
de ősszel, mikor a vadkacsa kél,
ismét megjött a derék.
És ekkor a gond a szivébe mart:
erős volt, büszke, deli,
mögötte derű és sok csoda-part,
a dal meg a fény hintázta a fart, -
s az orr a ködöt szeli.
Horgonyt vetettek, s mindvalahány
pazalta a pénzt meg a vért.
Csak Terje volt bús és halavány,
hogy háza tövébe ért.
A függönyön át kutatott odabent, -
s hány várt a hajósra, hány?
Az asszony ült és szőtte a lent,
s ágyán egy friss, piros, pici szent,
egy édes, ökölnyi lány.
Mondják, hogy azóta Terje Vigen
kerülte a léha falut.
Otthon gügyögött, s dajkált is, igen,
míg a gyermek el nem aludt.
S vasárnap este, ha táncra uszit
és búgva rikolt a húr,
egy zúgban ült, mint holmi szuszik
és tűrte, hogy Anna, míg rájakuszik,
folyvást a hajába túr.
S lassan meghozta miránk is a vészt
az ezernyolcszázkilenc.
Hány hős, ki egy kort csodára készt!
Hány hős, ki azóta pihensz!
Angol keresztek a révek alatt,
a szárazon gyász meg aszály,
kincsért sem akadt egy árva falat, -
ott úsztak az árban a gyenge halak,
s a parton a Rém kaszál.
És úgy ült Terje, akár a herék,
míg nem lesett újra szelet,
és hívta a hab, a hű, a derék,
a tenger síkja felett. -
Ó, híre miköztünk most is úgy él,
mint valami hősi dal:
"mihelyt kissé megindul a szél,
Terjénk egy csónakon útra kél,
oszt lassan a ködbe hal!"
Látták, hogy félve, figyelve kutat,
míg egy kis ladikot talált,
s leszedte a vásznat és a rudat, -
kerülte a sanda Halált.
Azt hitte, hogy éppen kedvez az ár,
mely bőgve keresztbe dől,
minden jüt szirt egy-egy gyász jele már, -
de többet igért a britt "Man of war"
meg a sasszemű árbocőr.
Isten kegyelmét kérte megén,
s már híre-hamva sincs.
Baj nélkül ért Fladstrandba szegény,
és véle a drága kincs.
Két-három tonna csuf árpa talán, -
az egész oly szörnyű csekély,
fele szemét, gyom, dudva, csalán, -
kint nőtt egy északi fok falán, -
de nőn s gyereken segél.
Pont három éj s nap semmi siker,
de Terje se hall se lát, -
s negyednap, amint a nap kikel,
part csillog az ősz ködön át.
Figyelt. És ím, felhő se pereg,
egy ormos fjeld az a folt,
és égig ível a messze, kerek
fönsíkon a kék Imenćs-nyereg.
Már tudta, hogy merre volt.
Majdnem haza ért, lapátja megint
a pezsgő vízbe merült!
Azt hitte, az Ég csak rájatekint,
s derült lett újra, derült.
Majd tétovásan nyilik a köd -
a Sors se jobb se különb, -
s már látja, mit eddig az Éj keze föd,
hogy a hesnćsi sund nyilása fölött
egy korvet árnya dülöng.
A sajka kitünt. Fönt ordít az őr,
s a korvet a part fele ront,
a nap szele lágyan a vízre dől, -
s Terjében halkul a gond.
De csónakot enged a fürge csapat,
mely zúgva agyába dalol, -
a lába szinte az orra tapadt, -
hajrá! míg a tenger előtte szabad,
bár vér fut a körme alól!
Gćsling az a titkos, sunyi fövény,
mely a Homborg-sundra néz.
Két láb a fenék s e csapda tövén
folyvást ott illeg a vész.
Ott fröccsen az ár, vagy csillog a tajt,
bár kívül szél se kering, -
de hogyha kipezsdül a hab dühe rajt,
csend váltja megint a vizen a zajt, -
s elnyugszik a rendje szerint.
Nos Terje Vigen is arra szökött,
s gyorsabban a nyíl se megy,
az angol a tősodor éke mögött, -
tizenöt elől fut egy!
Kínjában a végtelen Égre meredt,
az Égre, mely egyre henyél:
"ha most nyerek, örökre nyerek, -
egy asszony vár s egy gyönge gyerek,
s nincs otthon egy morzsa kenyér!"
De minden jaj meddő marad itt:
megint egy lyngöri-nap!
Mindég vígan harácsol a britt,
ha a norvég vízre csap.
S mig Terje egy ékfejű szirtre hatol,
s mig bőgnek a britt herék,
rábődül a tiszt: "megállj, lator!"
azán evezőt kap, fogja s ahol
kimérte, lesújt a derék.
S a kis ladiknak már hire sincs,
nem látja azt emberi szem,
két lábra merült az élet, a kincs,
de Terje ereje nem.
Az üldöző dühödve legyint,
s Terjénk a part fele tart, -
nyög, fúj s kikel s lemerül megint,
de a csónak ép, s hol a hős kitekint,
megcsillan a puska s a kard.
Kimerték őt. Az ágyu riad,
(boldog, kit az Ég kegye hord)
s mily féktelen, Anglia, drága fiad,
a tizennyolc éves lord.
Első csatája, - s a híre ragyog!
Nyers gőgje szívébe jegedt, -
de Terje, kit Istene veszni hagyott,
még térdrehull és sírva gagyog
a korvet hídja megett.
Minden könnyért röhögve fizet, -
s midőn a pokolba vitt,
nyomban kikémli a fürge vizet
s gyorsan hazafordul a britt.
Többé nem térdelt Terje se, sőt
vak lett s kínjának ura.
De nékik, aki foglyul viszik őt,
az a büszke legény mindegyre nőtt,
bár néma volt és fura.
Így nyűtte évekig őt a "prison",
mondják, hogy teljes ötig,
mert megtöri s őszre zilálja bizony,
kin a Gond szeme őrködik.
De közben valami kincse akadt, -
szentség, mint a kín tüze véd.
S megjött a tizennégy s nyílt a lakat,
s minden foglyot hajóra rakat
s lassan hazaszállít a svéd.
És révkalaúzul várta Vigent
egy nagy királyi pecsét,
de nem volt ő már se vad se kikent,
ahogy festik a régi mesék.
Minden javát más dúlta le, más, -
s jobb hírt a Fáma se mond:
"addi táplálta őket a sás,
amíg a Halál oly fekhelyet ás,
hol nincs se nyomor se gond." -
Minden múlt s ő a régi maradt,
akárcsak a puszta sziget,
egy percre se fért szivébe harag,
és néma volt és siket,
de néha szikrákat szórt az a szem,
ha várta a messze vihart, -
bolondnak hitte a nép is, igen,
s ahol így bolyongott Terje Vigen,
a táj rögtön kihalt.
Egy holdas, viharos este nehány
nyers szívben elállt a vér:
egy angol yachtot a szél ki-behány,
s tépázza rajt, amit ér.
A rőt lobogó csapkodva hörög,
és vájja ezer karom -
s míg nőnek a vizen a tömpe körök,
egy csónak a vész közepébe pörög,
de Terje ott áll a faron.
Egy perc - s kezébe került a kerék,
egy perc - s megint csoda-friss, -
s a yacht, mely rögtön irányt cserélt,
már húzta a csónakot is.
S a lord meg a lady s a lányka dadog,
és hála ragyog szemén:
"ha kincset akarsz most, kincset adok,
csak áttörhessük e szikla-padot."
- De a kormány újra lemén.
A hős elsápadt, ajka körött
a gyászok mosolya volt.
A szél zihálva a yachtba törött,
s fönt gúnyosan szállt a hold.
"Tüstént a ladikba! Lomha, ne késs! -
Mylord s mylady velem!
Sziklára jutottunk! - Tágul a rés! -
Csak rajta, mig távol acsarkodik és elfúl ez a rémes elem!"
S a kései holddal, amely hazahúz,
a csónak útnak eredt.
Ott állt a faron a vén kalaúz,
és bőszen a lordra meredt.
Gćsling fele vagy Hesnćsbe, tova!
Akárhogy is ejti szerét!
Nyers és kemény volt, mint a kova, -
sandán kimérte merre, hova, -
aztán sújtott a derék.
S már lábuk a tenger árja fedi -
elhaltak a régi tusák, -
de nyúlva emelte lányát a lady,
a félelem rágta husát.
"Annuska, szivem!" - zokogta szegény -
"a Végzet tört ma miránk!"
de Terje a tengert túrja megén,
s miként a madár az Isten egén,
úgy szállnak a part iránt.
Hiába, akárhogy símul az ár,
a sajka bugyogva lemén,
fölöttük a gyászok csillaga jár,
s szivükben semmi remény.
A lord kiált: "jaj, mi mozog itt! -
nem ismerem ezt a talajt!"
De Terje lesóhajt: "csitt, kutya, csitt!
itt zúzta szét e roncsot a britt,
mit Isten alánk szalajt."
És tőrt merít a lordba a mult,
mely tépi a régi heget -,
ez hát az a hős, ki térdrehullt
a korvet hídja megett!
S Terjénk fölsírt: "semmim se maradt, -
de a Hír röpült veled!
Egy perc, - s köztünk a Bosszu arat - -"
s a lord maga kent magára sarat
a fulladt sajka felett.
De Terje ugy állt, akár a karó,
min a tenger súlya tapod,
a szeme szilaj volt, büszke, maró,
s a szél hajába kapott.
"Te nem féltél, dagadt vagy apadt,
nyugodt és néma valál,
mögöttem egy éhes, durva csapat,
amelyet gőgöd gúnyra kapat,
s szívemben a tompa Halál.
A te ladydet nem érheti folt,
csak él, ragyogva, henyén, -
az én feleségem bús, suta volt,
de jó volt, - és az enyém!
Lánykád haja szőke, csodás szeme kék,
egy angyal néz le reám,
enyém, ne rójja bűnül az Ég,
olyan volt, mint száz más kicsi még, -
egy vézna, szürke leány.
Ez volt a kincsem és a napom,
drágább, mint sok buta lord.
Azt hittem, a fényt is tőle kapom,
de néked semmise volt. -
Most bosszúra lázad agyamban a vér, -
de vártam e lusta napot!
Minden minutája egy évet ér,
mert hátam görbe, fejem csupa dér,
és gáncsod a porba csapott."
A lányra rohant. Utána kapott,
s a ladyre tört vakon.
"Tovább, mylord! Egy árva tapot, -
s családod a vízbe rakom!"
Hiába lapult ugrásra a lord,
ma minden idegre rest, -
a szeme tüzelt, a veleje forrt,
s haját - így pótol a félsz kegye kort -
fehérre meszelte ez est.
De Terje, ki szinte tüzeket hányt,
s nem bánt se kicsit se nagyot,
most boldogan adta vissza a lányt,
s nyers ajka kezére fagyott.
S látták, hogy már sodrot se keres,
s dühétül örökre ment:
"ha gyűlöltél, most újra szeress.
Most, Terje, erőd is ezerszeres,
s a bosszú - a bosszú ma szent!
A hosszú "prison" öt hosszú tele
tudtam, halálra nyű.
Oly csúful fonnyadtam le bele,
akárcsak ősszel a fű.
De semmi panasz, most kap, aki kér,
adósod szívesen ád.
Hisz bármit is adtam, - kincseket ér,
de hogyha kevés volt néked e bér,
Teremtőm érje a vád." - -
Reggelre megint nyugodt a fenék,
s a yacht fele kékel a fjord.
Némák maradtak az éji zenék,
de a Hír szele messzire hord.
A vész is rég elhordta magát,
felhő se csúfít eget,
és hősünk úgy emelte nyakát,
minthogyha megint gyűrnék a bakák
a korvet hídja megett.
A lord jött, és a mylady vele,
és száz meg újra száz,
hogy néha szinte rogyott bele
a picike szürke ház.
Forrón köszönte e hősi hevet,
mely állta a gyilkos özönt,
de Terje a csöpp gyerekre nevet:
"az én fura lelkem mákot evett, -
szerencséd néki köszönd!" - -
A yachto norvég zászló alatt
a hesnćsi sundba tört.
Ott sortüzet ád, továbbhalad,
s elhagyja a szirtfogu kört.
De Terje csak áll. A könnye ragyog,
és nézi a széles eget:
"most végre megint a régi vagyok.
Ki megtöröd itt a kicsit s a nagyot, -
ó hála, Uram, neked!"
Így láttam egy csendes túra után,
lent leste a tiszta halat,
egy dér volt már, de furcsa-sután
dalolt a révek alatt.
Tudtuk, hogy lányt mókázva vadít,
s kacagták őt a fiuk,
majd délnyugatra repült a ladik,
és másnap alig pitymalt meg, alig,
őt vártuk, amíg kijut.
A fjćri templom háta mögött
egy bús sír bújik el,
fogas szél hántja tövén a rögöt,
de rajta a deszka-jel.
"Thćrie Wiighen" s egy szám nyoma még -
csak ennyi a dísze már. -
Eső csapkodja, tüzes napon ég,
gyom, dudva, lapú meg fű lepi rég,
s virággal rejti a nyár.
A norvég eredetiből fordította: Hajdú Henrik

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem