Kosztolányi Dezső: Óda
Kosztolányi Dezső: Óda
Távoli, beteg feleségemnek.
Én feleségem, jó és drága-drága,
Eddig neked dalt alig-alig írtam,
Mert nem bíztam tintában és papírban,
S féltem, hogy félrebillen gyenge ága.
Nem is vittelek tornyos frizurával
Fényes parkettre, kart a karba öltve,
Ki csöndesen jöttél hozzám, e Földre,
Sok fogcsikorgatáson, könnyön által.
Eddig neked dalt alig-alig írtam,
Mert nem bíztam tintában és papírban,
S féltem, hogy félrebillen gyenge ága.
Nem is vittelek tornyos frizurával
Fényes parkettre, kart a karba öltve,
Ki csöndesen jöttél hozzám, e Földre,
Sok fogcsikorgatáson, könnyön által.
Külvárosokban jártunk, bús ebek közt,
Mikor az ősz nyugalmas, tiszta, síma
Mosollyal vérzett - áldott heroína -
S sírtunk a ködben, mélypiros sebek közt.
Mit tudta a kultúr, fekélyes, úri
Népség, mi vagy te s az a rongy, ki fennen
Hordozza a fejét a bálteremben,
S karján egy gyémánt-fülű, buta húri.
Mikor az ősz nyugalmas, tiszta, síma
Mosollyal vérzett - áldott heroína -
S sírtunk a ködben, mélypiros sebek közt.
Mit tudta a kultúr, fekélyes, úri
Népség, mi vagy te s az a rongy, ki fennen
Hordozza a fejét a bálteremben,
S karján egy gyémánt-fülű, buta húri.
Én nem hiszek a nőbe. Nem a kézbe,
Mely ad-vesz, a szájba - kis piros ajtó,
Most nevető, most bánatos-sohajtó -
A karba, amely integet igézve:
De hittem a te két jó-jó szemedben,
A két szemed mélyén horgonyt vetettem,
Én mindig a lélekbe-szembe hittem,
Most is hiszek, megálltam, várok itten.
Mely ad-vesz, a szájba - kis piros ajtó,
Most nevető, most bánatos-sohajtó -
A karba, amely integet igézve:
De hittem a te két jó-jó szemedben,
A két szemed mélyén horgonyt vetettem,
Én mindig a lélekbe-szembe hittem,
Most is hiszek, megálltam, várok itten.
Nekem a jóság, a jó szerelem vagy,
Az életemmel járkálsz, ha velem vagy,
De ha távol vagy, olyan szomorú vagy,
Akkor nekem a szenvedés, a bú vagy.
Most is megmozdul e polgári otthon,
Olyan bitang már a költő kabátja
Éjjel két nyomorék-karját kitárja
S feléd ölel, ő is - szegény - búsongón.
Az életemmel járkálsz, ha velem vagy,
De ha távol vagy, olyan szomorú vagy,
Akkor nekem a szenvedés, a bú vagy.
Most is megmozdul e polgári otthon,
Olyan bitang már a költő kabátja
Éjjel két nyomorék-karját kitárja
S feléd ölel, ő is - szegény - búsongón.
Meg tett engem az élet hősi-vaddá,
Adott nekem aranyat, myrrhát, lázat,
Volt kenyerem a gőg meg az alázat,
De csak te tettél krisztusi lovaggá,
Ki köntösét is megfelezi azzal,
Akit szeret. Érted téptem le álcám.
A fájdalmat hoztad szépmíműv tálcán,
A szegénységet, kinccsel és vigasszal.
Adott nekem aranyat, myrrhát, lázat,
Volt kenyerem a gőg meg az alázat,
De csak te tettél krisztusi lovaggá,
Ki köntösét is megfelezi azzal,
Akit szeret. Érted téptem le álcám.
A fájdalmat hoztad szépmíműv tálcán,
A szegénységet, kinccsel és vigasszal.
Világok lázát mérik most a népek
S én egy higany-pont rebbenését várom
37'20 … vagy … 37'30 …?
S a pesti utcán is remegve lépek.
Remegve nézek innen messze, hátra,
Oda, hol hóban ível föl a Tátra
S betegek fekszenek, lágyan merengve,
Szájukba hőmérővel, téli csendbe.
S én egy higany-pont rebbenését várom
37'20 … vagy … 37'30 …?
S a pesti utcán is remegve lépek.
Remegve nézek innen messze, hátra,
Oda, hol hóban ível föl a Tátra
S betegek fekszenek, lágyan merengve,
Szájukba hőmérővel, téli csendbe.
