Lengyel Menyhért: EGYSZERŰ GONDOLATOK
Lengyel Menyhért: EGYSZERŰ GONDOLATOK
Nem csak az az ijesztő, hogy az ember a maga bámulatos alkalmazkodási képességével beleszokik a háborús állapotba, hanem az a furcsa, hogy meg is unja. Az is, aki benne van s az is, aki itthon maradt. Néhány, csatából jött, nagyon intelligens emberrel beszéltem, egybehangzóan állítják, hogy a háborúban ugyanazon dolgok ismétlődnek monoton egyhangúsággal s mivel mindig jelen van a legnagyobb szenzáció, melynek nem lehet fokozása, az életveszély - a dolog igazán holt pontra jut s lefelé kell licitálni, a jelentéktelen dolgokat megnöveszteni (kapnak e menázsit, jön-e posta, lehet-e aludni) , hogy az értéktelen élet valami változatosságot kapjon. Tapasztalatunk, hogy a sebesültek elbeszéléseit mily gyökeresen megunták az emberek, - egy vidéki városban az unalmas emberre azt mondják: »fád, mint egy sebesült.« Szegény sebesültek - szegény vérező, kínlódó emberek - nem felháborító, hogy irántuk is mennyire ellankadt az érdeklődés. Ebben a nyomorult életben s a gyarló emberek közt csak a siker imponál s már majdnem ott tartunk, hogy az a hős, aki - sértetlenül életben maradt.
Az emberek megunják a háborút, - átlapozzák az újságokat, elolvassák a jelentéseket s várják, hogy vége legyen az egésznek. De ha nem lesz egyhamar vége, hát abba is belenyugodnak. Mindenbe belenyugodnak - borzasztó! Ordítani szeretnék: »hát tudjátok, hogy mi történik veletek? hát tudjátok, hogy mit csináltok? hisz - oktalan népség - ölitek egymást! - hát csináljatok már valamit, hogy vége legyen és soha ne ismétlődjék - emberek - térjetek észre! ...« s addig ordítjuk ezt és még sok más mindent úgy befelé, magunknak, hogy egy szép napon azon vesszük észre, saját magunknak idegen a saját hangunk, egyre kevesebb benne az elementáris felháborodás ... mi is belenyugodtunk - mi is meguntuk.
Mi az mégis, a hazaszereteten és a kollektív létfenntartási ösztönön kívül, ami a legnagyobb nélkülözések, halálveszedelem elviselésére késztet s fegyverbe tart sok millió embert? Mert ugyebár el lehetne képzelni, különösen a rendkívül önző franciáknál, hogy nem akarnak, még kényszer alatt sem akarnak háborúba menni. Az ember olyan borzasztóan egoista teremtés, tíz lépést nem tesz ingyen - s most az életét adja oda a mások, a többi jóvoltáért. Mi ez? Azt kell hinni ez a legősibb ösztön, az emberek nyáj-szerűsége. Az ember nyájakban élt és csak nyájakban tudott valamit létrehozni - nyájakban, vezetés mellett. Így csinált magának tűrhető élet- s vagyonbiztonságot, államot, városokat, így hozta létre s bővítette ki élete fenntartásának s megjavításának millió eszközét, így jött létre kultúra, tudomány, divat - mindig nyájakban - mindig egy-egy csomóban együtt dolgozva - most az emberiséget ősi gyökerében, nyájszerűségében megragadva egymás ellen vezetik ... a nyáj engedelmesen megy a kolomposok, a vezérek után.
*
Egy elképzelt pamfletből:
- Most bűn volna elfojtani, megfékezni a háborút - hagyni kell, hogy kitombolja magát, szabad folyást kell engedni annak a betegségnek, melyben a világ vonaglik. Sőt kívánatos, hogy a háború kiterjedésében és borzalmasságában még növekedjék. Átgondolva a pusztításokat, melyeket eddig végzett a háború, azt kell mondanunk, hogy azok nem feleltek meg a várakozásnak. Még mindig vannak érintetlen nemzet testek, sőt érintetlen anyag emberben és vagyonban - a háború még mindig nem érte el, azt a kiterjedését, mely kivétel nélkül minden embert beleránt borzalmassága körébe.
A különböző államok ugyan megteszik kötelességüket és a népesség lehető széles rétegeit vonják be igen dicséretes igyekezettel a küzdelembe - de már ennél a pontnál is bizonyos óvatosság és körültekintés észlelhető, melyet nem helyeselhetünk. A fegyverbehívás korhatára a 20-52 év és még ezen belül is válogatnak! Szerintünk ki lehetne terjeszteni a korhatárt 17-60-ig. A tizenhét éves fiú, mint az iskolai lövész egyletek bizonyítják, már elbírja a fegyvert és az ötven éven felüliek között is sok akad, aki hazafias feladatának szépen meg tudna felelni. A válogatás meg éppen nincs helyén! Van rá eset, hogy félszemű, félkarú, vagy bizonyos szervi bántalmakban szenvedő embereket kidobnak a katonaságtól - ez több szempontból helytelenítendő. Mert az ilyen emberek testi nyomorúságát megtoldjuk még az erkölcsi nyomor érzésével, mely szerint ők az állam legmagasabb céljaira sem használhatók fel, - másrészt eme magas célokra igenis felhasználhatók, mert még a leggyengébb ember is képes lehet arra, hogy az ellenségben kárt tegyen. És ha nem kíméljük az egészséges szervezeteket, miért kímélnénk a gyöngéket? Az ilyen nagy zivatarban úgy kellene nekik lehullni, mint a férges gyümölcsnek a fáról, - ha a háború fáradalma és öldöklése az erősekkel együtt a gyengék és öregek nagy rétegét is elpusztítaná, a következő nemzedék egészségi statisztikája sokkal kedvezőbb volna. Az emberanyagban való válogatás és takarékoskodás tehát nem felel meg a háború végső céljainak.
Ugyanígy kissé várakozáson alul maradtak azok a remények, melyeket a hadvezetőségek a modern fegyverek és robbantószerek teljesítő képességébe helyeztek. Halljuk és olvassuk, hogy a srapnelek és gránátok ezrei hullanak le anélkül, hogy nagyobb kárt tennének, a puskatűzről nem is szólva, melynél a lövedékeknek csak kis percentje éri el célját és rendeltetését. A hadviselésmódja is megváltozott, a hadtestek a föld alá bújnak, sáncokba és lövészárkokba ássák el magukat, miáltal sokkal kevesebb kár tehető bennük, mintha ősi szokás szerint rendekbe menetelnének. Nemzetközi egyezmények enyhítik a harcok hatását. Egy katonai író már az orosz japán háború után szóvá tette, hogy a humánus lövedékek nem felelnek meg rendeltetésüknek. A háború nem tűr szentimentalizmust, - nyíltan be kell vallani a valóságot, hogy a háború eszköze - ha célját el akarja érni - az öldöklés és emberpusztítás s ha már a bölcs és körültekintő vezetők biztosan legjobb belátásuk szerint egyszer belekezdtek a háborúba, a cél elérése a fontos. A háború nem humánus dolog, háború és humanitás kizárják egymást, vagy van háború és akkor nincs humanitás, vagy van humanitás és akkor nincs háború. Éppen ezért feltűnő jelenség a fővárosok s általában a védtelen városok kímélése. Mily bizalommal tekintettek a hadvezetőségek a csak nemrég feltalált aeroplánokra és Zeppelinekre. És mi történt? Néhány buzgó aviatikus pár bombát ledobott egy-egy védtelen városra - ennyi az egész, ahelyett, hogy a fővárosok felett állandóan aeroplánok keringenének, melyek folytonos rémületbe tartsák a lakosságot. Nem elegendő még, hogy egyes fővárosokban úgy folyjon tovább az élet, mintha misem történt volna, nem szabad egy embernek sem lenni, akinek élete biztonságban legyen. S mit szóljunk a dreadnoughtokhoz, a páncélos hajókhoz, melyek elbújnak az ütközetek elől, ahelyett, hogy rendeltetésükhöz képest összeütköznének s elsüllyesztenék egymást. Lehet e továbbá fejcsóválás nélkül nézni a diplomaták munkáját, mely egészen úgy néz ki, mintha valamibe belekezdtek volna s aztán abbahagyták. A diplomaták mindig híresek voltak ügyességükről, hogy történhetett meg tehát az, hogy maradtak államok, melyek semlegesek, s melyek nem vonattak be a küzdelembe. Ez nagy hiba, melyet lehetőleg reparálni kell, - végre is, ha a most harcban álló országokat bele tudták vinni a háborúba, a többit sem lesz nehéz, - egyszerűen ugyanazt a praktikát s eljárást kell alkalmazni, mint amit eddig csináltak s ami a nagy háborút oly sikerdúsan eredményezte. S miután a diplomaták irodai feladatukat ilyképpen közmegelégedésre teljesítették, nem szabad volna tovább ülniük csaknem tétlenül a fővárosokban, hanem szintén a harctérre kellene menniük, részint mint katonáknak, részint mint egyszerű nézőknek, hogy munkájukat s ügyességük eredményét szabadon szemlélhessék. Úgyszintén az újságírókat is mind a harcvonalba kellene ereszteni, nem mint aktív katonákat, fontosabb feladatuk lenne: friss fantáziával felfogni s látni a dolgokat s azokról kimerítő s részletes leírást adni, hogy akik még itthon maradtak azok mindennap ijedjenek halálra s borzadjanak el a valóság egyszerű leírásától. Szóval és végső eredményben: minden teremtett lélek, az egész nemzedék, az egész világ érezze a maga teljes hatásában a háborút. Ne feledjük el, hogy olyan korlátolt s tapasztalni oly kevéssé tudó teremtésekkel állunk szemben, mint az emberiség, mely csak akkor fog arra eszmélni, hogy mibe van benne, ha egyenként s a saját bőrén érzi a dolgot - ez esetben remélhető, hogy gyökeres változtatásokat képes csinálni oly intézményeket létesíteni, melyek egyszer s mindenkorra végét vetik a háborúnak. Ez intézkedések s alapelvek pedig gyorsan s idejében végrehajtandók, hogy a következő nemzedék már készen kapja őket, különben az előtt a veszély előtt áll az emberiség, hogy a következő tapasztalatlan nemzedék újra elkezdi a háborúskodást, nem lévén tiszta fogalma a felöl, hogy tulajdonképpen mibe megy bele.
*
Hamilton Fyfe a Daily Mail pétervári tudósítója Nikolajevics Miklós nagyhercegről többek közt ezeket írja: »Egész élete előkészület volt a főparancsnokságra. Minden reménye az volt, hogy egykor harcba fogja vezetni nagybátyjának, a cárnak hadseregét. Bizonyos, hogy ő sürgette a mozgósítást ...« Egész élete előkészület volt ... minden hadvezér és magas rangú katona élete ilyen előkészület. Gondolják csak meg, valaki készül valamire teljes erejével és képességével, - mindent megtanul és elgondol hozzá, abban él, - és idős ember lesz és nem élte ki ezt az egyetlen nagy vágyát, ezt az egyetlen sanszát nemcsak az előmenetelhez, a végleges karrierhez, a világhírhez, hanem nem élte ki ezt a nagy belső szükségletét, - elmúlna az élete anélkül, hogy megtudná mutatni, mit tanult, mit tud - s akkor a bajba került diplomácia ilyen lelki dispozíciókkal rendelkező emberekhez fordul - a Nikolajevics Miklósokhoz - s azt kérdi tőlük: készen vagyunk-e a háborúra, lehet-e háború? Hát lehet más válasz - s ez a válasz már el is döntötte a dolgot - mint hogy: igen, igen, - háború, háború! Ugrásra kész emberek várták életcéljuk kielégülését, a háborút s rettegtek attól, hogy esetleg elmarad! - Ne beszéljenek hát arról, hogy a háború kozmikus dolog, természetfeletti - ne beszéljenek arról, hogy a háborút a népek akarják, a háborút a Nikolajevics Miklósok akarják és csinálják.
*
Az a csodálatos - és felháborító - hogy minden háború a béke nevében indul meg »biztosítani kell Európa békéjét« - mondja az antant, - mindig a béke van a szájukon, avval narkotizálják az embereket és szerintük most sem azok a béke apostolai, akik szívből utálják ezt az embertelen öldöklést, hanem ők az igazi békeapostolok, akik nyakig gázolnak a vérben. Ez különben mindig így volt, a nagy hódítók mindig érezték, milyen kegyetlen és igazságtalan dolog a háború s mindig a leghazugabb, de legnépszerűbb ürüggyel, a »békét akarok teremteni« jelszóval rontottak neki más nemzeteknek. Legrikítóbb példa erre Napóleon, akinek eleme volt a háború, aki imádta az öldöklést, aki kipusztította Franciaországot, aki szemérmetlenül támadta meg a más államok szabadságát s aki az 1812-iki háborúról - amelyben ott hagyta a fogát - ezt írta feljegyzéseiben: »ez a hadjárat az egész emberiség békéjének és biztonságának volt a hadjárata, mely a legkonzervatívabb és legtisztább békeszeretet forrásából fakadt. Európa egyetlen nagy nemzetté forrott volna össze s mindenki, bármerre járt volna, mindenütt a közös hazában érezte volna magát. Az én diktátorságom véget ért volna s fiam uralkodói nevelésének az ideje alatt minden időm és életem utolsó napjai arra lettek volna szentelve, hogy a császárnéval együtt, mint valami igazi falusi pár, a saját lovaikon lassanként bejártuk volna a birodalom minden zugát, meghallgattuk volna a panaszokat, igazságot szolgáltattunk volna s mindenféle jótékonyságot hintettünk volna szét.« Így hárfázott Szent Ilona szigetén ez a nagy békeapostol, minden idők legnagyobb hóhérja, aki pedig olvasott történetet és Róma történetéből tudta, hogy az egész világ leigázása és a háború maga sohase hoz igazi és tartós békét, mert a népek a saját szabad életüket akarják élni s a hódítók akármilyen jármot raknak rájuk, azt egyszer csak ledobják - új, véres háborúk sorozatával. Békét csak a belátás, az okosság és az igazi emberiesség hozhatna a világra, mely arra igyekezne, hogy egyik állam a másikat ne fojtsa meg, ne tartsa rabságban - hanem engedje élni, fejlődni a maga módja szerint. Nem a nemzetekkel van baj, hanem a nemzetek hatalmi csoportulásaival. Ha a békeapostoloktól megőrzött volna bennünket az Isten, akkor ma nem kellene szégyellnünk, hogy emberek vagyunk.
*
A népek gyilkos csatában ölik egymást, időszerű a kérdés, hogy haragszanak e egymásra a népek? - Hogyne - bizonyos fokig. Egyik dühös a másikra, miért? - ez a nevezetes - mert mindegyik azt hiszi, hogy a másik okozta a háborút. Világosabban: a népeknek nem kell a háború, el vannak keseredve, hogy nem élhetnek békén egymás mellett. De a népek közt mindig van bizonyos harag és feszültség - békében is, mondják azok, akiknek ez is érv a háború szükséges voltának bizonyításához. Hogyne volna harag és ellenszenv, ez mindig meg van, de nemcsak idegen nemzetekkel szemben, hanem ugyanazon nemzettesten belül élő embercsoportok között. Ugyanazon nemzet déli lakosa csúfolja az északit. Ugyanazon faluban az alvégi ember a felvégit. A huszár a bakát. A gimnazista a realistát. Ez az örök ellentét, viaskodás, vetélkedés, csúfolódás mindenütt megvan, de hol van ez még attól, hogy az emberek gyilkolják egymást - a háborútól? Nincs könnyebb, mint népeket összebékíteni, ennek iskolai példáját látjuk abban, hogy népek, melyek előző évben még halálos harcban álltak egymással, a következő évben szövetségesek. Nincs nehezebb, mint az embereket végkép feldühösíteni egymás ellen, - ez most jött ki a háború legromantikusabb és legszebb fejezeteiben, mikor karácsony ünnepén a lövészárkokban egymással szemben álló németek, angolok és franciák a legkedvesebben barátkoztak egymással. »Kedves, derék fiúk ezek a németek - írta egy angol katonatiszt haza - s őrültségnek tűnt fel nekem, hogy ilyen emberek ellen harcolunk.« A hadvezetőségek sürgősen betiltották a barátkozást. Isteni rendelet szerint az embereknek szeretniük kell egymást - az emberi kommandó szerint gyűlölködniük muszáj. S ez a nyomorult ember az erősebb.
