II.
II.
Súlyos kemény kopogással vonult az ezred a vasúti utcán végig. Mintha a kocka kövek kacagtak volna, mikor a sok sárga bakancs hozzájuk vágta az új patkókat. Végeszakadatlan csókolódzása a patkóknak az utcakövezetével. Lekonyult virágok a szürke katonasapkák mellett rikítók, feltűnni akarók, kiabálók, minden fejért, amely beleveszett a mundér egyformaságába. Minthogy az emberből csak a szem marad a katonáé, a többit eltakarja a csukaszürke szemfedél. Az ablakokban tündöklő asszonynép a maguksiratás szorongó lelkességével lobogtatták a zsebkendőket a zászlókat. Rongyokat és szíveket. Könnyek, amelyeket látni lehetett olyan nagyok és sűrűk, amint az emeletekről a járdára hulltak, a vonuló katonák útjában párolgó gyöngyök. Pillanat, amelyben, minden nő ölelt volna minden közlegényt. Óh, de szívesen is adják a sírást. De is jók már a nők akkor, amikor mást nem adhatnak, mint a sírást… A bakák keményen mentek, felkacsintottak a legúribb nőkre is a sildek mögül és az ajkukkal hosszú csókot cippentettek.
– Ne sírj rózsám. Eszem a szíved szentem…
A járda népe gyönyörűségbe merevedett sövény, mit ezer-ezer tátott száj, mutogató ujj, táguló szemek mozgattak. Gyerekek ismerős katonák mellett szaladtak és elbámultan irigykedtek a vadonatúj sárga bőrszíjakra, amely csikorog mint a finom játék és szorítja a bakamars ütemét, kiadja a lendületét, mint ezerkerekű gép szíjacskái. Halkan kígyózik a beszéd.
– Hoztál petróleumot?
A kérdezett felmered mars közben a kérdésre. Messze, a legmesszebb falu alatt járnak bolondos félős gondolatai. Lassan felel.
– Nem én.
– No a fene egyen meg. Mivel dörgöljük a pagnétot, ha berozsdásodott.
– Szalonnával.
– Azzal az anyád kínját. Látod én még halakat is hoztam gyufaskatulyába aztán húsz krajcárt adtam érte mert azt mondta a kantinos, hogy jó lesz.
– Jó lesz?
– Aztán a kapitány úr is megpakolta vagy százzal a pucerját. Húsz krajcár volt a betyár teremtésit…
Az indóház előtti könyöklőben vezényszavak pattogásában állásokba formálódtak amint képes lapok katona parádés képein szokott lenni, elől tisztek, kivont kardok, hátul bornyús feszengő csapatok léniában, mint a nyíl.
– Menj egy centimétert ott beljebb, mert hasba váglak. Szól egy parancsoló káplár hang a szélről. Krákogás. Susmogás.
– Most jön a gebét.
A nagy gép megmozdult, csikorgó lendülettel a messziről alig hallható kommandóra. A fegyverek döbbentően egyszerre dobbannak a földhöz. Aztán újra a messziről hangzó rekedt szó, újra nekilendült a nagy gép.
– No de jó ment… Szólt egy megkönnyebbült hang a feszes állás utáni kimerültségtől. A „Kossuth” kölcsönös segélyző és temetkezési egylet dal és műkedvelő zeneköre teljes apparátussal állította ki a bandát. A nagy trombita a suszter nyakában a lelkes mars bevezető ütemeit recsegtette vérforralón és messziről a sínek mellől már nem is lehetett mást hallani, mint ezt a recsegést.
Elérzékenyültségükből hirtelen a nagy történések maguk részegítő tudatára eszmélt legények nagy hangon, fölényesen kurjongatták búcsúzóul.
– Csak fújjátok… Fújjátok… Aki irgalmát ennek a világnak…
A kerítésnek támaszkodó, kipirult arcú, izzadó tolakodók hadonásztak arcukon megrémült lelkesség láza rángatódzott. Itt… itt még lehet látni valamit a bagonyok fekete szájába taszigálódó katonákból. Lehet inteni, kiabálni nekik és lehet látni, ha csak egy pillantásra is. Ez az a másik szenvedő nagy sereg, akinek szívszakadás fájdalma ez a mihamar csendbe rohanó kavarodás. A cselédség. Óh, három esztendeig tartó, katonákhoz kötődő cseléd sorsok, remények. Szétszálló buborékok az augusztusi délutánba. Hagymavörösre sírt szemek – ezek a cselédek. Száradó, bőrös, feketén soványan nyúló ölelni akaró karok – ezek az anyák. Sírások szálltak, amelyek már nem határozott címre szóltak, már senki után és mindenki után.
– Fiam… én édes fiam… Árminkám… mi lesz majd velünk…
És az öregasszonyt szuronyos katona választotta le pedánsan a baktató másik szürke katonáról. A fájdalom fiatalosan visszaszalajtotta. Szaladt a bánatától. És a dinnyesátor elmúlt szájában szórakozottan bíbelődő, ideges két öreg tanácstalanul bámult a zengő, juchchúzó vonat után és az öregasszony a dinnyék közt lelkendezve sóhajtott a szunyókáló öregéhez.
– Milyen remek. Ugye, Dávid, milyen gyönyörű. Szegény katonák… Szegény Árminkám…
A vonat pedig úgy csúszott tovább, mint egy húzódó hosszú koporsó. Vége szakadatlan uszálya fel-felfortyanó nehéz és édes hang hol halkan csitítón, hol telitüdővel nekiszáguldón úszott a vonat után. Óh tárogató. Rákóczi kesergő a tiszti kupéból frissen és nekibúsulón lökdösött a bakák tátott szájú szalmától fülledt bagonya felé. Fülledt is volt, fojtó is volt, jaj nem lehetett kibírni káromkodás nélkül…
A sárguló galíciai dombokról, a lapos szántók közt felborzolt fenyőerdőkből mintha csontszárító forró szél fújt volna. Az állomások ritkák lettek.
– Itt se adtak semmit. Morogtak a kis állomásokra a bakák. – Egy nem Magyarország már testvér. Semmit se adnak már. Nincs már csak vagy egy skatulya cigarettám. Nem adtak semmit, nem teszem ki a zászlót.
– De csak tegyük, mert azé fajin lányok vannak itt Galíciába. Nézd a Fajin.
– A száját… Igaz… Meg a lábát…
– Itt már vágják a fákat.
– Aha csakugyan.
– Kivágnak egy néhány ölt. Szeretném a fuvarját.
– Mennyiért?
– Öt pengőér befuvaroznék egy ölet.
– Aztán haza?
– Haza vinném én egy pipa bagóér. – Nevettek. – Még táncolnék is az úton.
– De nem haza megyünk ám.
– Nem ám.
– Hova is van a direkció?
– Ide valahova ni. Azt mondják Pemslibe…
A kérdések és feleletek űzték egymást és lassan kísérték a fejbólintások a tempót. Alattomosan furakodott kocsiról-kocsira a parancs. „Zászlókat eltenni.” „Virágokat a sapkáról leszedni.” A hangosak csendesek lettek. „Hát a zászlót se lehet vinni? Hát akkor azért kötöttem rá a pénzt, hogy az asszonynépek lássák, hogy én zászlót viszek a csatába? Most meg el kell hajítani? Hiszen csak a rongya megér egy koronát. Nem dobom el. Inkább beteszem a mellem alá. Nem is hittem volna, hogy így megy majd ez a háború.” – Beszélgettek és fojtogatta már őket a kibuggyanó langyos méltatlankodás. Olyan volt a hirtelen tépdesés, ráncigálás, mint az eleven kopasztás. Más emberek. Más arcok voltak. Lassú tempóban ment a kapkodás.
– Hol a gevérem?
– Itt,
– Ez nem az enyém. A brocak sem az enyém.
– Hát?
– Nem ellopták azt a hét keserves mindenit ennek az egész háborúnak. Ellopták a brocakom. Aztán benne van a halam a skatulyában. Húsz krajcár volt. Ellopták. A kutya teremtésit ennek a háborúnak. Benne a kapcám. A jó meleg kapcám. Meg is eszi a fene a lelkeket itt egy rakáson. Ilyet se hallottam még. Ilyet se értem még…
Felcihelődtek. A borjúszíjakba belecsikorogtatták a négy napi vasúton hízást. Lassú csepergéstől könnyes esti éjszakai tájakon mentek.
Olyan itt a sár, akárcsak otthon. – Bíztatták egymást. – Dagaszd, dagaszd az irgalmát. Bírod.
Ritka kérdésekre válasz se jött. Csak taposás, taposás, millió kínlódó kocsik, mellett. Szalmafedeles házak ázottan süppedtek az utak szélén, mintha le volnának bunkózva. Itt-ott lámpafény sírdogál. Bent katonák. Kint is katonák. Mindenütt katonák. Fekete szobrok zörgő fák alatt.
– Hová mentek?
Nem felelt senki.
– Hol vagyunk?
Nem felelt senki.
A mezők sarában nehezen, vánszorgón ment a masírozás.
– Csak víz volna.
Ólomlábakon tolták magukat tovább a bábuk.
– Le ne ülj. El ne vesdmagad, mert elalszol.
– Csak egy falat vizem volna…
Aki elcsapta magát az út oldalán, ott maradt. Jó puha, áldott fekvőhely a sár. Forverc. Menni. Menni. Gyerünk. Messzi a dombok alján tüzek égtek, mint a költeményekben van írva. Tábortüzek. Árokparton fatemplomok lestek. Viskók, nyomorult viskók. El kellett menni mellettük. Ha feküdni lehetett volna, áldott pompás palota lett volna. Ahány viskó, annyi nap múlt.
– Ej, de nyomorult egy ország. Mondták a bakák ébredés után. – Mikor jön már a csata? Megállj muszka. Hogy a zíz ette volna meg a tövit…
A káromkodás Isten adománya. Ha nem lehetne, hát meg is lehetne halni a kínba. Gyönyörű lovak feküdtek az utak szélén, mint a csipkebarna szegély. A pára, mint a köd, párolgott belőlük.
De gyönyörű párák, aztán itt kellett elveszniük. Még a fején is átment a szekér.
– Ez még úgyse bírja, mint az ember.
– Pedig megért ez a két szomszéd dög, valamikor ezer pengőt.
„Mars.” „Forverc.” „Mars.”
– Jó volna enni. Hej, de nyomorult ország. Égett volna meg tövestül. Megállj muszka… Miattad kell ezt sínyleni. De már csak a csata volt…
Domb. Völgy. Megint domb.
– Arról felől már dürög.
– Aha…
– Hálaistennek. Lesz már mégis valami.
Megálltak. Tanácstalan összeverődése a szétszaggatott masírozó láncnak. Olyan volt, mint a levegő után fuldokló ezerméteres harmonika.
– Gefektbe megyünk, – súgta bátortalanul egy fáradtan sóhajtó. Másik lelegyintette. Félt.
– Abba, a fenébe.
– Dejszen dürög már igen.
– Nem igen, de nagyon.
– Már itt nagyon jönnek, akik megsebesedtek.
Lézengő katonák voltak. Régi népszínművek megelevenült alakjai, mint a viasz katona a vásári panoptikumokban. Viaszba fagyott a fájdalom a bundás szakálluk alatt.
– Magyarok vagytok, hallod?
– Hálaistennek. „Magyarok.” – És még egyszer kiabálta. „Magyarok.”
– No már akkor jó nektek.
– De jó ám.
– Megsebesedtél?
Meg.
Oh a tréfa! Legtáplálóbb eledele a fáradt emberállatnak. De nagyon sokszor is laktak vele jól. Jó kedvében csinálta Isten az első tréfát. Ugyan lehetett-e olyan rossz kedve, hogy tudott háborút is teremteni? De a tréfa, mostoha kis gyereke a háborúnak, az ott kullogott velük, ott volt mindenütt.
Irigy parasztfurfang csipkedő hangra bátorította azt, akinek még nem volt jó. Rákiabált arra, akinek már jó volt.
– Nagyon vígan lépdelsz héj. – Aztán utánavetette fegyverrándítással. – Talán magad sebesítetted meg magad?
– Hallgass bundás. Hiszen az mindegy. – Vágta vissza a sebesült és a tréfa pontja egy pukkanás volt. Még egy. Megint. És megint. És a levegő nyargalva csattant, mint a velőkbe vágtató bősz hangú óriás.
Először egy hang, dörrenés, amely sikít. Aztán megint és egyre több. Mint a sorban megindult orgonasíp, egy hang a másik után, amelyeket a villám csapja, hogy aztán egy bömbölésben, ordításban, zúgásban, mozgásban, sírásban és ezek visszhangjában bomoljon meg az egész orgona, mint a hegyeknél hatalmasabb, Istenverte instrumentum, mely az emberek csontjaiba sikít.
– Ejnye, aki irgalmát.
– Hű a mindenit… Hiszen már itt sivított a fülem mellett. – Honnan lőttek? – Feküdjetek hasra. – Nider, azt a kutya istenit… – Lőjjetek… – Hova… – Mindegy, csak lőjjetek… – Arra vannak a bitangok, ott amellett a sánc mellett a… Nider te marha, beléd lőnek… – Lőjjetek… – Hű-ű-ha-á… – Egy cifrát szólt. – Jaj belém vág… – Forverc ott baloldalt húsz lépést… – No észre se vettem, benne vagyunk… Lődd a kutyát… – Nem látok… Gyerünk előre… Gyerünk… Ne féljetek… Ettől féltek?… Egy kis pukkanás?… Ez semmi… Ez csak kontó… – Ne féljetek… Gyerünk… – Jaj belém vágott valami… Kelj fel, ha elestél… Gyerünk… Ereszd el a lábam te… – Ne kapaszkodj a lábamba… Itt véres a kezem észre se vettem… Szaladjatok… – Forverc… Előre szaladjatok… – Jaj… Jaj, fel ne térdepelj, mert megin beléd megy… – Jaj… úristen… – Meghalok… Káplár úr, jaj Káplár úr, istenáldja meg… Mondja meg otthon… ott lakunk a piacon… ott a dinnyesátorban… Forverc… Forverc… Neki… neki… Szorítsd. Az ároknak… Az ároknak. Hurrá… a kutya istenit… hurrá… üsd… Ne báncsd… Ledobta a puskát… Szanitéc… Szanité-éc…
Béna merevség lett a rettentő rángás után. Tágult bamba állati szemek dülledtek a lihegő állatokból. Zavaros hangok értelmetlen kicsapkodása volt minden, ami elárulta, hogy beszélő emberek voltak valamikor. De csak pillanat telt el és a kis gépezet, az értelmes gondolatok fogaskerekecskéi újra forogtak. A muszkák, a bitang gazok, a szenvedést hozó latrok, ott álltak mint a rémült kiáltás szobrai és a káplár a gondolkodó, magatehetetlen, dühödt fenevad káromkodó megvetéssel vette el egy eléje tévedt, rángó és rémületbe meredt, tátott szájú alak meztelen melléről a bajonettjét.
– Hát akkor minek jöttél ide, te… te istenverte gyámoltalan… ha mindjárt megadod magad…
