Bálint Aladár: HANGVERSENYEK
Wiener Konzertverein
két estéje.
Bach-hangverseny.
Mozart: requiem.
A Konzertverein budapesti hangverseny-sorozatának programját már esztendők óta Beethoven, Wagner, Strauss Rikárd munkáiból állítja össze. Csajkovszkij, néha Schubert, nagyritkán Liszt, Mozart munkáit csupán a műsor kiegészítésére illesztik be a játékrendbe. Nem lehet másképp; Lőwe zenekara határozott súllyal és tendenciával a német muzsikát propagálja, melyet három fázisában e három név fejez ki a legpregnánsabban.
Ily kis változatú program, ha nem a Wiener Konzertvereinről és nem kitűnő dirigenséről, Lőwéről lenne szó, a közönséget valószínűleg elriasztaná. Lerontaná a közönség minden hangversenyen megnyilatkozó nagy népszerűségét, szeretetét, de a bécsiek kitűnő produkciói elnémítják az ily meggondolást, gáncsot.
Az utolsó két hangversenyük műsora is a német muzsika e három nagy alakjához kapcsolódik. Rajtuk kívül csupán Herzfeld és a halálával aktuálissá vált Goldmark kompozícióit adták elő.
Lőwe pálcájának varázsereje a zenekarból ezúttal is szokatlan színpompát, gazdagságot ömlesztett ki. Meglepő részleteket emelt ki a partitúrából, melyek más karmester kezén elkallódnak, semmivé porladnak a szólamok útvesztőjében.
Herzfeld pompás meseképének friss zamatát a III. Szimfónia komor ünnepiességét, a pasztorál szimfónia üdeségét, napfényes ragyogását oly tökéletességgel juttatta érvényre, hogy interpretálása bízvást fölért a komponista elgondolásával. Ennél nagyobb dicséret nem illethet egy karmestert sem.
Néhány fiatal ember (jórészük zeneakadémiai növendék) egyesületet alapított (Jövő) nagyot gondolt és többek között elhatározta, hogy népszerűvé teszi legnagyobb tanítómesterüket, Bach János Sebestyén urat.
Tudvalevőleg ez nem tartozik éppen a legkönnyebb feladatok közé, de megérdemli a fáradságot még akkor is, ha a vállalkozás nem mindenben sikerült úgy, mint ahogy a kezdeményezők azt előre elképzelték.
Az új társaság megpróbálta azt, amit például a filharmonikusok elmulasztottak és megállapítható, hogy a kezdet minden jóval bíztat.
Megható volt a fiatal emberek igyekezete, ahogy a bemutatkozó hangversenyükön a kis vonós-zenekar leküzdötte az első pillanatok révedezését, egyre határozottabban és fokozódó biztonságérzéssel melegedtek bele a számukra aránytalanul komoly feladat leküzdésébe. Mindinkább precízebbé vált a zenekar összjátéka, a szólamok tömörsége, egyenletessége egyre fokozódott.
Hajós Béláné minden tekintetben stílusosan énekelte Bach egyik templomi kantátáját. Meleg alt hangja jól érvényesült. Wehner Géza orgonaművész tudása, ritmusérzése különösen a g-moll prelúdium és fuga előadásában nyilvánult meg. Prasky Ferenc, az operaház derék fuvolása, a fuvola szvit, Gróf Miklós és Koncz János pedig a hegedűverseny szóló részét látták el. Mindhárman elsőrangú munkát végeztek. Különösen az előbbi két művész. Bucár Béla zongorajátéka is szimpatikus.
László Sándor a hangverseny szervezője és dirigense meg lehet elégedve munkája eredményével. Nemcsak ő, hanem a zeneakadémia professzorai is, akik a kezükben levő matéria kifejlesztésével rátermettségüket ennyire szemléletesen igazolhatták.
E bemutatkozás a programjánál fogva és a résztvevőit tekintve több volt, mint egy hangverseny önmagában; mindinkább mélyebbre gyökerező zenekultúránk eléggé nem hangsúlyozható dokumentuma.
A Mozart requiem előadásának és megismétlésének jelentősége is e zenekultúra elmélyítésében rejlik. Lichtenberg karmester, kinek neve elválaszthatatlanul hozzákapcsolódik az utolsó esztendőkben előadott requiemekhez és oratóriumokhoz, példátlan energiával szervezte a főváros amatőr muzsikusait. Nagyszabású terveinek keresztülvitelébe eddig csupán az énekeseket vonta bele, most már amatőr zenekar is támogatja őt céljaiban.
A requiem sötét pátosza döbbenetes lendülettel sistergett ki a rézfúvókból, vonósokból és az emberi hangok örvénylő harsogásából.