Schöpflin Aladár: Nagy Géza
Schöpflin Aladár: Nagy Géza
Körösi Csoma Sándor emléke még ma is él odalenn a Székelyföldön: kálvinista iskolák lelkes fiatal diákjai kigyulladt szívvel gondolnak rá, s mikor pályájukra elindulnak, az ő egyéniségéből is beleelegyedik elhatározásukba valami. Ez az ihletés élt Nagy Gézában is, úgyszólván utolsó napjáig. Ez vitte valamikor, fiatal korában, a tudományos foglalkozásra s ez szabta meg annak irányát, egész szellemét: ami Körösi Csomában lényeg volt, a magyarságban való hit, a magyarság ősi múltja iránti vágyódó lelkesedés és az erős, dacos szándék, hogy a magyarság dicsőségre való hivatását megbizonyítsa.
Mint Körösi Csoma, Nagy Géza is fiatalkora óta a magyarok homályos, a mondák ködébe burkolt őstörténetébe mélyesztette szemét. Mint Körösi Csoma, ő is nemcsak a tudományos kutatás hideg rendszerességével alkotta meg eszméit, belevegyítette fantáziáját is és az intenció szárnyalásával kereste a szórványos adatok hézagainak kitöltését, próbálta megragadni a valóság megfoghatatlan képét, olvasta a krónikák avult hagyományait, erőlködött, hogy átlásson a betűk mögött a valóságig, amely fátyollal van betakarva s talán letakarva is marad örökre szemléletünk előtt, tanulmányozta a szkíta vitézek ősi fegyvereinek megmaradt töredékeit, sarkantyúikat, kengyelvasaikat, s mindenféle holmijukat – mindenütt csak azt kérdezte, milyen lehetett az a magyar, aki egykor ott bolyongott a szarmata síkságon s aztán egyszerre feltűnt a Kárpátok bércein.
Azt mondták róla, tudományos álmodozó. Nem dolgozott a mai tudományos kutatás szigorú, pontos és pozitív módszereivel, amelyek oly gyönyörűen vannak kidolgozva, akár a természettudósok precíziós készülékei, pompásan funkcionálnak, csak meg kell tanulni bánni velük, talán nem is kell aztán sok szellemi munka, dolgoznak ők szinte az ember helyett is, pompásan összevág bennük minden – csak éppen eredményt, lényegeset, olyat, ami a gondolkodást kitágítja, lelki gazdagodást szerez és olyan dolgokról szerez információt, amiket érdemes megtudni –, csak éppen ezt nem tudnak adni. A mai pontos módszerességnek, amely a tudományos kultúra lelkét adja, az a nagy baja van, hogy túlságos teret ad az intuícióra nem képes fantáziátlanságnak.
Nagy Géza nem volt ilyen értelemben modern tudós, talán nem is állott a mai tudományos kultúra színvonalán. Kicsit fantaszta volt, nem hideg objektivitás vezette, hanem lobogó, tüzes magyar érzés. Teóriákat állapított meg, következtetéseket vont le, amelyeket nem lehetett rideg, pozitív módszerességgel bebizonyítani – az épületekben, melyeket felállított, épp annyi része volt a fantáziának, mint a kutatásnak. De végre is, olyan területeken kutatott, ahol a pozitív adat már a harmadik lépésnél elhagyja az embert s ha nem fordul az intuitív fantáziához, akkor nem is érdemes belefogni a dologba. Aztán: föltevéseiben, teóriáiban, még a fantasztikus felé hajló fejtegetéseiben is annyi intuitív erő, olyan erőteljes gondolkodás, a dolgok szerves látására való oly szokatlan képesség és olyan kombinatív eleme nyilvánult, amely magában véve, tudományos érvényét nem számítva is nem közönséges szellemi érték. Az embernek minden kritikája és tudományos szkepszise mellett is felmerül a kérdés: lehetetlen-e, hogy ezt valamikor, amikor több adat és finomabb magyarázó apparátus fog állni rendelkezésre, pozitív módon is meg fogja bizonyítani a tudomány? Nagy Géza elméleteiben – laikus sejtésem szerint – ez nemcsak lehetséges, hanem némely esetben valószínű. Ő benne az volt meg, ami a legkevesebb mai tudósunkban van meg s ami mégis a tudományos eredményes művelésének fő követelménye: a szintetikus elme.
Egyénisége, gondolkodásmódja, életmódja, egész lénye egy elmúlt korban gyökerezett – a magyar kultúra egy régebbi korának itt maradt emléke volt. Ez a mai kor kissé kedvez a kis tehetségtelen ügyeseknek – ezért nem tudunk nagyon hinni ama régebbinek inferioritásában.
