Albert Samain: Meghitt muzsika
Alig rebben
Álmosan ingva, az órainga.
Tévedezünk mi,
Csend csodataván, céltalan ringva.
Aléltan búsong
A végső akkord, s egyre lágyabb
– Enyhe hullám –
bomló gyürűkben bánattá bágyad.
Bús-betegen
Egy megtört rózsa, a halált várja
S isteni bússá
Nő bennünk is a halál vágya.
S emeli lágyan,
Mint ünnepi sátrat, mennyezetét
Olyan ma este
Mint egy mélázó isten és setét:
Míg remegve leng
A légben párfömöd, a szűz-buján kevert:
Fínoman szűrve
Virágból, mely öled hevén hevert!
Szemed s örvénylik
Mélabús mélye, zöld szakadék
Rezgeti sugarát
Halódva s példázva a bús szenvedélyt.
Mindent feled
A szív: időt, bút, kínokat, szeretve!
Míg szorítva fon át,
Csorduljon szerelmem minden kis eredbe!
Lágyan lebegve!
A kaján és csúf föld semmivé lett!
Révbe se futva,
Ó egyetlen és muzsikás Élet!
Vagy legyen oly
Halk szód, mint a szív titkos óhaja,
Mint hópehely-
Párnán egy angyal égi sóhaja…