I.
I.
Gyönyörű koratavasz reggel volt kinn. Az utca kissé megelevenedett, a tócsák felszáradtak s fiatal kutyák kergették egymást a puha szikkadt földön. A Matusik gyerek egy nagy kék pléhfazekat kötött a nyakába és két fakanállal verte, dobolt az ablak alatt.
A jegyzőné, maga sem tudta, hogy esett, kinézett az ablakon, a száját felcsücsörítette, a szemöldét felvonta, sima homlokán két mély ráncot érzett meg, arra leeresztette a szemöldökét. A levelet szórakozottan tartotta a kezében, ahogy egy kövér, öreg pincsi tartja az első lábát, ha mélázva várja a sors fordulását.
A háta mögött a húga és a gyerekei veszekedtek. Sári a két kislányt öltözteti, ügyetlenül, mint szokta és sok bajjal s a piros szalagon egyszerre nagy veszekedés kerekedik.
– Ez az enyém – visítja Margitka s elcsikarja a szalagot, fehér kis arca haragosra húzódik és gyűlölködve, ellenségesen tartja a zsákmányt.
– De Olgicának jobban illik, mert ő barna, neked a szürke illik jobban.
– nekem nem a szürke, nekem a piros.
– Úgyis Olgicának kötöm be.
– Nem Olgának, nekem.
– Neked egyáltalán nem kötöm be.
– De.
– Ha Olgicának nem, neked sem.
– De igen.
– Hát kösd be magadnak!
A négy éves csöppség egy fél pillanatnyi habozás után belátja, hogy ő nem tudja bekötni, parancsolva kiált:
– Te kötöd be.
– Látod Olgica milyen jó, ő nem nyafog.
– Én is jó vagyok.
– Te rossz vagy.
– Jó vagyok!… – s a gyerek toporzékol és bőg.
– Na jó, hát nem vagy rossz, nem vagy rossz, nem szabad ilyen irigynek lenni.
A kis lány nem érti azt a szót, hogy irigy s nem reagál rá. Tetszik neki, hogy övé a szalag, forgatja és nézegeti. A kicsi szeretné megkapni a nagy piros szalagot, de csakugyan nincs joga rá, mindig a Margitka hajában volt, három éves ravaszsággal azonban bölcsen kerüli meg a dolgot.
A Margitkáé a kis piros szalag – mondja valami édes és álnok gyöngédséggel.
De Margitka azonnal átlát a szitán s mérgesen szól:
– Az egy rongy, kidobom a fenébe.
– Hova te? – szól rá Sári szigorúan.
– Az egy rongyos, bongyos… – dünnyögi a kicsi.
Az eladólány ereje és tekintélye vékonyságát érezve, ellenséges hecceléssel nézi a négy évest, aki széles piros szalagját kéjesen hajtogatja meztelen kövér kis karjain.
Légy boldog a piros szalagoddal, játszhatsz vele egész nap!
A makacska földuzza a szájacskáját s lesütött szemöldökei alól vadul néz:
– Te vagy a legrosszabb ördög!
Sári nevetéssel akarja pótolni a tekintélye híját, lehajol hozzá és nevet.
Olgica közben a kis fekete cicába botlott, édes kacagással kiáltja:
– Belebotlottam a cicába!
Margitka menthetetlen rosszkedvében nem tűr vidám hangot.
– Nem is cica, ördög! – mondja durcásan.
– Nem ördög, cica.
– Neked ördög.
– Nem ördög, cica.
Sárika meggondolta a dolgot, békülő hangon kezd.
– Jó hát belekötöm a hajadba, de holnap az Olgicáéba.
– És holnapután az enyémbe – mondja durcás béküléssel a kislány s húgát nézegeti. Egy nap az Olgicáéba, egy nap az enyémbe.
S hirtelen könnyekkel telik meg az apró kék szeme. Sír a meghatottságból, hogy ennyi jóságba belemegy, úgy meg van hatva, mindig az övé volt a szalag, ez most tőle jóság, adakozás, nemesség, hogy osztozik a sajátján…
– Jaj de széles – mondja, s nem bír betelni a vagyonának csodálatával – egy baba övnek is elég volna, olyan széles.
– Ejnye, nem bírlak ma megfésülni… – mondja Sárika s restelli magát a nénje előtt, aki a levéllel visszafordul az ablakból, szó nélkül keresztül megy köztük elnehezült, kacsázó lépéseivel s bemegy jobbra a szalonnak nevezett hideg szobába.
Maga sem tudja miért jött ide. Körülnéz. Egész télen nem fűtöttek benne! Hideg, a télből itt maradt fagyosság, kissé nyirkos levegő van benne.
Nem érezte magát otthon soha ebben a szobában. Széles is, vastag is, előre esett hasú, megérezte, hogy barhet pongyolája rendkívül piszkos, csak úgy csorog róla a szenny, de hát aki kilenc gyermeket hozott a világra s nevelt fel, az nem öltözhet úgy, mint egy dáma. Így szokta vigasztalni magát, de most savanyú lett a szája íze. Felnyitotta az asztalon a fénykép albumot, amelyben ott volt a nagyapa, meg a nagymama, a hatvanas évek magyar ruhájában, aztán ott volt sorra mindenki. Ott voltak ők is az urával, milyen suta kis segédjegyző volt ez akkor a kétfelé fésült hajával… Most már egészen tele van ráncokkal az arca… akkor még olyan volt, mint egy fiatal bornyú… És ő milyen szép volt. Igazán, nem hiába mondják, de még itt fiatalon nagyon hasonlított Fedák Sárihoz… Éppen olyan hosszas kövéres arc, olyan rejtelmesen néző szemek… S milyen fess volt az a ruha… Magas fehér nyakkal. S a termet, a termet… Nem kellett akkor fűző sem, olyan karcsú volt, milyen cárt… Persze ha a kilenc gyermekét egymás tetejére állítanák, magasabb torony volna, mint a falu tornya… S ez mind ő belőle jött… Aztán az ember őrizze meg a fiatal karcsúságát…
Szórakozottan fordított az albumban. Egy borbélyosan kisütött bajszú fiatal ember kellette magát a szemébe, graciózusan mosolyogva. Ah, hogy elbiggyesztette rá most a száját, pedig valamikor…, jóisten, ha Berci tudná, hogy a negyedik gyerek idején milyen válságokon ment keresztül ennek az unokatestvérnek a személye és bájai miatt… Mindenkinek megvan a maga regénye…
Becsapta az albumot s újra az ablakhoz állott. Sose szokott kinézni, mindig idebenn ül, itt van elfoglalva a ház dolgaival, igazán ha a pinceajtó benn volna a konyhában, akkor fél esztendeig sem lépne ki még az udvarra sem… És most egyre az utcán a szeme… Az utat nézi, amelyről már felszáradt a sár, a tél mély kátyúk helyén omlik, porlik a föld… Szinte hallja távolról a kerék robogását, könnyű, pirosra lakkozott kerekekét s vékony csilingelést hall, finom kis ezüst csengők csingilingjét…
Átment az ebédlőbe. Ott volt a hosszú zongora a két ablak között, régi-régi pesti zongora, olyan sima és hosszú, mint egy koporsó… Hangok vannak benne eltemetve… Ezen tanult volna zongorázni valaha, de két esztendeig nem kaptak zongorahangolót, azután meg elköltözött a faluból a papkisasszony, aki tudott zongorát tanítani… Pedig ő úgy szeretett volna tudni zongorázni. Az nagyon úrias, ha valaki csak leül a zongorához és felnyitja és csak elkezd zongorázni…
Az ebédlőszekrénynek nyitva volt az ajtaja. Félig kinyitva. Nem emlékezett rá, hogy ő mikor hagyta benne a kulcsot… Az igaz, nem nagyon dugdosta, a cseléd ügyetlen, de legalább nem lop, vagy hát eddig nem vették észre.
A gyerekei se tudnak zongorázni. A szemtelen kölykök. Egybe se lehetett beleverni a kilenc közül, egy kis zongorát. Csak lövöldözni, azt igen. Az apja puskájára pályázik minden fiú, de az anyjuk zongorájától úgy menekült még a lány is valamennyi, mint az ördög a tömjéntől…
– Nem veszi az meg – mondta magában mély kedvetlenséggel s a levélre nézett, amely még mindig a kezében volt. Egy ismerőse írja benne, hogy Hídvégi doktor (azelőtt Hidvéger volt), most a háború miatt el akarja adni az üveges hintóját, ötszáz forintért meg lehetne venni az ezüst lószerszámmal együtt…
Megdörzsölte a szemét.
– Nem törődik én velem annyit Berci, ezért a bútorért is mennyit kellett harcolni – s megsimogatta a szemével az olcsó, de nemrégen még modern, kígyózó vonalakkal tele rajzolt s zöld üveggel díszített ajtójú ebédlőszekrényt, amely félig nyitott kis ajtajával olyan idegenül s elveszetten állott a nagy szoba kis sarkában…
Az ura lépéseit hallotta meg a folyosón s hirtelen, mint aki valami érdekből jár kedvében valakinek, erőt vett magán, jókedvű lett s kilépett az ura után az ebédlő üveges ajtaján át a tornácra.
Csakugyan az ura volt. Milyen toprongyos volt az erős napfényben, amely odasütött a tornácra.
Visszanézett az ajtónyikorgásra. Kedvetlen volt az arca, fáradt, egy csöppet sem mosolyodott el, hogy őt meglátta.
– Erről a kertről sose fog lemenni többet a víz – mondta kelletlenül. – Pedig még harmadéve mennyi krumpli termett benne.
A lejtős udvar végében, a rácskerítésen túl ott volt egy kis tó, amely most elég nagy volt, a tavaszi olvadásoktól s a talajból felgyűlt vadvizektől.
– Hanem most meg fogom mondani, hogy adjanak helyette valami kárpótlást. A temető mellett ott van a községnek egy darab földje, azt ideadhatják.
Az asszonyt bántotta, hogy az urának rossz kedve van. A hintóval bizony nem lehet előhozakodni. Sajnálta, hogy kijött a napfényre. Már egész vakondoknak érezte magát szegény, bántotta a szemét a tiszta napfény s restellte magát az őszinte világosságban a reggeli lompos pongyolájában, amelyben igazán olyan volt, mint egy barna vakondok.
Bementek a tornácon végig a kisebb ebédlőbe, amelyet azért használtak szakadatlan, mert a konyha mellett volt. Csak akkor nyugodott meg, mikor már bent volt a rosszul világított szobában, amely igen emlékeztetett a börtönökre, a hátulsó falon levő magas kis ablakaival s a mély padlójával, amely alacsonyabban volt, mint a tornác téglái. Apró ágyak voltak a fal mellett, középen egy alacsony széles asztal megterítve rendkívül használt abrosszal, amely sose került le erről az asztalról.
– Kati hozzál be egy csésze teát – kiáltott ki a konyhába, ahonnan nagy libagágogás hallatszott be, hogy az ajtót kinyitotta.
– Micsináltok avval a libával, nem hagyjátok tojni! – kiáltott be mérgesen.
– A Béla úrfi vesszővel piszkálja.
– Ejnye Béla, hagyjad azt a libát tojni. Nézd csak, hogy béleli azt a libát, még kiszedi a szemed.
Behúzta az ajtót, ennyi volt a megszidás. Az ura érzett valamit, hogy bele kellete szólani, de már megszokta, hogy akkor reggeltől estig egész életében egyebet se tegyen, csak hogy a feleségének a gyöngeségét pótolja.
– Mit írnak Kállóból? – kérdezte inkább, hogy neki ne kelljen esetleg magáról beszélni.
– Semmit – mondta az asszony –, csak sok idejük van, hát firkálnak… neked mi bajod van, Berci?
– Áh, csak méreg van velük. Nincsen az embernek elég dolga, ezzel a hadisegéllyel több bosszúság van, mint akármivel… Most is jön Blau és azt mondja, hogy az egyik bérese azt írja a feleségének, hogy kedves feleségem, írd meg, hogy kapod-e a segélyt, mert ha nem kapod, majd a jegyzőnek a talpára veretek.
– Ejnye – mondta rá az asszony indignálódva. – És kap segélyt az asszony?
– Hogyne kapna, hát mindenki kap, akinek jár… Ezt nem írják meg… Ezt írja meg az Est… Most jöjjön ide a cikkíró és nézze meg, hogy egy jegyzőnek mit kell eltűrni potyára… Talpára veretek…
A lány behozott egy kék pléhcsuporban teát.
– Hát ilyen csuporban kell ezt hozni?… Istenem, ha magam nem teszem meg, akkor semmi sincs. Hát szoktunk ebbe a csuporba teát hozni az asztalra?
– Add csak ide – szólt a férfi s négy kocka cukrot tett a teába. – Mégis mit írnak? – kérdezte figyelemből.
– Ah, ne érdemes róla beszélni se…
A férfi nem ok nélkül volt figyelmes, szórakozottan kavargatta a tehát, aztán kibökte.
– Meghijhatnád ma estére a kasznárékat.
– Én?
– De csak úgy véletlenül… Csak hogy jöjjenek át vacsora után az asszonyok, akkor eljön az ember is.
– Mit akarsz a kasznárékkal.
– Nem akarok semmit.
– Nem szeretem azokat az asszonyokat…
Az ura szürcsölte a barna teát. A szemöldökét felhúzta magasra, alacsony, hajdan oly sima fehér homlokán mély ráncok voltak, a haja még most is ketté van választva középen, de hogy ritkul… Istenem, hogy ritkul…
– Nagyon flancosak, mint hencegnek nekem. Én nem tartom őket magamnál különbnek.
A két kislány még mindig az öltözés bajaival volt tele. Az asszony odament az ajtóhoz, mert egyre jött-ment, mint szokott, sose ült le, amikor az ura itthon volt, mert arra szokott, hogy mindig kéznél legyen.
Benézett az ajtón, a nagyobbik, a Margitka, a díványon állott a fali tükör előtt s abba nézte magát. A haját tépegette elöl a homlokán s veszekedett.
– Nahát itt semmi sincs itt.
– Úgy vagy szép – mondta Sári, aki még elég fiatal volt ahhoz, hogy ne unja a gyerekekkel a szakadatlan szóharcot.
– Nem szép!!
– Nem kell neked még szépnek lenni.
– Nem szép. Csúnya, csúnya, a flizura. Csúnya, csúnya.
– Dehogyis, te mindenképp a legszebb vagy a világon.
– Csúnya, csúnya! – s a körmével tépegette a homlokába az apró hajakat, hogy frufruja legyen, amilyen a kasznárék kis Böskéjének van, attól irigyelte meg.
– Ha látnád, hogy hátul milyen copfod van, olyan nincs akárkinek!
– Csúnya, a legcsúnyább.
– Csúnya.
– Majd anyuka megmondja.
– Csúnya, csúnya!…
– Hogy örül neki, ha a másikat bosszantja – mondja az anyja kis szemrehányással a lánykájának s ott hagyta őket az elintézetlen üggyel.
– Szeretnék beszélni a kasznárral – mondta a jegyző, aki jól hallotta a gyerek kellemetlenkedését, de ő is hallatlanná tette, örült, ha nem kell beleszólani valamibe.
– Jól van, ha akarod – rántotta meg a vállát az asszony.
– Tudod, hogy ő a kezesem, hát muszáj vele jóba lenni. Különben most valamit akarok is vele…
Maga elé nézett gondolkodva. A felesége kicsit elnézte, szerette volna az üveges hintót említeni, de látta, hogy már megint valami seften jár az urának az esze. Jobb szóba se hozni a dolgot, mert azt fogja rá mondani, hogy luxus… Majd talán este… Csakugyan még jó is lesz, ha itt vendégek lesznek, talán jobban hozzá tud férni az urához egy jó percben.
