Füst Milán: Óda
S végtelen időn megálló egyetlen támasz,
Az óriás óceánon lengő kis ladik,
Otthonom, hol jól érzém magam,
Látnom soha kis körömön túl
És ennen életem fényétől
Sokszorosan színes párázat,
A szív, ha helyét nem lelé
E világi térben: Fantáziám te!
Könnyeimtől boldogan terhes,
Tűnő szép bánat: borodtól mámoros
Szemem már józanodni kezd.
Az óriási lét kietlen vidékén
Tengődni, mint istentelen füszálat,
Úgy számolni már ennen életemmel,
Mint a mészáros méri a húst:
S a kis helyet becsülni, mely nékem jutott,
S hinni, hogy az önzésem az isten, aki megvéd,
S tudni józanúl, mit ér az életem…
S a világnak örök óceánja!
Rideg istenség! Ősi szilaj! Barbári nyers elem!
Nem félek többé átadni magam, –
Jőjjön acélhullámod és sodorjon arra,
Amerre hajtja majd dúrva Véletlened.