II. A nénike húga
II. A nénike húga
Sokat voltunk együtt, a nénikéjére vártunk, mert a nénike egy órát legalább mindig késett, ha a szabónőjéhez ment s másfelet, ha öltözködött. Mi hát együtt voltunk s nagyon tetszettem magamnak, mert apáskodó tudtam lenni a kis leányhoz, tanító és bölcs a kis sötét szalonban is. Beszéltem neki messze városokról, múzeumokról, könyveket vettem, el kellett olvasnia s akkor vitáztunk könyvekről, írókról. Okos, mély, nagy barna szemei voltak, húsz évesnek látszott, de baba-arca volt s valahogyan furcsán érett hölgy és fruska, alig tizennégy éves.
Haját szerettem simogatni s karcsú, fehér nyakát megcsókolni, ha édesen ostobát vagy okosat mondott.
– Engem szabad a bácsinak az ajkamon is megcsókolni, a bácsi a nénikéé, én a bácsinak a kis leánya vagyok, – mondta egyszer komolyan, hangosan, bátran.
Egyszer úgy döntöttem, hogy a csók-jutalmakat elhagyjuk (jutalomnak neveztük el a csókot, amelyet a gyermek kap, mikor jó) s elég lesz nekem a puha hajat érinteni az arcommal s csókolni forró szemhéjaimmal.
Csodálkozott először, azután durcáskodott, hallgatott s végül a nyugodt, mély, szép szemek tágulni kezdtek, asszonyosodni és haragudni. Képkiállításra küldtem s másnap (ez volt a szokás) elmondta impresszióit, meglepő, naiv és mégis frappáns, gyönyörű kritikáját s mikor ártatlan elragadtatással bujtattam arcomat selymes, sűrű hajába, ő hirtelen, szilajon megfordult s a száját kínálta.
– A bácsi meg fog csókolni, mint máskor és mindig meg fog csókolni, ha ketten vagyunk, ha jó és ügyes kis leány leszek. Ha a bácsi nem fog megcsókolni, akkor én rögtön szólok a néninek, hogy mi sokáig csókolóztunk és a bácsi engem úgy csókolt, mint a nénikét szokta.
És mi ott ültünk azután is a homályos kis szalonban, szegény gyáva én, kénytelen voltam jutalmazni ezt a mindig jobb és mindig ügyesebb gyermeket s talán ma is így volna, ha el nem múlna minden a világon.
