Reichard Piroska: A kert
Reichard Piroska: A kert
Az öreg fáknak hulló árnyát,
virágok ringó lepkeszárnyát
arany napfoltok táncolják körül,
a kert ragyog, a kert örül;
lugast formál a bús fa ága;
a szökőkút kristályvirága
szikrázva nyílik, zengve hull,
s nem rezzen fel a kert magánya,
ha leányok suhanó árnya
a pázsit selymére simul;
füvek-fák színes szövedéke
mintha a végtelenig érne
és túlnan nem is lenne élet:
boldogan önmagába mélyed
s önmagának virul a kert.
virágok ringó lepkeszárnyát
arany napfoltok táncolják körül,
a kert ragyog, a kert örül;
lugast formál a bús fa ága;
a szökőkút kristályvirága
szikrázva nyílik, zengve hull,
s nem rezzen fel a kert magánya,
ha leányok suhanó árnya
a pázsit selymére simul;
füvek-fák színes szövedéke
mintha a végtelenig érne
és túlnan nem is lenne élet:
boldogan önmagába mélyed
s önmagának virul a kert.
És jön a könnyes őszi szél,
sok sárguló levelet látott;
a harmat helyett hull a dér
s a kert már oly fáradtan él,
mindennap felejt egy virágot;
beteg pástján szirmok keringnek;
sok hervadó, haldokló színnek
bús tánca csöndesen zenél;
a fák karjai mélán intnek
az elhagyott bokrok felett,
utak zizzenő avarában
örök őszi eső pereg:
magános gőgös bánatában
siratja önmagát a kert.
sok sárguló levelet látott;
a harmat helyett hull a dér
s a kert már oly fáradtan él,
mindennap felejt egy virágot;
beteg pástján szirmok keringnek;
sok hervadó, haldokló színnek
bús tánca csöndesen zenél;
a fák karjai mélán intnek
az elhagyott bokrok felett,
utak zizzenő avarában
örök őszi eső pereg:
magános gőgös bánatában
siratja önmagát a kert.
Éjjel fáradtan elaludt
és reggelre a kert fehér,
fehér pázsit s fehér az út
és rajta nem jár, csak a szél;
élettelenül ing felette
kopár gallyaknak könnyű árnya
hull a holt fáknak hóvirága:
ájult álmában elfeledte
önnönmagát a kert.
és reggelre a kert fehér,
fehér pázsit s fehér az út
és rajta nem jár, csak a szél;
élettelenül ing felette
kopár gallyaknak könnyű árnya
hull a holt fáknak hóvirága:
ájult álmában elfeledte
önnönmagát a kert.
S a tavaszi kék ég alatt
hullt levelek, halott virágok
föld mélyéből életre vágynak,
emlékük lassan felszivárog
és kibúvik végén az ágnak,
s a kert ámult mosollyal ébred:
im, minden kincse megmaradt,
mennyi ragyogás, mennyi élet,
levele ring, bimbója pattan
s minden teremtő pillanatban
eszébe jut egy más virága,
pázsitja selyme, lombos ága,
tünt tavaszok üde emléke
felöltözik ibolyakékbe,
zöldselyembe, s hímes palástban,
mámoros mély megújulásban
önmagára emlékezik a kert.
hullt levelek, halott virágok
föld mélyéből életre vágynak,
emlékük lassan felszivárog
és kibúvik végén az ágnak,
s a kert ámult mosollyal ébred:
im, minden kincse megmaradt,
mennyi ragyogás, mennyi élet,
levele ring, bimbója pattan
s minden teremtő pillanatban
eszébe jut egy más virága,
pázsitja selyme, lombos ága,
tünt tavaszok üde emléke
felöltözik ibolyakékbe,
zöldselyembe, s hímes palástban,
mámoros mély megújulásban
önmagára emlékezik a kert.
