III.
III.
Az agyam azért elraktároz mindent. Van ezer fiókja és ezer kamra benne. Olykor szinte kipattan valamennyi. A lábam nyomát érzem a hóban ahogy hat éves koromban jártam iskolába. A vonalat, mely a bölcsőtől kanyarodik fel hozzám. Arcom fúródik, nő fel a levegőbe és mint egy járni tanuló óriás gyermek tántorgó lábakkal járok az emberek között.
Széttörni az agyamat korlátokon, miket kicsinyes körülmények szabnak elém, ahelyett, hogy becézném, ahogy egy kis gyermeket szokás.
Egy kéz reteszt tol az ismeretek elé, hogy kirekedjenek kóbor, kivert kutyákként fehér könyvek betűárkába temetve, – míg agyamban önmagát emésztő tűz ég, melynél nem melegedhetik fel senki.
– Vitetni magunkat önmagunktól és nem formálódni mások képmására. Külön emberi értékek hordozója lenni az emberek előtt. Nem eredmény, hanem megnyilatkozás!
Egy tekintettel átfogni mindent, leszűrni mint megsűrített látást egy szóba, egy felkiáltásba és elmenni aztán, mert nincs mit mondani többet!
Eltépni a szálakat, mik eseményeinkhez kötnék vallomásainkat s a befelé néző szem biztonságával mondani el, ami bennünk van, melyet nem zavar a körülmények külső világossága…
Minden délköre alatt az emberi társadalomnak, emberségünk lényege ugyanaz, botorkálni a homályban önmagunk felé, és ami történik, a világ és minden – apró állomás csupán egy életreszóló önfelfedező utazásban.
S a végén – azért magunkra jutunk mindannyian. Leoldunk mindent, ami máshoz kötött és amihez közünk volt, úgy nézzük, mint egy régi-régi amphorát, amely halott királyok arcmásával ékes.
