XII.
XII.
Hogy rám fekszik ez az ódon város, a nők múltba folyó mosolya és ódon paloták súlya. Egyedül állok. Oldalamhoz nem simul senki, senki homlokom ráncait nem enyhíti mosollyal. Roncsa magamnak rovom a népetlen utcákat és lábam dobogása szívembe dobban.
S gyűlölök mindent, ami visszakapcsol a múltba. Nincs hitványabb, mint a szigony, mely elfolyt folyamok testébe fúródik. Nekem nem kell elhangzott ének, elfakult szó, ellángolt vágy, nekem nem kell támasz, hogy járni tudjak. Inkább a bizonytalan kell, a mindig hullámzó, ígérő és fájó élet. Nekem az örökkévalóság kell.
Én senkit nem viszek magammal útravalónak. Minden magamból érik és magamnak virágzik. Nem vagyok rügyező ág és nincsen virágom, lombom csak befelé nő és magamnak zöldell.
