XVIII.
XVIII.
Befagyott tó tükrén jár a poroszkáló értelem, és mélyen a tó alatt holt szívem és álmom. Úgy szeretnék futni, futni önmagam elől s a hideg elől, mely elgémberít és nyomorék senkivé süllyeszt, ki elé zárt ajtók és szívek illetlen retesze villan, akit nem fogad, nem üdít, nem erősít a szomjas tagokból buzgó élet, egy voltát ki azokkal nem érzi, kik fájó sebet takarnak mosolygó virággal s akiknek lelkében egy anya szülte ígéretek halódnak. Szeretném gyöngéden, mint holt gyermek fölött elvonni a fátyolt, melybe a meggyötörtek elvetélt örömeiket pólyálták. Hát nincs jogom kézen fogni, aki könnyéből jéggé meredt tükörben nézi most fájdalmas arcát és csillogó akarások törmelékét görcsösen illesztgeti egybe. Hát kell, hogy szavam verje fel csendjét álomból riadó agyuknak s nem elég, hogy élek s hogy élnek, kiknek fájdalmas élni.
