XX.
XX.
Félszeg és esetlen a fenékig felkavart, kiben a különsúlyú rétegek nem váltak széjjel s a szennyes alj nem ülepedett le a fenéken. Untalan lélegzetfojtva lesi a meg-megújulón magát kitomboló viharzást s nem ér rá magát szabni a világhoz.
Itt nincs tiszta kép és nyugodtan hajló élek. Itt a gondolat kusza, kígyómód tekergő fonadéka, szabálytalan simul egymástól guruló kövekhez és őket fűzi egy laza és lázongó egésszé. Itt a csákány falakat zuhant le s amit megszokás épít könyvek és tekintély aláhanyatlón széthull. Nem lel egymásra a szomszéd, de távol és rokontalanul aki állt a sor túlsó végén.
– És kitisztul a tisztátalan cefre, mely most részegítőn erjed a szívemben! Biztos leszek és erős, hogy minden hídon túl rajta leszek minden kilincsen!
