XXV.
XXV.
Önmagunknak való csupán, mibe többet adunk szavaknál, miben a szívünk szólal meg. Gyönge palántaként nem a rosszindulattól kell védeni, ettől még fejedelmibbé nevelődik az uralkodásra termett gondolat, de védeni kell a más leheletétől és kezétől. Ahogy a szüzet féltjük a bujálkodástól, formáit szemével aki beszennyezi. Ahogy más elé kívánkozik és előtte pávatollait fényesíti, immár veszendő és fáj hűtlensége, mint egy asszonyé, akit szerettünk, ahogy másban hat és hullámot ver fel. Mielőtt kristályba verődött vagy sziklává vált bennünk, erőtlen lesz és zsugorodik, mert, melyben minden nagyság lélegzik elvágták a magányosságtól.
