Keats: La belle dame sans merci
Magadba bolygasz, sáppadón. -
Madár se zeng már, kókkadoz
a nád a tón.
hogy arcod bánattal csatás? -
A mókus csűre tellve, kész
az aratás.
lázharmat, nedves fájdalom:
s arcod szegény rózsája is
fonnyad nagyon.
szépnél szebbet, tündérleányt:
a haja hosszú, lába hab
és szeme láng.
kösöntyüt, illatos övet:
s lám, édesen nyögell felém
és rám nevet.
szemem egész nap rajta volt:
ő tündérnótát énekelt
s felém hajolt.
vadmézet s ízes gyökeret
s szólt idegen nyelven, talán
azt hogy szeret.
és sírt, nagyon, sóhajtozott:
s én négy csókkal vad, vad szemét
lezártam ott.
s akkor álmodtam - jaj! talán
utolsó álmom - a hideg
domb oldalán.
arcuk sápadt, szemük írígy,
s szóltak: "La Belle Dame sans Merci
büvölt el így!"
szörnyű intéssel nyilni rám:
és fölriadtam a hideg
domboldalán,
magamba bolygva, sáppadón:
bár nincs madárdal, s kókkadoz
a nád a tón.