Tóth Árpád: Elégia egy elesett fiú emlékére
A vénülő bor sárga aranyja ma,
A lomha szél szelíden szállong
S messzi hegyek aromáit hozza.
Csengésü párját régi napokra most
S édes danái tűnt időknek
Szánk fanyar ízét cúkorozzák.
Nézvén: a vén kert borzadozó, komor
Ákáci közt fehér lepelben
Leng-e kisértet a néma útra?
Orcáinak még festi eléd szived?
Elhullt a harcon ő is, ő is,
Áldozatúl a setét viharban.
Ércét "hős" szónak? csillog a hősi szó,
De tompán is kondúl s ijesztőn,
Mint megütött vas a múzeumban.
Ifjú alakját: ércszobor a vezért
Hirdesse, vér zordon gigászát,
Kit puha lantom meg sem érthet.
Virágu verssel hinteni most körűl,
Bús rózsát fűzni holt kezébe,
Elfeledőn, hogy e kéz is ölt tán.
Álmodjon éltet, mit sohsem élhetett,
Míg bánatos, csöndes szemével
Néz le a sírra a könnyszinű hold.
S keze a tornyok ablakain benyúl
Zendítve a harangok bronzát
S felriad édes ivű galambraj,
S felnézhet ismét földresütött szemünk
Keresve boldog horizontot, -
Ő is örűljön a néma sírban!