Walleshausen Rolla: Egy nap Éva életéből
Walleshausen Rolla: Egy nap Éva életéből
A nap erősen tűzött, a lugast körülölelő kis veteményes kertben a hőségtől elfáradva, ráncosan, tikkadtan simultak össze a salátalevelek. Minden fáradt volt és csendes; csak két rikító sárga napraforgó kacagott gőgösen a napra.
Éva a lugasban ült, ribizlit evett, fehér cseréptálból, sokat. Egyenként szedte ki, két ujjával válogatva a legnagyobb szemű fürtöt. Fejét hátravetette, nyitott, szép, piros, húsos szájába engedte magasról, játszva, gyönyörködve, fehér fogával lassan hámozta le a gömbölyű szemeket, nyelvével egyenként a szája padlásához szorította, a piros lé szétömlött a szájában, szájaszögletén kibuggyanva lassan végigcsorgott az állán, odaszáradt fehér bőrére és rikított, mint véres seb.
Így evett sokat, soká. Látta maszatos, piros ujjahegyét, a félig üres tálat; agyán valami jóleső nyugodtság ült, mint hajdan a harmadik pohár pezsgő után.
Unottan, bambán, bámulva nézett, sehová, csak épp mert a szeme nyitva volt.
Egy nagy barnás-sárga tyúk csipkedett szemtelenkedve a tálból, azt hessegette néha. Megrettenve ugrott le a tyúk az asztalról, magával cipelve egy fürt ribizlit, odalenn a kavicsos homokban rázni kezdte, ráncigálni, a csutkáról gurulva perdültek a szemek, míg nem maradt két csőre között csak az üres csutka, akkor egymásra tévedt a szemük, a tyúké és a lányé, és a nézésük egészen egyforma volt.
– Meleg van, gondolta Éva és kinyitotta ruháján a kapcsokat, vékonyka batiszt inge alól kivilágított szép kerek melle; az ingén két kicsi sárga folt volt.
Nyikorogva nyílt a kertajtó, egy vén parasztasszony jött be a kertbe, rózsás csuporba aludttejet hozott, bevitte a lugasba és letette Éva elé. Köténye csücskével letürülte az asztalt, aztán hogy meglátta a tyúkot, felé hessegetett, kék köténye dagadva libbent meg a levegőben, a tyúk megrettenve, ügyetlen, nagy lépésekkel jobbra-balra dülöngőzve szaladt ki a kertből.
Éva már akkor kanalazta a tejet.
– Csikarást kap, lelkem, ha ribizke után eszi – mondta az asszony és nagy, dagadt parasztkezével a kanál után nyúlt.
Éva letette –: Persze.
– Hát persze – mondta az asszony is, és mosolygott sok jóakarattal. Leült szembe Évával, megtürülte izzadt arcát a kötényével és pislogó veres kis szemével a lányra nézett:
– Csónakosok vannak a Dunán, a kis Janika mondta, kék csillagosok; gondoltam, tán közöttük van Ádám úr is. Jó volna lelkem, ha rendbe szedné magát, maszatos ám a szája, meg az inge –: tej. No, lesz a kis gazembernek bőven mit enni.
Éva gyorsan, ijedten állt fel, összehúzta mellén a ruhát és totyogva, mint előbb a tyúk, vékonyka lábával ügyetlenül cipelve nagy hasát, sietve igyekezett ki a kertből. Az udvaron ügyetlenkedve kerülte ki a sok szemetet és a vöröstéglás konyhán át besietett a szobájába.
Bent félhomály volt. Az ablakon tarka rózsás kendő, kéken szűrődött keresztül rajta a fény. Az asztalon virág, a sublát tarka bögréi fölött foltos tükör arany keretben. Az ablaknál nagy, sárga utazókosár. Keresgélt benne, kivette a ruhát, melyet a legszebbnek gondolt: Sietve fehéret, álmos kék virágokkal.
Tükröt, púdert, festéket vett ki a kosárból és az asztalra tette. Levette a kendőt az ablakról, világos lett a szobában.
Megmosakodott. Leült az asztalhoz, fehér plüss darabbal púdert kent arcára és gondosan elsimogatta, két ujjával pirosítót kent szét két szeme alatt a füle felé, száját megrágta, hogy vérszínű legyen.
Fehér ruhájára, omló kontyba tűzött hajára, selyem harisnyás két karcsú lábára mákvirág illatot hintett.
Megnézte magát a foltos, aranykeretes tükörben: Szép volt.
Gondosan rendet csinált a szobában. Széket tett az ablak elé, ráborította a tarka rózsás kendőt, úgy hogy a szék támláján keresztül leomoljék a földre. Leült és közben gyorsan sietve csiszolta a körmeit.
Az udvarból zaj hallatszott, Janika szaladt be ugrándozva az utcáról és utána lassan jött Ádám. Fiatal volt és erős.
– Ides anyám – ordítozott a kis kölyök –, hol van, ides anyám? A vén parasztasszony lassan mászott elő a tyúkólból, kötényében tojások voltak. Mosolyogva barátságosan bólongatott. – A kisasszony a szobában van, csak arra tessék.
Ádám könnyű, ruganyos lépésekkel ment át a konyhán. Kopogott és hogy nem kapott rá választ, benyitott.
Éva az ablaknál ült, bodros, illatos fehér ruhájában, fejét hátrahajtotta a szék támlájára, egy könyv hevert mellette a földön. Mikor Ádám belépett, tetetve, ijedten nyitotta ki a szemét.
Ádám szó nélkül ment hozzá és megcsókolta a kezét.
– Egy kicsit… aludtam – mondta zavartan Éva. – Váratlanul jött: ma, nem vártam.
– Igen – magyarázta Ádám – a fiúk felbiztattak, gyerünk, jöttem. Most fáradt vagyok. Maga hogy van, Éva?
A lány a vállát vonogatta:
– Türelmetlenül, még egy hónap, Ádám, csak akkor lesz meg a fiúnk.
– És ha lány lesz? – kérdezte Ádám nevetve.
Éva is nevetett: – Megfojtom. – Összenéztek, s a lány odabújt a fiú két erős karja közé és megcsókolták egymást.
– Ha a fiúnk meglesz – mondta Éva, és Ádámra nézett kérdőn.
Ádám állta a tekintetet.
– Fogod szeretni?
– Fogom!
– Jobban, mint engem?
– Jobban.
Csend lett. Az ablakhoz egy nagy kövér dongó verődött zümmögve, kétségbeesve.
Kinn ásítva terült el a meleg.
– Ádám – mondta a lány és lesütötte a szemét.
Ádám a levegőbe bámult.
– Ádám – kezdte a lány újra és megfogta a fiú kezét. – Tegnap itt volt a néném.
– És megint telebeszélte a fejedet – mondta idegeskedve a fiú.
– Nem, nem – mentegetőzött Éva –, csak levelet hozott, Perényi írta, feleségül kér. A néném biztat, mondjak igent, gazdag fiú, csinos fiú, jó dolgom lesz mellette. És később, valamikor tán a fiamat is magamhoz vehetem. A gyereknek is jobb lesz. Így mint színésznő mégsem bírok neki olyan jó módot teremteni. A világ, a világ agyon gyötör. Most, ha meglesz a fiam, kiadom valahova, én meg ápolom magamat, hogy hamar rendbe jöjjek.
A teste remegett, mikor beszélt, nagy, fekete szemével megrettenve kereste Ádám tekintetét. Az mereven, mozdulatlanul ült és kibámult a kicsi ablakon a meleg udvarra.
– Felelj – könyörgött Éva –, mit tegyek, legyek a felesége?
Ádám idegesen ugrott fel a székről és nagy lépésekkel le föl rótta a szobát.
Éva utána ment: – Felelj!
– Tégy, amit akarsz – mondta a fiú nyersen. – Te akartad az egész komédiát, azt, hogy a gyerek meglegyen, akkor mondtam, hogy bolond vagy, megbánod. Most tégy a legjobb belátásod szerint.
Éva megtántorodott, mint akit mellbe vágnak, lehajtotta fejét a fiú vállára. Az mereven tűrte.
– Ádám! – tört fel a lány hangja sírón –, Ádám, hát sohasem leszek a feleséged? Nem most, egyszer, ígérd meg Ádám.
Ádám a száját rágta: – Nem, mondtam már, hogy soha.
– És a fiúnk?
– Ejh, te akartad, ne kínozz, a neveltetésében segítek.
Éva lassan, vontatott lépésekkel ment el a fiútól, az ágyra dőlt, fáradtan, gondolat nélkül, betegen. Ádám meg rótta türelmetlenül le-föl a szobát. Már esteledett.
– Mennem kell – mondta a lánynak –, a fiúk már bizton türelmetlenül várnak.
Éva nem marasztalta. Lassan ült fel az ágyon.
– Elkísérem – mondta.
Kendőt vetett a vállára.
Künn a poros országúton lassan haladva mentek egymás mellett, Ádám nem segített Évának menni, az botorkálva nehezen ment. Nem beszéltek.
A posta előtt kis virágos kertben kinn ült a postás kisasszony. Ádám beköszönt neki.
– Honnan ismered? – kérdezte Éva.
– Egyszer, valami kiránduláson jöttünk össze, okos leány, helyes lány.
Éva idegesen nyelt, a nyála rossz útra tévedt, köhögött.
Kiértek a rétre, onnan már látszott a Duna.
Ádám megállt: – Ne jöjjön tovább.
Álltak szembe egymással.
– Isten vele – búcsúzott Éva.
– Írjon kérem – mondta Ádám –, most nem igen érek rá kijönni, két hétre a grófékhoz megyek.
– A kontesz – mondta Éva önkéntelenül, féltékenységgel.
– Tenisz versenyre trenírozunk – magyarázta Ádám –, remekül játszik.
Csend lett. A Duna felől éneket hozott az esti szél, a fiúk énekeltek. Az este ott volt már és rájuk ült, körülölelte őket.
Ádám Évára nézett, szép nyugodt arca világított. Lassan, melegen közeledett egymáshoz a szájuk.
– Éva! – mondta erővel és akaratosan Ádám.
A fiúk hívó füttye jött és szíven kólintotta őket.
Ádám sietve, zavartan csókolt kezet: – Írj Éva.
– Igen – bólintott a lány.
Ádám gyors, szaladó lépésekkel tűnt el a bokrok között.
Éva lassan, fáradtan ment utána. Mire a parthoz ért, a csónakok már messze jártak. Az egyik csónakból halványan rajzolódott a vízre egy piros női ruha színe.
Mélységes csend volt, a telehold lebámult a vízre.
