Déry Tibor: Julia szép asszony
hold kemény sugarán köszörülöm késemet
távoli kaján ugatás szaggatja a lágyan zsongó levegőt
a végtelen éji árnyékban habozva közeledik már.
szeretőd tó fenekén vár, hideg tőrömet öleli már
sulyos víz fojtja belé az áruló szót, végsikolyát hogy meg ne halljad
arcod ha arcomhoz ér majd… nem ő vagyok én édes!
árnyéka felémfut a holdsütötte mezőn… jaj elér! el innét, el!
árnyékát ha ölöm, őt meg nem ölöm. Csendesen! Kutatva néz körül,
tó tükre törik, fenekén a halott lihegve ordítja: vigyázz!
várlak… már régóta várlak… susogva lejt hangom: Julia
sötét az ég, de láng lebben peremén, veres láng
eltorzulva arca arcomba mered, karomban teste megrándul… ki az?
Igy végeztetett! Vallom eskü alatt: igazat tettem. Hol a vádló?
Jogom volt, a magam dolga, táncoló árnyékok nem rémítenek
vihartól hajladoznak a fák, hiába a szó! jogom volt
mi az?… fenekén… a víz alatt!… a víz alatt… mit tettem? Segítség!
emberek segítség! megretten az ég!… egymást ölelve! Megtiltom!
összeölelkeznek!… segítség, égig csap a végnélküli szégyen.
körbe futok, körbe, elég… elég! megtiltom!
arcomba vigyorog a hold - hát engem nevetett? Segítség!