II.
II.
Talán örökké lehetne verselni rólad régi kert,
vén köhögős kutadról, mely szalma közt fázva telelt,
a tamariszkról, melynek bőre ráncos és durva mint a vén emberé
s mégis oly virágos gyengeszép ágakat nyujt az ég felé!
vén köhögős kutadról, mely szalma közt fázva telelt,
a tamariszkról, melynek bőre ráncos és durva mint a vén emberé
s mégis oly virágos gyengeszép ágakat nyujt az ég felé!
Gyerekkoromban a levelekbe szerettem harapni mint a csikó,
Tudtam: keserü ízü az orgona, illatos zamattal leveles a dió,
Sokszor álmodoztam diólevél-ágyrul, ott volna délután heverni jó!
Ott volna valami szépmellü kisleányt ölelni jó!
Tudtam: keserü ízü az orgona, illatos zamattal leveles a dió,
Sokszor álmodoztam diólevél-ágyrul, ott volna délután heverni jó!
Ott volna valami szépmellü kisleányt ölelni jó!
Este ha a kertre a hosszu ház árnyéka lassan ráfeküszik,
sürü nyári este a forró légben fülledt illat uszik,
Tikkadtan a magas fának üzen akkor titkon a kis virág:
«Te messze látsz, bátya, mondd meg, jön-e már a holdvilág?»
sürü nyári este a forró légben fülledt illat uszik,
Tikkadtan a magas fának üzen akkor titkon a kis virág:
«Te messze látsz, bátya, mondd meg, jön-e már a holdvilág?»
