Szép Ernő: Néked szól
Szép Ernő: Néked szól
Néked ki száz év múlva sétálsz a sétaúton
S botoddal, ha szokás lesz akkor is bottal menni,
Unottan piszkálsz száradt levelek közt, e semmi
Foszlány papírt, barátom, révedve Néked nyújtom.
S botoddal, ha szokás lesz akkor is bottal menni,
Unottan piszkálsz száradt levelek közt, e semmi
Foszlány papírt, barátom, révedve Néked nyújtom.
Meleg lehelletem fut a tiszta papirosra
Mely eléd zöröghet a levelek közt a porban,
Addig tudom sok sár eltörli a szót a sorban,
Elrongyolja a szél, az eső barnára mossa.
Mely eléd zöröghet a levelek közt a porban,
Addig tudom sok sár eltörli a szót a sorban,
Elrongyolja a szél, az eső barnára mossa.
Épp olyan lesz talán a természeted mint nékem,
Szemed is ilyen lesz tán, a hangod is hasonló,
Tán még a képed is meg járásod is s a romló
Években éppen így csüngsz majd a végtelenségen.
Szemed is ilyen lesz tán, a hangod is hasonló,
Tán még a képed is meg járásod is s a romló
Években éppen így csüngsz majd a végtelenségen.
Jobbkezem adnám Néked, ki ott jársz messze távol,
Szeretnék Véled kezet fogni s szemedbe nézni,
Te is leszel majd úgy hogy lelked holt múltban érzi
Igaz hívedet s avval beszélni vágyva vágyol.
Szeretnék Véled kezet fogni s szemedbe nézni,
Te is leszel majd úgy hogy lelked holt múltban érzi
Igaz hívedet s avval beszélni vágyva vágyol.
Téged tudósítlak hogy itt voltam a világon,
Hogy szívem vert s halk h-val mindegyre lélegzettem,
Fenn voltam és alúdtam, mozogtam, ittam-ettem,
Isten felől hallottam s meg kell itt halni, látom.
Hogy szívem vert s halk h-val mindegyre lélegzettem,
Fenn voltam és alúdtam, mozogtam, ittam-ettem,
Isten felől hallottam s meg kell itt halni, látom.
Gyermek voltam, fiú, meg ifjú s így ember lettem.
Ajkam beszélt, nevetett, danolt, fütyölt, sóhajtott,
Szemem könnyeket ejtett, arcomon mosoly hajtott,
Játszottam és küzködtem, unatkoztam, szenvedtem.
Ajkam beszélt, nevetett, danolt, fütyölt, sóhajtott,
Szemem könnyeket ejtett, arcomon mosoly hajtott,
Játszottam és küzködtem, unatkoztam, szenvedtem.
Járás közben megálltam utcákon, úton, kertben,
Ébredve néztem szét: a világon vagyok, élek.
Álltam sokszor tükörben s láttam bámúlok, félek
S próbáltam hangom: hah! - és magam meg nem ismertem.
Ébredve néztem szét: a világon vagyok, élek.
Álltam sokszor tükörben s láttam bámúlok, félek
S próbáltam hangom: hah! - és magam meg nem ismertem.
Szerettem vón egyetlent, határtalant csinálni,
Hírt adni: itt vagyok! - hogy mind a tengert bejárja,
Mint kezdő nap, mosolylyal sütni szegény világra,
S végre orvosságot a halál ellen tanálni.
Hírt adni: itt vagyok! - hogy mind a tengert bejárja,
Mint kezdő nap, mosolylyal sütni szegény világra,
S végre orvosságot a halál ellen tanálni.
Ki él mindenkit látni s mindenkivel beszélni
És meghallani mindent és mindenütt ott lenni,
Minden gyönyörön s minden bánaton végig menni,
S időkben és mezekben mindenki helyett élni.
És meghallani mindent és mindenütt ott lenni,
Minden gyönyörön s minden bánaton végig menni,
S időkben és mezekben mindenki helyett élni.
Egy-egy ismeretlennek nyakába vágytam esni:
Oh élsz te is? Hogy hínak mondd? Mit gondolsz magadba?
Tudod hogy egyszer élünk? És őt karon ragadva
Sietni el vele a boldogságot keresni.
Oh élsz te is? Hogy hínak mondd? Mit gondolsz magadba?
Tudod hogy egyszer élünk? És őt karon ragadva
Sietni el vele a boldogságot keresni.
Hallottam: boldogság. És azt mondták hogy az nincsen.
De hiába mondták meg, mégis csak azt kerestem,
Azt hittem énvelem majd kivételt tesz az isten
És tréfarabság lesz az élet mézes-bilincsen.
De hiába mondták meg, mégis csak azt kerestem,
Azt hittem énvelem majd kivételt tesz az isten
És tréfarabság lesz az élet mézes-bilincsen.
Egy aranyat kerestem kit senki el nem vesztett,
Kerestem a napot ki estefelé nem megy le,
A gyermekek édesded dolgát kívántam egyre,
Fúlásig szedni vágytam borúlt szőllőgerezdet.
Kerestem a napot ki estefelé nem megy le,
A gyermekek édesded dolgát kívántam egyre,
Fúlásig szedni vágytam borúlt szőllőgerezdet.
Én vágytam csolnakon csak úgy úszni félálomban
Vágytam csak lengni hintán húnyt szemmel andalodva,
Arany zúgásban, milyent hoz kagylók hajnal-odva,
Vagy tűnni néma ménen hajdonfőtt néma honban.
Vágytam csak lengni hintán húnyt szemmel andalodva,
Arany zúgásban, milyent hoz kagylók hajnal-odva,
Vagy tűnni néma ménen hajdonfőtt néma honban.
Őszszel mindig gondoltam: boldog leszek a télen.
Télen: hogy a tavaszszal. Nyáron: hogy majd az őszszel,
Én vártam és vártam s úgy vártalak mikor jössz el
Te fényes édes évad, mikor világom élem.
Télen: hogy a tavaszszal. Nyáron: hogy majd az őszszel,
Én vártam és vártam s úgy vártalak mikor jössz el
Te fényes édes évad, mikor világom élem.
Jaj, most is hogy leírtam: élem, szívem kiújúl,
Mint ha bujkált a tűz a hamvadt kazalba mélyen
S a pernye új hévséget fog s fellangall éjfélen
És füstöl és parázslik, ég-húny s a szikra hull, hull.
Mint ha bujkált a tűz a hamvadt kazalba mélyen
S a pernye új hévséget fog s fellangall éjfélen
És füstöl és parázslik, ég-húny s a szikra hull, hull.
Hívó élet, friss pázsit, mezitláb lépni rajta,
A völgyben dal, világos kastélyban éji pengés,
Visszhang a mély erdőben, tengeren kék merengés,
Gyertyák fényében emlék, lány gyúlt, ügyetlen ajka.
A völgyben dal, világos kastélyban éji pengés,
Visszhang a mély erdőben, tengeren kék merengés,
Gyertyák fényében emlék, lány gyúlt, ügyetlen ajka.
Rózsabalaton, rózsa, hervadt levélből Tátra,
Szerelem, pillangóból felleg, trillából orkán,
Szerelem, gőze méznek, gyász lángok csoda tortán,
Szerelem: rebben tőlem madárnak mind a fákra.
Szerelem, pillangóból felleg, trillából orkán,
Szerelem, gőze méznek, gyász lángok csoda tortán,
Szerelem: rebben tőlem madárnak mind a fákra.
Két karom volt derékon köröskörűl karolni,
Két ajkam csókot tudni, fogaim marni gyengén,
Szemem volt mást nem látni, csak őt, hunyván-merengvén,
Hangom lihegni, búgni, jajdulni s szót nem szólni.
Két ajkam csókot tudni, fogaim marni gyengén,
Szemem volt mást nem látni, csak őt, hunyván-merengvén,
Hangom lihegni, búgni, jajdulni s szót nem szólni.
Izennem kéne Néked. Mindent szivárvány-ívre
Felnyujtanék hogy Hozzád jusson. Te, fáj a mellben
A szív. Mint égett seb, mint villámlás vak tengerben,
Mint haldokolni szomjam, úgy fáj az ember szíve.
Felnyujtanék hogy Hozzád jusson. Te, fáj a mellben
A szív. Mint égett seb, mint villámlás vak tengerben,
Mint haldokolni szomjam, úgy fáj az ember szíve.
Te nem lehet leírni milyen szép volt az ég fenn
S milyen szép volt a nagy víz s a föld akármely tájon
Milyen szép volt. Tán jobban csodálom semhogy fájjon:
Hogy az élet, az élnivaló nem szép itt mégsem.
S milyen szép volt a nagy víz s a föld akármely tájon
Milyen szép volt. Tán jobban csodálom semhogy fájjon:
Hogy az élet, az élnivaló nem szép itt mégsem.
Vasúton és hajóval eljártam idegenbe,
Csak múlattak s kínlódtak mindenütt körülöttem,
Más-más nyelven váltottam szót s mindig visszajöttem,
Hiába megyek el: csak magammal megyek szembe.
Csak múlattak s kínlódtak mindenütt körülöttem,
Más-más nyelven váltottam szót s mindig visszajöttem,
Hiába megyek el: csak magammal megyek szembe.
Az igazit beszélni, azt úgy szerettem volna,
Panaszt felnyögni, ízes titkot kiadni s kérni
S mindent elkérni mástól s mi nékem van kimérni
S az élőknek köszönni s búcsúzni tőlök sorba.
Panaszt felnyögni, ízes titkot kiadni s kérni
S mindent elkérni mástól s mi nékem van kimérni
S az élőknek köszönni s búcsúzni tőlök sorba.
Ismertem sok-sok embert s kerestem egy barátot
És ismertem sok nőt és egy barátnőt kerestem
S szívemmel a lemondás térdei elé estem
S a magánosság lett a legjobb barátom, látod.
És ismertem sok nőt és egy barátnőt kerestem
S szívemmel a lemondás térdei elé estem
S a magánosság lett a legjobb barátom, látod.
Számolni kell hány évnél tartok s eltűrni halkan
Hogy a nap itthagy mindíg s mondani kell: jó estét,
A selyem élet lassan kopik le mint a festék
Orcáimon, hajam vész s már azt hiszem meghaltam.
Hogy a nap itthagy mindíg s mondani kell: jó estét,
A selyem élet lassan kopik le mint a festék
Orcáimon, hajam vész s már azt hiszem meghaltam.
Az életet barátom szétszórja itt az élet,
Én nem tudom mit éltem s mi az, hogy én ez voltam,
Már minden igazságnak, mely itt jár, udvaroltam,
Fáradt vagyok, nincs kedvem s magamról nem beszélek.
Én nem tudom mit éltem s mi az, hogy én ez voltam,
Már minden igazságnak, mely itt jár, udvaroltam,
Fáradt vagyok, nincs kedvem s magamról nem beszélek.
És képzelem még mindig, sejtem, remélem, várom
Hogy a boldogság fog majd egy reggel rám köszönni
S elment időm kezd majd, mint tavasz jön, vissza jönni
És minden szépre fordul s azt hajtom: álom, álom.
Hogy a boldogság fog majd egy reggel rám köszönni
S elment időm kezd majd, mint tavasz jön, vissza jönni
És minden szépre fordul s azt hajtom: álom, álom.
Én mindennap megnéztem a felhőket az égen
Mert szépek voltak, szépek szépség fölött, túl szépek
És tudtam mindörökre múlnak mint álomnépek,
Ez fájdalom s öröm volt együtt s így volt jó nékem.
Mert szépek voltak, szépek szépség fölött, túl szépek
És tudtam mindörökre múlnak mint álomnépek,
Ez fájdalom s öröm volt együtt s így volt jó nékem.
A felhők pártján voltam s virágokon borúlva
S a tenger volt tanyám és a széllel kóboroltam,
S mégis mindíg és mindíg az emberek közt voltam
S mentem szorongva köztük színházba, háborúba.
S a tenger volt tanyám és a széllel kóboroltam,
S mégis mindíg és mindíg az emberek közt voltam
S mentem szorongva köztük színházba, háborúba.
Az elmúlás kiáradt. Halált egymástól vesznek
Az emberek. Eltört a szív. Nyomor, kín, baj, vadság
Paréjja nő a kertben. Álom, remény, szabadság
Elszáradt. És hold és nap cserélve fönn repesnek.
Az emberek. Eltört a szív. Nyomor, kín, baj, vadság
Paréjja nő a kertben. Álom, remény, szabadság
Elszáradt. És hold és nap cserélve fönn repesnek.
Nincs más világosság itt, csak a halál. A száraz
Észben nincsen más mentség, csak a halál. Nincs vígasz,
Csak a halál. Fedél nincs, csak a halál. Ki hí, az
Csak a halál. Nincs válasz, csak a halál a válasz.
Észben nincsen más mentség, csak a halál. Nincs vígasz,
Csak a halál. Fedél nincs, csak a halál. Ki hí, az
Csak a halál. Nincs válasz, csak a halál a válasz.
Elmúlni vágyom s vágyom. S felélni, jönni, lenni:
Csudálatos csudálat a nagy világ. Eggyetlen.
Hogy rittam volna gyáván: emberek! És kegyetlen
Ordítottam vón: téboly! pokol! nem igaz semmi!
Csudálatos csudálat a nagy világ. Eggyetlen.
Hogy rittam volna gyáván: emberek! És kegyetlen
Ordítottam vón: téboly! pokol! nem igaz semmi!
De ez mind annyi volt mint mikor a sűrű nyájban
Egy juh nyugtalanul megy, fejét felfúrja, béget,
De elnyomják és nem látsz közöttük különbséget
Ahogy tűnnek mind a nagy porban, alkonyattájban.
Egy juh nyugtalanul megy, fejét felfúrja, béget,
De elnyomják és nem látsz közöttük különbséget
Ahogy tűnnek mind a nagy porban, alkonyattájban.
