Ignotus: A politika mögül • Mi történt?
Ignotus: A politika mögül •
Mi történt?
Mi történt?
A mostani zsírszűkében szinte hivalgás annyi hájjal megkentnek lenni, mint a Wekerle programbeszéde. Csak egy példát. A nagy programvallás közben, hol egymást érték a mázsás témák, a választójog, az új választás, a külpolitika, a dualizmus s a nemzeti hadsereg: az új miniszterelnök komoly ábrázattal s mutató ujját külön felemelve jelzi, hogy az ő kormányának még igen külön és fontos tervei vannak – a lakáskérdésben s a népoktatás körül. Az összeállítás némiképp meglepi a hallgatót, de nyilván szociálpolitikáról lesz szó – mindenesetre: figyel. Nos, a lakáskérdésről csakhamar kitűnik, hogy nem annyira a lakáskérdésről van szó, mint inkább a belügyminiszternek arról a nem helytelen, de nem a legdiplomatikusabb tálalású intézkedéséről, melyet a Magyarországra táplálkozni emigrált idegenek ellen tett. A németek s az osztrákok igen feldühödtek emiatt, s a nagy routinier ügyes formulázással ki is húzza miniszterét a pácból, de le is csillapítja a dühös szövetségeseket. A népoktatás pedig? Ennél meg a közoktatási miniszter rendeletéről van szó, mellyel a román tanítóképzők dolgát vetette felszínre, hol is e körül kellemetlen gyűrűdzés támadt. Wekerle kenetesen beszél a dologról, s egyben olajat cseppent a nyugtalan hullámokra. Tehát erre volt való a lakáskérdés s a népoktatás – elvi ostyának, amiben a kötelesen csitító pilulákat bevétesse. S az ember ezek után már gyanakodva fogadja, mikor az új miniszterelnök új birtokpolitikát is ígér – csak nem készül egy harmadik miniszter is valami olyanra, amit nem árt már jóeleve – jóvátenni?!
Ezek után világos, hogy a józan, a reálpolitikus, a dolgokat a maguk mivoltában látó Wekerle minőnek látja az ország mai helyzetét. Olyannak, amiből az országot úgy-ahogy, ki kell húzni. Beszédéből nyilvánvaló, hogy ő, kihez nagy alkotások emlékei fűződnek, most nem nagy alkotásokra készül, inkább kis összeegyeztetésekre, ügyes megformulázásokra, tatarozásokra s ideiglenességekre. Nem nagy dolgokra, hanem kis dolgokra – persze olyanokra, amiket megcsinálni azért nem kis dolog, sőt a legnagyobb erő kell hozzájuk: a Wekerle ereje. Mint ahogy, például, egy forradalom sokkal nagyobb dolog, mint egy korhadt rendszernek kis engedményekkel s lefülelésekkel való megnyújtása. De munkának bizonyára a forradalom megcsinálása a kisebb, mint a forradalom elhalasztása. Bizonyára nagyobb dolog hordóba ülni s úgy zuhanni vele a Niagara vízesésével. De ezt a legkisebb ember is tudja, ha van hozzá szíve és veszettsége. Ellenben befogni tenyérrel a Duna forrását, hogy egy darabig ki ne buggyanjon: ehhez titánnak kell lenni. Wekerle mindig ennek tartotta magát – az egyetlen embert, kit lelkében nem néz le. S valami egészen különöset láthat az ország helyzetében, ha úgy ítél, hogy itt most formulákkal, ideiglenességekkel, megegyezésekkel s áthidalásokkal kell dolgozni – s viszont nem kisebb embernek, mint ő.
Hogy mi lehet ez a különösség? A jó isten tudja – talán maga Wekerle sem tudja. De nyomasztó érzés fogta el az embert, mikor az emberöltőt jelentő magyar államférfi halk, egy kicsit száraz, szinte leltározó beszédét hallgatta, s hozzágondolta, hogy a nemzetnek, melynek belső vezérletét most ez az érdekes és érdemes férfiú vállalta: ugyanekkor dől el a sorsa vagy három harcvonalon. A háborúról, melyben annyi magyar vér folyik, szinte alig volt szó ebben a nagy programvallásban. Szinte csak úgy, mint az időjárásról, mely arra a termésre hatott, amit a kormánynak lesz most gondja igazságosan szétosztani. Képzeljetek miniszterelnöki programbeszédet az olasz, a francia, az angol és bármelyik parlamentben, ilyenkor, élet-halálháború napjaiban! Még a szürke Ribot is szivárványt játszott, mikor a hadi kormányt elfoglalta – nálunk pedig az ország egyik legragyogóbb embere szinte kacérkodik a színtelenséggel. Mi lehet ennek oka? Mi várhat ránk s mik fenyegethetnek bennünket, amikről nem beszél, de amiket, úgy látszik, nem teljes hittel mintha csak tartóztathatni reméllene, ideig-óráig, s nem bíznék benne, hogy végképp el is háríthatja? Az ember pontról-pontra fogja beszédét, s pontonként kikopogtatja, hogy a szürke felszín hol fedhet valami örvényt vagy krátert. Ott-e, ahol arról beszél, hogy mi nem sajnáljuk horvát testvéreinktől Dalmáciát? Vagy ott, ahol viszont kemény politikát hirdet a románok ellen? Ott, ahol a valutáról nem beszél, vagy ott, ahol a dualizmusról beszél? A hang egy olyan államférfiúé, mint akinek egy nyugtalanító helyzetet kell minden szeleket megjárt nyugalommal megúszatnia az emberekkel. Hol, miért és mi miatt ilyen ez a helyzet, mikor a hadi helyzet felől igazán nyugodtak lehetünk? A Wekerle megnyugtató, minden kérdésre szellemesen felelő, minden sebre panáceát, minden problémára megoldást tudó beszéde úgy hat, mint mikor egy gondtalan mulató társaságba bejő valaki, s mosoly mögé rejtett komolysággal azt mondja: ne ijedjenek meg, nem történt semmi. Az emberek megijednek, s tanácstalan néznek körül, hogy mi történt?
