Erdély Jenő: Megjegyzések egy rezignált sóhajhoz
Erdély Jenő: Megjegyzések egy rezignált sóhajhoz
A Nyugatnak az a nagyon érdekes cikke, mely dr. Hesslein József úr tollából a köztisztviselő-problémát fejtegette, mellékesen tartalmazott egy rezignált sóhajtást is a sajtóról. A cikk szerint a napisajtónak lenne feladata, hogy a közvéleménnyel megértesse az állam által használt szellemi munkaerő kellő megfizetésének szükségességét.
«Sajnos azonban» – írja – «a sajtó nem teljesíti e tekintetben hivatásszerű kötelességét. Azt nem lehet tagadni, hogy a tisztviselők helyzetét az utóbbi időben a sajtó is nagyobb megértéssel tárgyalja, de ez nem sokkal terjed túl a szánalom érzésének hangoztatásán. És ez természetes is, mert a sajtó is osztályérdekek szolgálatában áll. Azonkívül az újságkiadás üzleti vállalkozás, s ennek sikere érdekében a lapnak nem azt kell írnia, amit ő a közönségével el akar fogadtatni, hanem amit a közönség tőle kíván. Egy szenzációs bűnügyi esetnek sokkal több hely jut a lapok hasábjain, mint az egész társadalomra nagy fontosságú kérdéseknek, amilyen például a tisztviselőkérdés.»
Nem szándékom fogadatlan prókátorként hóna alá nyúlni a védelemre nem szoruló s hivatottabb szószólókkal rendelkező budapesti napisajtónak, de a föntebb szó szerint idézett sorokban tömör kifejezésre jut egy, a sajtóval szemben fennálló tévhit, melynek eltüntetéséhez szeretnék magam is hozzájárulni.
Mindenekelőtt szeretném megjegyezni, hogy a budapesti napisajtó – kivéve a szociáldemokrata párt lapját – nem áll osztályérdekek szolgálatában. A magyar sajtónak jellemző vonása – s a magyar társadalomnak állapot-jelzője – hogy nem űz osztály-politikát. Itt minden újság mindenki számára készül és minden ezzel ellenkező törekvés eddig kudarcot vallott azért, mert a szociáldemokrata munkásosztályt kivéve más osztály szervezve nem volt és így külön lapot sem tudott eltartani. Még az Alkotmány sem támaszkodhatik kizárólag a papi osztályra, mint ahogy a Világ sem tudott zöld ágra vergődni addig, míg kifejezetten a szabadkőműves-páholyok lapja volt. Holott a szabadkőművesek meglehetősen szervezve vannak és nagyjából egy társadalmi osztály hívei.
Melyik osztály érdekeit képviselik hát a lapok? A kiadók osztályáét? Van ilyen? Még ha minden kiadó nagytőkés volna, érteném ezt, de hiszen vannak köztük nehezen élő, vergődő pénztelenek is. A hírlapírók osztályáét? Hiszen az állami tisztviselők azt a támogatást is, melyben a sajtótól részesülnek, nagyrészt annak köszönhetik, hogy éppen úgy a fix fizetéses hivatalnoki osztályhoz tartoznak, mint a hírlapírók. A fix fizetéssel vergődő hírlapírók rokonszenve, megértése az egyetlen osztályérdek-motívum, amely a napilapokban megnyilvánul és éppen ez a köztisztviselők osztályát szolgálja.
Az első megjegyzés tehát nem helytálló. Annál inkább áll a másik: az, hogy az újságkiadás oly üzleti vállalkozás, melynek sikere érdekében a közönség igényeihez kell alkalmazkodni. Ez mindnyájunk érdekében így is van rendén. E sorokkal éppen azt akarom bizonyítani, hogy a dolog miatt nem szabad szemrehányó rezignációt éreznie senkinek.
Végezzünk először azzal a szemrehányással, hogy a sajtó «üzleti» vállalkozás. Tényleg magánvállalkozás. Minden jó lelket mentsen meg az Úr attól, hogy közvállalkozás legyen. A monarchiában a «Wiener Zeitung» az egyetlen állami napilap. Meg is van a látszatja. Hivatalos felköszöntőkön és a k. k. Korrespondenzbüro hírein kívül nincs egyéb az úgynevezett «nem hivatalos» részében. Bajosan hiszem, hogy például az osztrák állami tisztviselők fizetésrendezési mozgalma számára jutna-e hely ebben a k. k. orgánumban «a szánalom érzésének hangoztatására» is. A napisajtó bizony mindenütt a világon magánvállalkozás, akár egyeseké, akár e célra egyesült társaságoké. Ezen még a háború sem tudott változtatni, bár ismerünk egy nagyon közeli poliglott államalakulatot, ahol a vezérkari fővezérnek az volt egyik ideája, hogy be kell szűntetni minden újságot és bevonultatni minden újságírót, a közönség informálásáról pedig majd gondoskodik egy központi hivatalos újság, melyet a hadsereg-főparancsnokság sajtó-osztályán szerkesztenek és adnak ki e célra oda vezényelt közegek. Még a mindenható nagyvezér is megbukott ezzel az eszméjével, pedig mennyi más drága eszméjét sikerült megvalósítania!
Az újság tehát üzleti vállalkozás, de az már nagyon egyoldalú megállapítás, hogy nem azt írja, amit a közönséggel el akar fogadtatni, hanem amit a közönség tőle kíván. A dolognak ez a része szorosan összefügg a magyar napilapok különleges helyzetével.
A napi sajtóinformációt egész Magyarország részére túlnyomó nagy részben a budapesti napilapok szolgáltatják. Bár a vidéki napisajtó saját erényei s a kedvezőtlen háborús közlekedési viszonyok folytán egyre nyer elterjedettségben, a közönség szellemi irányítása és a világesemények felől való tájékoztatása mégis a budapesti napisajtó dolga.
A budapesti napilapok tárgyköre tehát ennek megfelelően rendkívül nagy. Rengeteg az az esemény, amellyel a lapnak foglalkoznia kell. Azután meg a magyar lap nemcsak hírközlő is, hanem a nem létező társadalmi egyesülések purifikáló és szervező munkáját is végzi. A vidéki lapok csekélyebb tekintély-fajsúlya miatt a fővárosi sajtó kénytelen egy-egy vidéki helyi hatalmassággal szemben a közvélemény erkölcsi ítéletét képviselni, s a társadalmi segélyezés ügyét, a leégett várossal vagy a hősi halált halt botosispán családjával szemben kezébe venni. S mindezt a háborús papírkeretek közt röviden, tömören, de állandóan.
A köztisztviselők mozgalmával szemben is ez a helyzet. Budapesti és vidéki gyűlésekről beszámolni, itt-ott egy-egy külön cikket írni minden lapnak kell. Ez minden, amit megtehetnek és a rezignáltak nagy tévedésben vannak, ha azt hiszik, hogy ilyen dologban a sajtónak más a hivatása. Mert mit akarnak a sajtótól? Azt, hogy az újságokban X. és Y. cikkíró, névvel vagy névtelenül nap-nap után a legnagyobb betűvel azt dörögje az «illetékes körök» tág fogalma alá tartozó süket pusztaságba, hogy: adj fizetésemelést, könyörülj, láss be, méltányolj, fizess, jutalmazz? Avult, ódon felfogás ez: a bibliai korban sem vallották. Mert Jericho falai leomlottak ugyan a harsonák zajától – és miniszterek lemondottak már a lapok harsogása miatt – de ahhoz, hogy víz fakadjon a sziklából, nem volt elég a nép jajveszékelése, ahhoz Áron varázsvesszeje kellett. Rombolni, tönkretenni lehet valamit vezércikkekkel, lehet gyűjtés alakjában megmozdítani a magánosok szíveit is – hiszen az újságok háborús gyűjtései hallatlan eredményt értek el – de olyan vezércikket még nem írt senki, amely egy Teleszkyt, Gratzot vagy Wekerlét az állam terheinek 650 millióval való emelésére rávett volna. Nagyon könnyed, hogy ne mondjam, a könnyebbik végéről való értelmezése a sajtó «feladatának» az, hogy lássa el még az egyes társadalmi osztályok és rétegek legspeciálisabb külön érdekeinek képviseletét is.
A legnagyobb betűnél, legtüzesebb vezércikknél többet ér ilyen esetekben az az apróbetűs, ötsoros napihír, melyben meg van írva, hogy ezen vagy azon a gyűlésen tízezer, húszezer, vagy több ember vett részt. Hiába ír a főváros minden újságja minden nap arról, hogy teszem azt kevés a burgonya, adjanak több burgonyát a munkásosztálynak. Ettől ugyan még nem lesz több burgonya. De ha csak egy lapban jelenik meg – a cenzúra elnézéséből – egy ötsoros hír, mely arról számol be, hogy a lőszergyár munkásai szombatig adtak határidőt a vállalatnak burgonya beszerzésére, s ha nem lesz: gyűlést fognak tartani – ennek a kis hírnek sokkal nagyobb hatása van kormányra, fővárosra, burgonyaközpontra, mint minden vezércikknek.
Ma, a szerveződés és szervezettség korában nem lehet arra számítani, hogy a kormány majd lelkesítő újságcikkek hatása alatt fog milliós terheket a közönségre róni. A mozgalmak ereje a tömegekben van és a sajtó csak a tényleges erőviszonyok alapján áll, amikor ilyen vagy olyan formában foglalkozik a köztisztviselők mozgalmával. A számításba jövő tényezők – a technikai momentumokon kívül –: a mozgalom belső ereje, a várható erkölcsi siker mértéke, az olvasó közönség igényei, s legvégül a lap saját vállalkozói érdeke. Legutolsónak és legvégül említem a saját vállalkozói érdeket, mert nem hiszem, hogy bárki is lemondott volna megszokott polgári lapjáról azért, mert túlságosan sok agitációs jellegű közleményt talált benne. Ha a lap hírszolgáltatás dolgában bőséges és megbízható – ami legfőbb hivatása – akkor üzleti szempontból nem elsőrendűen fontos, hogy milyen álláspontot foglal el valamely akcióval vagy nem égetően aktuális teoretikus tárggyal szemben.
Mindazoknak, akik egy elavult ideológia alapján szeretnek a napisajtó hivatásáról – egyéni vagy osztályérdekből kifolyólag – előadást tartani, szolgáljon e néhány felvilágosító sor tájékoztatásul.
