A csizma
A csizma
Hudan Jura egy fölfordított talicskán ült és vörös, fázós lábait maga alá húzva, fejét a két tenyerébe támasztva a tűzbe nézett. Wolosin Waszij egy még meleg hamukupacra kuporodott, melengette magát, majd néhány krumplit vevén elő a nadrágja zsebéből, a parázs alá dugta őket s a már kihűlt pernyéből kis kupacot rakott föléjük.
Az eső csendesen, egyenletesen csöpögött az égből. A sárga, agyagos földön világos tócsák gyülemlettek, dagadtak, majd kiáradtak a medrükből, majd vékonyan csörgedezve új medret ástak maguknak s beleömlöttek egy szélesebb, régibb pocsolyába. Mindig szaporodott ezeknek a kis tavaknak, kígyózó erecskéknek a száma, mert az eső fáradhatatlanul potyogott az égből. Az égő házak, gerendák parazsa sziszegve nyelte magába a felhőkből aláhulló vízcsöppeket, amíg elhamvadt a parázs s a gerendák nyögve, kettétörve hullottak alá a sárga agyagba. Az egész völgy visszhangzott a derékba tört gerendák tompa nyögésétől, mert az egész falu égett.
Wolosin Waszij kikotort egy félig megsült krumplit a pernye közül, s így szólt Hudan Jurához, aki a fölégetett háza udvarán egy talicska hátán ült, fázott és a tűzbe nézett.
– Csizma után kellene nézni.
A lábuk vörös volt, a hideg véresre csípte. Szomorú, aggodalmas arccal vizsgálták, mozgatták a hüvelykujjukat, hogy nem fagyott-e még el. Aztán egymás mellé ültek s a meleg puha hamuba dugták.
Hosszú ideig szótlanul ültek így bambán, gondolat nélkül, csak a hamu, a forró, drága, puha hamu bizsergő melegét érezték a talpukon.
– A Kishegyen túl, az árokban fekszik egy pár halott – mondta Waszij. – Lovaskatonák, jó csizmájuk van. Új. Orosz bőr.
Vigyorogva széthúzta a száját s nedves ínye előpiroslott szőke szakállából.
– Még mindig odalőnek – intett Jura s a fehér füstfelhőcskékre mutatott, amelyek a völgy fölötti erdő kopasz fái között itt is, ott is megjelentek.
Jobbra a falu melletti hegyháton óvatos kúszással megjelent az osztrák magyar hadsereg tüzérsége. Fekete pontok, előreküldött lovasok cikáztak a párás, hepe-hupás szántóföldek fölött. Néhány pillanat múlva egyenes vonalban állottak az ágyúk s a legszélsőből tűz villant elő. Éles csattanás követte az ágyú torkából előtörő tüzet. Éles, szinte vidám csattanás.
Waszij felütötte a fejét a hangra, s hosszú, csontos mutatóujjával arrafelé bökött.
– Itt vannak a mieink. Értök mehetünk. –
A csizmák ott voltak előttük a völgyben. Halott és haldokló orosz lovaskatonák lábán feszültek: újak, finomak, bagaria szagúak.
Hosszú léptekkel futottak lefelé a düledező, kormos falak mentén. Kékülő lábuk cuppogva mélyedt a hideg sárba, nagyokat ugorva, mint az iskolásfiúk, akik valami merész tettre készülnek, loholtak, lihegtek a völgy felé.
A templom fényes bádogteteje mellé érve, amely egy kis vityillót maga alá temetett a zuhanásában – egy pillanatra megálltak. Keresztet vetettek.
– Az Isten!? – kérdezte Jura s ijedten a társára nézett. Waszij megzavarodva vigyorgott.
– Ők is elvették a mienket. Fölégették a házunkat. Mi csak egy pár csizmát akarunk tőlük. Az Isten majd meg bocsát.
A jeges eső szitálva hullott a födetlen fejükre. Óvatosan, lassan csúszva közeledtek a vizes, csöpögő, alacsony fűzfabokrok között az árok felé.
Az árokban két katona feküdt arcra borulva a földön.
Waszij melléjük kuporodott. A hüvely és mutató ujjával óvatosan, mintha csipkét tapintana, végigsimogatta a csizmájukat
– Bagaria – mondta. – Érzed a szagát? Melegecske! – s egészen leülve a földre húzni kezdte lefelé az egyik csizmát.
Jura zsebre dugott kézzel állott a két halott fölött. Az álla reszketett…
– Nem szabad, Waszij – kiáltott izgalomtól elcsukló hangon. Fájdalmasan sziszegve kihúzta merevülő lábait a hóléből, aztán hátra se nézve lassan megindult a falu felé…
Az eső dühösen sziszegve verte a csupasz fűzfa bokrokat, az iszamós, agyagos földet. Fehér bugyborékoló erecskék csörgedeztek fáradhatatlan kígyózással a kocsikerekek vágásában, az út menti barázdákban.
Úgy esett a jeges eső, mintha alá akarná mosni a világot, mintha maga alá akarná temetni a hegyeket, erdőket, az erdőkben nyüzsgő gyilkolásra kész embereket.
Jura nyögve, nyöszörögve haladt az úton. A lába néha térdig besüppedt az agyagba.
– Az Isten bizonyosan megbünteti – mormogta, s alázatosan keresztet vetett egy út menti feszület előtt.
A falu előtt Waszij utolérte. A szeme ragyogott, piros szája mosolyogva villogott elő szőke szakállából.
A lábán ott feszültek a csizmák. Térdig érők, melegek, jószagúak.
– Bolond vagy, Jura – nevette. – Volt ott még egy pár. Meg fogsz fagyni.
– Megbüntet az Isten. Bizonyosan. – felelte Jura sajnálkozva… Aztán két kézzel megragadta Waszijt s a fülébe ordította.
– Az egyik még élt!
– Meg fog halni – mondta Waszij –, s a halottnak nincs szüksége csizmára.
Egy gránát süvített el mellettük kegyetlen, szívet bénító süvöltéssel s magasra vágta maga körül a sárga agyagot. Éles kattogás, recsegő sortüzek hangzottak fel a falu szélén s a domb fölött rekedt robbanással megjelentek ismét az orosz srapnelek. Az úton futva siető csapatok lihegtek el mellettük, egy üteg vágtatva közeledett a közeli fasor felé. Rikoltó kiáltások hallatszottak, küldöncök nyargaltak el mellettük a lovuk nyakára hajolva, merev, fás arccal, s a száguldó paták vad erővel hányták az arcukba a hideg agyagot.
Rémülten nyargaltak a falu szélső házai mögé, s hörögve, gyöngyöző homlokkal bújtak be egy földbe ásott verembe.
– Waszij, dobd el még nem késő! – mondta Jura. – Meglátod, elér az Isten haragja.
Waszij szótlanul, sápadtan kuporgott a verem mélyén, kék szeme lázas csillogással világított a sötétben.
– Sohse volt ilyen szép csizmám. Milyen melegek! Kis gyerek korom óta fáztam, ha az ősz jött, most végre melegek a lábaim. – Szeretettel végigsimogatta reszkető kezével, végigcsókolta a szemével a lábán feszülő meleg bőrt.
Künn kegyetlen dübörgéssel folyt a harc a faluért. A két paraszt, mint a hajtók lármájától megriadt vad lapult a verem mélyén. Jura száraz leveleket kapart gémberedő lábai alá és sűrűn hányva a keresztet, imádkozott. Waszij dacosan, izgatottan vizsgálta maga körül a helyzetet.
Dél felé tüzérek jöttek a verem szája elé. Hetyke, zömök legények, a foguk közt pipa füstölgött.
Egyikük megállott a verem előtt, s jókedvűen bekiáltott hozzájuk. – Nye bojsze csues! Húzódjatok csak ki. Szükség lesz rátok. Sápadtan, vonakodva kibújtak a világosságra.
Néhány katona körülfogta őket. Kíváncsian nézdegélték a két toprongyos embert, s furcsa idegen nyelvükön tréfás megjegyzéseket tettek rájuk.
Egy szakállas, idősebb ember kenyeret adott nekik.
– Éhesek vagytok, ugye? – kérdezte az ő nyelvükön.
A kenyér után kaptak s falni kezdték mohón, csattogó állkapcsokkal.
– Szép csizmád van – jegyezte meg egy keményre pödört fekete bajuszú Waszijire nézve, s kedélyesen hátba vágta.
Jura alázatosan meggörbülve állott előttük, s zavarában és fájdalmában sűrűen egymáshoz dörzsölgette kékülő lábait.
– Fázol, szegényke – kérdezte egy kékszemű hosszú ember, s egy zsákot nyomott Jura markába.
Jurának könnybe lábadt a szeme.
– Köszönöm, panye – hebegte örömtől reszkető szájjal. Gyorsan leült s ügyesen, boszorkányos gyorsasággal becsomagolta lábait a durva takaróba.
Gyors, erős munka indult meg a verem előtti kis térségen.
Mély árkokat ástak, fákat döntöttek ki, ajtókat emeltek ki a falu szélső házainak sarkából, gerendákat vonszoltak izzadva, szuszogva, derekuk, izmaik végső megfeszítésével, káromkodtak, tréfáltak s imádkoztak, amikor a nehéz gránátok vijjongó búgással közeledtek a magas, azúros égen feléjük s fülrepesztő zuhanással levágódtak közéjük a sárba, a düledező falu romjai közé. Majd az ágyukat tolták újonnan megásott fedezékükbe, s ravaszul hunyorogva mondták egymásnak.
– Ide nem lát az orosz. Jól el vagyunk rejtve.
Jura és Waszij segítettek a katonáknak. Ügyetlenül, esetlenül mozogtak, de meglátszott rajtuk a jóakarat. A katonák megszerették őket. Ha elejtettek valamit, vagy rossz helyre cipelték a gerendákat, oldalba vágták őket s nyers hangon rájuk rivalltak, de a következő percben valamelyik legény jóízű megjegyzésére nevettek rajtuk, s kenyeret vagy bagót nyomtak engesztelésül a markukba.
Este gyérebben lövöldözött az orosz s a legénység összegyűlt a Juráék verme előtt füstölgő konyhakocsi körül.
Ők ilyenkor a verem mélyén pihentek. Jura a rongyokat foldozgatta, amelyek a sebes lábait takarták, Waszij lehúzta a csizmáit s gondosan kenegette őket egy elcsent faggyú darabbal.
A konyhakocsiról kábító illat áradt a fülledt levegőjű verembe, s ők reszkető orrcimpákkal s az éhségtől világító szemmel néztek a sötétből a konyha körül sürgő, morajló legénység felé. Majd négykézláb előkúsztak a rejtekhelyükről s odasompolyogtak a füstölgő kondér mellé. A melegség s a hús illata elkábította az agyukat, merészek lettek, mint a barlangjukból előbújó állatok, s Waszij vigyorogva megfogta a szakács kezét.
– Panye, éhesek vagyunk.
– Itt vannak a csueseink – kiáltotta vígan a fekete bajuszú legény, akit a legjobban szerettek. – Adjál abrakot nekik, szakács!
Vihogtak, tolongtak körülöttük, s ők a körmeik közé szorítva falták, tépték a forró, illatos húst…
Néhány nap múlva a lovak mellé osztották be őket, majd fáért küldték Waszijt a közeli erdőbe, amely a két ellenséges vonal közé esett. Ha az ellenség tüzelni kezdett, lélegzetfojtva szorongtak a verem mélyén.
Az ágyúzás erősebb lett. A gránátok a verem közelébe csaptak le, s a föld nyögve megmozdult körülöttük. Apró göröngyök hullottak a fejükre a verem boltozatáról.
Jura ilyenkor imádkozott. Waszij sötéten maga elé meredve ült a helyén, s nagy figyelemmel szedegette le a csizmája száráról a rátapadt sarat.
– A csizmád hozta ránk a bajt – mondta ilyenkor Jura, s kétségbeesetten nézett Waszij sápadt arcába.
Mind nehezebb napok következtek. Este is csak néhány percre mertek előbújni a vermükből, nappal pedig rémülettől kimeredt szemmel várták a gránátok lecsapódását. Reszkettek s a falhoz szorították a fejüket, ha kívülről felhangzott a vezénylő tiszt hordágyat hívó éles hangja.
A hordágyakat előttük vitték el. Kínjukban hörgő katonák feküdtek rajta, s a veremben bújó két ember szeme találkozott a véres katonák élettől búcsúzó tekintetével.
A zavar óráról órára fokozódott a közelükben dolgozó üteg körül. A levegő nehézzé vált a füsttől, a lecsapódó gránátok fojtó, savanykás szagától, az égig szökő földtölcsérek visszahulló porától. A sürgés-forgás egyre nagyobb lett az ágyúk körül. Az emberek szótlanul, lehajtott fővel dolgoztak, a muníció-hordók óriási ugrásokkal, mintha gumiból volna a lábuk, hordozták fáradhatatlanul a súlyos fekete ládácskákat az egyre éhesebb csövek számára, a föld rengett, egybefolyó szakadatlan zengés, villanás, robbanás rázta a levegőt.
Waszij és Jura előbújtak a vermükből. A menekülni vágyás ellenállhatatlan erővel húzta őket a napvilágra. Egymás nyomába lépkedve, sunyin behúzott nyakkal igyekeztek elérni a falu szélső házait. Mielőtt azonban odaértek volna, három lövedékért rohanó katona állta az útjokat.
– Szökni akartok! – ordította a fülükbe egy magas termetű, vékony nyakú legény, akit eddig mindig jókedvűnek láttak.
Egy másik ember nyakon ragadta Waszijt, nagyot lódított rajta, s a jobb kezével a pisztolya után nyúlt.
– Vissza a lyukba, csuesek. Még számolunk – kiáltotta fenyegető hangon. Aztán óriási ugrásokkal tovább rohantak.
Waszij és Jura visszahúzódtak a vermükbe.
Ezen az estén, mikor az éhségtől szinte tántorogva megjelentek a konyha mellett, a fekete bajszú altiszt így szólalt meg mellettük.
– Áruló van köztünk. Különben nem ismerné az orosz az állásunkat.
Egy köpcös, kövér ember, akinek sápadt arcát néhány nap alatt benőtte a szakáll így szólt rájuk mutatva.
– Ezeket jó lesz szemmel tartani.
A barátságos viszony megszűnt köztük és a katonák között. Különváltan, egyedül állottak egymás mellett, s remegve figyelték, amint amazok összebújva tanácskoztak. Érezték, hogy róluk folyik a szó, hogy az életük forog kockán s megbicsakló térdekkel visszasompolyogtak a menhelyükre.
Egész éjjel imádkoztak. Hajnalban Waszij így szólt a társához.
– Igazad van. Az Isten megbüntet – s szomorúan végigsimogatta a csizmáit, végigtapogatta a puha, jószagú bőrt, mintha búcsúzott volna tőlük.
Hajnalban egy óráig tartó földrengető, tomboló ágyúzás szakadt az ütegre. A hordágyak szakadatlan sorban rohantak a verem előtt, megrakva lelógó fejű, haldokló katonákkal. A hordágyat vivő katonák átkozódva cipelték vergődő társaikat, s egy haldokló bajtársa mellett lépkedő altiszt vérbenforgó szemmel, az öklét rázva, szitkozódva beordított a két paraszt búvóhelyére.
Három ágyú a legénységével együtt elpusztult. Utána rettenetes csönd ült a vérszagú földre.
Jura és a társa elakadt lélegzettel várakoztak.
– Meneküljünk – ordította egyszerre Waszij az iszonyat verejtékével a homlokán.
Vad erővel talpra ugrottak és futásnak eredtek.
Néhány perc múlva elfogták őket. Négy-öt ember keze nehezedett rájuk görcsös, kemény szorítással, izzadságtól gőzölgő, ziháló mellű katonák vasmarka. Levegőbe emelték a testüket s tovább rohantak velük.
Végre egy félig rombadőlt ház udvarán megálltak. A falhoz lökték őket.
– Ti árultátok el az állásunkat, mikor fát hoztatok az erdőből – ordította egy óriás termetű altiszt, s habos nyál ömlött a szájából.
– A csizmát is tőlük kaptad – kiáltotta Waszijra emelve a pisztolyát az az alacsony termetű katona, aki néhány nappal ezelőtt hússal kínálta meg őket.
Szorosan a falhoz simultak. Megfogták egymás kezét.
Szemközt, a sötétzöld domboldal fölött szakadozni kezdtek a felhők.
– Igazad volt, Jura – mondta halkan Waszij. Levette a sipkáját, s kimeredt, üveges szemmel nézte a csizmáját.
Jura melléből hörgő, gyerekes sírás tört elő.
Szemközt velük egy tömegben állottak a katonák. Vérben forgó szemük falánkan, irgalmatlanul szegződött a két sovány, sápadt emberre. Egy pillanatig gondolkoztak, hogy hogyan végezzenek velük.
Ekkor egy magas termetű altiszt kiugrott a csoportból s Waszijra emelte a pisztolyát, de néhányan megelőzték.
A pisztolyok csak rövid ideig durrogtak a csatatér siket csöndjében…
Waszij kinyújtott karokkal arcra borulva feküdt a földön.
Aztán megint nagy csönd lett. A katonák lehajtott fővel, szorosan egymás mellett, egy tömegben állottak a halott körül.
Jura a barátja mellett térdelt s hangosan imádkozott.
Egy mély hangú katona megszólalt.
– Ez hagy menjen! Nem tett ez kárt. Hisz csizmát se kapott tőlük. Az emberek tekintete megenyhült. Néhányan sóhajtottak. Elesett bajtársaikra s a holnapi napra gondoltak. Aztán lomha léptekkel elszéledtek.
Jura a barátja mellett térdelt s imádkozott.
– Tudtam, hogy megbünteti az Isten.
A nap kisütött a szürke lengyel ég felhői közül, s ragyogó ábrázattal nézett le a fölhasogatott földre, a sóhajtó mezőkre, a kíntól, gondtól nyögő embernyájakra, érthetetlen, megmagyarázhatatlan vonulásukra.
