III.
III.
Ezen az éjjelen hatalmas égiháború dühöngött. A cikkázó, egymásba olvadó villámok fénye, lobogó tűzvészhez hasonlóan, szinte állandóan megvilágította a három viskót, melyek közül Stévóé volt a középső, tőle balra vagy száz lépésnyire a Maricáé, jobbra, körülbelül ugyanilyen távolságra a púposé.
A zúgó szélvész, a szokatlanul heves mennydörgés felébresztette s félelemmel töltötte el a pusztaság eme három árva lakóját.
Marica Stévóra gondolt és a púposra: vajon ébren vannak-e ők is; szerette volna, ha most a közelében lennének, és gondolt arra is, hogy a púposnak talán még sem kellett volna azt mondania, hogy kutyának is rút…
A púpos a halálra gondolt: ha a villám most beleütne a kunyhójába, meghalna, a dinnyéi idegen kézre kerülnének, vége volna mindennek, eltemetnék, a sírján kereszt, a kereszten írás: «Itt nyugszik Bögre Ferenc», (mert ez volt a tisztességes neve) «Élt huszonöt évet, porból lett és porrá vált»… igen, de egy szó sem a púpjáról. Marica elolvasná, sajnálná nagyon, virágot ültetne a sírjára… legyen övé az egész termés, de Stévónak egy mag sem…
Stévó fejére húzta elnyűtt kabátját, amibe takaródzott, de ez mit sem használt, az ég haragosan dörgött, s némelykor irtózatosat csattant. – Ez volna a világ vége? – didergett, a világ így fog elpusztulni előbb-utóbb, az bizonyos, és úgy látszik most, most… A tetőről beszivárgó eső mindig sűrűbben csepegett-kopogott a takaróján. Özönvíz lesz ebből, kiönt a Tisza s toronymagasságban elsepri a világot. Szőrös baklábú ördögök száguldnak a felhők között tüzes szekereken, röhögnek, bőgnek, egy disznó egy bivaly van minden szekér elé fogva…
Az eső másnap is esett, arasznyi volt a sár, napokig nem látták egymást. Örültek ennek, mert egyikük sem kezdett volna szívesen beszélgetést.
Mikor felszikkadt a föld, hallgatagon forgatták a dinnyéiket, gyomláltak, egymástól még mindig húzódozva, de már egyikük sem bánta volna, ha valamelyik megszólal. Stévó nem is állta ki tovább. Odaszólt Maricához, aki a közelében motoszkált.
– Ez volt aztán a vihar, a dinnyéim alja még most is olyan hidegek mint a jég; ez volt valami, a sok villám, egyik vörös, másik sárga…
A púpos közelebb jött, s fitymáló hangon szólt közbe.
– Láttad is te, hogy milyen volt a színe.
Marica nevetett. Stévó felfortyant.
– Igenis, láttam, felkeltem, felnéztem az égre, a villámok odafenn vannak barátom, nem az egérlyukban, ahova te bizonyosan elbújtál, s úgy hánytad magadra a keresztet, mintha megfizettek volna érte.
Marica csípőjére tette kezét, hátrahajtotta a fejét, úgy kacagott. A púposnak szívébe nyilallott ez a kacaj. Visszagondolt a félelmetes éjre, a Marica iránt való nemes szándékára… Marica akkor a sírja mellett állt, könnyezett, most pedig nevet… Elhatározta e pillanatban, hogy egy dinnyemag nem sok, de annyit sem adna neki.
Hátat fordított, leguggolt a földre, elkeseredve tépdeste a felszaporodott gyomot, s azon törte a fejét, mivel torkollhatná le Stévót, hogy kettőjük közül végül mégis csak ő maradjon győztes a porondon Marica előtt.
