V.
V.
Elmúlt néhány hét, a dinnyeágyak csupaszon maradtak, vevő nem jött, visszatért a csend és minden a régi kerékvágásba jutott volna, ha Maricával nem történik valami különös változás.
Félrehúzódott, naphosszat elfeküdt a szokott helyén a földön, ha szóltak hozzá, a másik oldalára fordult; hallgatott, hallgatott, s a nevetést, mintha elfeledte volna teljesen. Stévó és a púpos nem tudták mire vélni ezt a dolgot. Titokban egymásra gyanakodtak, hátha a másiknak sikerült, ami neki nem, és az asszony szótlansága csak ennek a leplezésére szolgál.
Marica pedig napról-napra mogorvább lett, az arca megnyúlt, megsápadt, didergett a forró napon, s a púpos megfigyelte, hogy másfél órába tartott, míg egy korsó vízzel a Tiszát megjárta; máskor félóra alatt megtette ezt az utat.
Nyugtalankodni kezdett.
– Te, Stévó – szólt egyik napon –, beteg ez az asszony.
Stévó vállat vont.
– Kicsoda? Miféle asszonyról beszélsz? – Aztán elnevette magát. – Beteg? A vére kínozza – s csúfondáros kifejezésekkel illette Maricát és a többi asszonyt, aki olyan ostoba, hogy esztendők hosszú során által hű marad az urához.
– A vére, az kínozza, az forr benne…
A púpost gondolkodóba ejtették ezek a szavak. Tudta, hogy Stévónak voltak tapasztalatai a nők körül, míg ő szüzességében, a nemi élet rejtelmeit csak képzelete játékaiból ismerte.
De hogy Marica a következő napokon egyáltalán nem mutatkozott; nem törődött Stévóval és a bölcselkedéseivel, odalopódzott az asszony kunyhójához s hallgatózott.
Borzongás futott át a testén, megcsuklott a térde. Tompa nyöszörgés, beszédhangok szűrődtek ki az ajtón keresztül. Reszketve benyitott. Marica a földön feküdt a szalmazsákján, láztól vörös arccal, égő szemekkel, s összefüggéstelen, egymásba olvadó szavak bugyogtak ki duzzadt ajkai közül.
– Marica… Marica… beteg vagy?
De Marica nem látta a púpos fájdalomra torzult arcát, s nem hallotta az ijedt, szomorú kérdéseket.
– Marica!… – Tehetetlenül bámult maga elé, aztán lelkendezve szaladt Stévóhoz.
Stévó egy deszkalapon dohányt vágott. Vette botját, szó nélkül indult, megdöbbenve, lelkiismeret furdalással. A mélységes aggodalom, melyet tisztán kiérzett a púpos hangjából, behatolt az ő hamu-borította lelkébe is.
Lekuporodtak Marica mellé a földre.
– Marica… Marica – szólongatta Stévó. Megkereste s tapogatni kezdte az asszony arcát, nyakát, a nyitott ingen át becsúszott, s a kelleténél hosszabb ideig időzött a keze a forró, dús mellek között.
– Forrósága van – szólt s nagyokat nyelt.
– Vizet – nyöszörgött Marica.
A púpos felugrott; a sarokban állt a korsó; gyengéden odaillesztette a beteg szájához.
Az asszony ivott aztán megszólalt: – Maga az, Púpos?
De már a következő pillanatban rémült arccal felsikoltott:
– Jaj… kergesd ki ezt a kutyát… Pista, jaj… a púpos a képembe harapott!
Stévó, bár megfagyni érezte ereiben a vért: vigyorgott. Marica egy ideig nyugodtan maradt, de aztán elkezdte: – Tanító úr, a Miksits Száva rúg… jaj, rúg engem…
Stévó hümmögött.
– Azt képzeli – szólt –, hogy az iskolában van, gyerek… de mitől is kaphatta? Biztosan megfázott, mi egyéb… hacsak nem…
– A bánat – mondták mind a ketten, egyszerre.
– A bánat – ismételte Stévó, fejével integetve –, persze… Pista, Pista mikor jössz már haza… ilyenek az asszonyok…
A púpos melléből hördülésszerű sóhajtás tört fel.
– A tűz égesse meg az olyan anyát, aki púpos gyereket hoz a világra. Inkább fojtott volna meg az a cudar, ha már látta, hogy milyen nyomorék vagyok. Más embernek egyenes a háta, egyenes a melle, mint a fal, én meg ilyen vagyok. Ha egyenes lettem volna, most a Marica nem lenne beteg, mert engem szeretett volna. A Pistája ott gebedhetett volna Muszkaországban… nincs Isten… kutyának is csúf vagyok – összecsikorította fogait, belemarkolt a hajába és tépte.
– Én egyenes voltam, mint a nádszál – szólt Stévó –, volt is annyi szeretőm, hogy sok; szőke, barna, vörös, sovány, kövér, kicsi, nagy, asszony, lány, mindenféle fajta, de mióta rossz a szemem, azóta… no de azért…
A púpos közbe vágott.
– Ha vak lennék, felakasztanám magamat.
– Inkább vagyok vak, mint púpos, különben is én nem vagyok vak, az hazugság. Én fölfelé egész jól látok, látom a Göncölt, a Tündér csillagot…
– Tudjuk – szakította félbe a púpos –, meg a kotlóstyúkot a csibéivel.
– Igenis, a Kotlóstyúkot a csibéivel, talán nem tetszik? Ha púpos lettem volna, még az anyám öléből a Tiszába ugrottam volna.
Marica hirtelen felült, s kimondhatatlan rémület tükröződött szemeiben.
– Kígyó! – kiáltott, s ágya szalmáját irtózattal borzolta, seperte.
– Ne félj, Marica, ne félj – csitította a púpos, bár magának is remegett minden porcikája.
– Meglékeltem egy dinnyét és egy fekete kígyó ugrott ki belőle és most itt bujkál…
Öntudat világította meg arcát egy pillanatra. Körülnézett, figyelmesen, gondolkozva.
– Beteg vagyok – szólt szomorúan. Visszahanyatlott fekhelyére és elaludt.
Összesúgtak, tanácskoztak. Egy cseréptányérra dinnyeszeleteket, kenyérmaradékot, szalonnát helyeztek, a vizet is a keze ügyébe állították, aztán nesztelenül kihúzódtak a viskóból.
Stévó bizonykodott, hogy reggelre jobban lesz a beteg, de a púpos nem hitte ezt, s ösztönös aggodalmát csupán az a tudat enyhítette, hogy kettőjük közül most mégis csak ő a helyzet ura.
Mikor beállt az est, a púpos lefeküdt Marica küszöbére, Stévó pedig, bár vad féltékenység marcangolta, a viskójába vonult, mert semmi kincsért nem mert volna eltölteni egy éjszakát a szellemekkel és kísértetekkel népes szabad ég alatt.
