VII.
VII.
Perzselő hőséggel tűzött le a nap. Satnya füveknek, ványadt kis virágoknak szívta a vérét; álmosan hajoltak a föld felé, mely szülte őket. Távoli harangszó tikkadt hangja rezgett a dinnyeföldek felett. Vasárnap volt. Marica zokogott.
A két nyomorék ott kuporgott mellette.
– Én mentem… és a Pista szemközt jött velem… és akkor a Púpos lekaszálta,… derékban kettészelte a kaszával és elfolyott a vére…
A púpos összehúzva magát, csendesen kesergett.
– Mindig csak én… mindig csak én…
Stévó nem nevetett. Magához vonta a púpos fejét s a fülébe súgott.
– Te, Marica – szólt azután –, mi azt gondoljuk, hogy talán izennénk a sógorasszonyodnak.
Marica minden erejét összeszedve izgatottan tiltakozott.
– Ide ne jöjjön, akkor lássam, mikor a hátam közepét.
Most a púpos szólalt meg.
– Hátha talán orvost kerítenénk, ugye, Stévó?
Stévó felelni akart, de Marica feljajdult.
– Nem kell! Hogy a kórházba vitessen? Nem megyek kórházba… nem akarok meghalni… kérem, Púpos, bocsásson meg, ne vitessen kórházba… ne engedjen, Stévó, ne engedjen!
Alig tudták megnyugtatni.
– Különben is jobban vagyok – folytatta Marica –, holnap fölkelek, felöltözöm, nincs már nekem semmi bajom. Csak egy kicsit gyönge vagyok.
Aztán éhségről panaszkodott.
– Megjött az étvágyam is – mosolyogni akart. – Púpos, főzzön nekem egy kis krumpli paprikást.
A púpos vakkantott örömében, Stévó is felvidult.
Mire a púpos behozta a párolgó ételt, már ismét öntudatlan állapotban volt. Behunyt szemekkel látszólag nyugodtan pihent. Hullámszerű remegés vonult át némelykor a testén.
– Itt a jó, finom ebédke…
Marica nem felelt.
– Alszik? – kérdezte Stévó.
Marica e percben felpillantott s alig hallhatóan szólt.
– Papot.
Stévó valami láthatatlan ütés elől félre kapta fejét; a púpos kezében a kanál a lábas széléhez csörrent. Remegő inakkal álltak egymás mellett, egymás gondolatára kíváncsian, egymás tanácsára hallgatni készen, vágyakozva egymás ismerős hangjára, hogy elriadjon a döbbenet, mely e váratlan szó hallatára szívükbe befúrta magát.
A nagy Ijesztő parancsolt a Marica gyenge kis hangján.
– Én – szólt a púpos.
– Én, én! – kiáltott Stévó erőszakosan, félelemmel, könyörögve. Gyorsan kibújt a kunyhóból s elindult, hogy mielőbb maga mögött hagyja e helyet, melyen a halál zörgő csontú pribékjei suhogták körül.
