4.
4.
Titoktartás! ez eleinte felháborította madame van Leberghet. Hány értékes emberélet pusztul napról-napra, akik talán élve maradnának, ha ismernék e csodálatos tudós metódusát! Nem bűn-e az emberiség ellen, ily tudományt titokban tartani? De Nivedita herceg (így hívták az indust, alkuvás nélkül ragaszkodott e ponthoz, és van Leberghe asszony valami vallási fogadalmat képzelt, valami rettenetes ázsiai fogadalmat, amit ezek a beavatottak tehetnek a titoktartásra, lelkifurdalást, mely talán máris gyötri az áruló yoghit. Ezért mindenbe belenyugodott.
Összes jövedelmüket egyébként, s a tőkének is egy részét, áldozták a csodás gyógyszerre, mely egyelőre fél évig biztosította a beteg életét. Van Leberghe a gondolatra, hogy élni fog, szinte meg is gyógyult; mindenáron ki akart kelni ágyából és nagy irodalmi művek terveit készítgette, melyekbe azonban nem sietett belekezdeni: hisz beláthatatlan idő áll előtte! Nem kell elsietnie alkotásait. Egyúttal nagy irodalmi üzletekről is álmodozott, mert úgy érezte, hogy nem fogadhatja el pusztán nejétől az óriási vagyoni áldozatot, melyet életének fenntartása kíván: a közös terhekhez neki is sokkal nagyobb mértékben kell járulni, mint eddig. Neje hiába akarta, lehetetlen volt titkolni előtte, milyen rengeteg összeget fölemészt élete; s egyébként Nivedita herceg sem egyezett volna bele ennek előtte való eltitkolásába. Van Leberghe hálája nem ismert határt; különben az egész család örömben és szeretetben úszott, míg künn körülöttük, a nagy Párizs örvendett a hírnek, hogy a kiváló író élete veszélyen kívül van. Van Leberghe, meg nem szűnő gyengesége és fáradalmai mellett is, megint élvezte az életet, a szeretetet és a dicsőséget.
Madame van Leberghe azonban számadást csinált és arra az eredményre jutott, hogy eddigi életmódjukat lehetetlenség lesz fenntartani. Óvatosan szólt erről férjének; jól tudta, hogy az ellenezni fog minden újabb áldozatot. Úgy is történt; van Leberghe hallani sem akart róla, hogy életük nívóját alábbszállítsák. Lázas munkába fogott, hogy mennél többet keressen; de a «muszáj» érzése impotenssé tette szellemét, s olyan dolgokat alkotott, melyekkel maga sem volt megelégedve. A fáradtság és csüggedés vett rajta erőt, s ekkor eszébe jutott betegsége, melyet pillanatnyira szinte feledett s elhatározta, hogy először is gyógyíttatni fogja magát, hogy megszabaduljon fájdalmaitól és gyengeségétől, hisz bizonyára ezek azok, amik képtelenné teszik a munkára.
Ekkor beleegyezett – ideiglenesen –, hogy olcsóbb lakást béreljenek és cselédeik számát is csökkentsék. Ereje azonban nem tért vissza; dolgozás ürügye alatt egész nap tétlenül ült a szobájában s egyre csak a jövőben bízott, a jövőben, mely hála a csodálatos gyógyszernek, kimeríthetetlen s tetszés szerint nyújtható perspektívát nyitott meg ábrándjai előtt. Kiadói semmit, vagy csak untan és erőltetve írt dolgokat láttak tőle, s művei kezdtek a divatból kimenni: lassankint csak elmaradott emberek olvasták. De a kimerült író olyan, mint a megcsalt férj: maga veszi észre legkésőbb a szomorú igazságot; s így van Leberghe is életideje határtalanságának tudatában határtalan fellendülésekről és sikerekről álmodozott. Az élet örökké távolodó délibábja lebegett ismét útja előtt.
Eközben többször kellett megújítani az egzotikus gyógyszer beszerzését s mindig a legnagyobb gondba és fejfájásba került a szükséges összegek előteremtése. Lassankint adósságok ették föl a vagyont. S a jövedelem amellett egyre kevesebb lett. Az igényeket megint alább kellett szállítani. A városban híre terjedt, hogy van Leberghe-ék tönkrementek. Nem tudván minek tulajdonítani a család hirtelen romlását, titokzatos szenvedélyekről beszéltek az emberek, pénzemésztő, keleti mámorokról, melyeknek némelyek szerint a férj, mások szerint az asszony hódolt volna. A rejtelmes ind herceggel való barátságuk hozzájárult e mendemondákhoz.
De Nivedita herceg is visszavonult tőlük lassankint. A kellemetlenségek egyre szaporodtak, a hitelezők mind követelőbbekké váltak. Van Leberghe valóban keserű órákat élt át. Érezte, hogy a tisztelet mindjobban megapad körülötte. Anyagi és erkölcsi nyomor fenyegette egyformán. S a rettenetes, drága árkánumot halálos pontossággal be kellett szerezni a kalkuttai címektől, melyeket a herceg megadott; ha élni akart. Megalázta ez a rettenetes hatalma a pénznek; hogy egész élete, minden ami érték benne és erő, ehhez a csinált szimbólumhoz, elfolyó semmihez legyen hozzákötve, mint a táplálékhoz, mint valami bűvös elixírhez. Egy iszonyú kérdés keletkezett benne: azt kérdezte magától, mennyit ér az élet? Mennyit ér meg az ő élete? Pontosan, pénzben és években kifejezve, állott most előtte ez a nyugtalanító, megalázó kérdés; mint egy matematikai probléma. Látta övéinek önfeláldozását; hallotta, hogy arról folyt már-már otthon a családi tanács, nem kellene-e a leányoknak valami kenyérkeresethez fogniok? És mindez őmiatta, csupán hogy ő néhány évvel tovább élhessen.
– Miért? – kérdezte egy-egy csüggedt pillanatban. – Érdemes-e élni? – Egyszer ki kellett csavarni a revolvert kezéből; határozatlan öngyilkossági tervekről példálózgatott hónapokig. De sohasem voltak ezek komolyak; valahányszor igazában gondolt a halálra, mindig oly intenzíve felújult lelkében a reménytelenségnek, az önmaga előtt való ajtóbecsapásnak az az iszonyú érzése, mely betegsége alatt gyötörte, hogy az élet mindennél kívánatosabbnak tűnt föl előtte. Hisz még nem is élvezte igazán; nem halhat meg addig, míg egy véglegesen nyugodt és tiszta percet meg nem élt: hisz azóta folyton csak az új helyzetbe való behelyezkedés bajaival volt elfoglalva, melyek megbénították! Majd ha kitisztulnak lassankint a bajok, akkor jön az új élet! Az igazi szabadság, korlátlan lehetőségek, korlátlan reménység!
– A fődolog élni – mondogatta. – Amíg élet van, minden van, minden lehet!
