Ignotus: A politika mögül • Magyarország sorsdöntő percei
Ignotus: A politika mögül •
Magyarország sorsdöntő percei
Magyarország sorsdöntő percei
Most, november 27-én déli két órakor az utca közepén libabőrzött a hátam. Akkor vettem meg az aznapi Estet, s abban Halász Lajos barátom tollából azt olvastam, hogy «történelmi jelentőségű órák és napok várnak az országra. A magyar politikusoktól függ minden, hogy a sorsdöntő percek fontosságát megérezzék és megértsék…» Halász Lajostól tudom, hogy óvatos és megfontolt abban, amit értesülésül leír. Bizonyára jó forrásból veszi, amit ez izgató sorokban hírül ad, s az intelmet is, amit hozzáfűz, jó helyen való megbeszélés után adhatja. Egyszóval: nyilván úgy áll, hogy döntő helyeken nagy elhatározások dőlnek el most Magyarországot érdeklően. S ha igen: akkor irtózatos elgondolni, hogy ezekben és ezekkel az ország sorsa éppen mai politikusaitól függ.
Mert el lehet mondani, hogy a múlt század hatvanas évei óta, mikor a negyvenes évek sommázata egy kiváló politikusi nemzedékben s ezen belül néhány egészen jelentékeny államférfiúban s publicistában fejeződött ki, politikai hivatottság dolgában a magyar közélet egyre hanyatló hullámgörbét mutat. Akik egy emberöltő óta látó szemmel figyeljük: minden tíz évben az volt az érzésünk, hogy ennél alább már nem süllyedhet. Mindig tévedtünk, s minden újabb időnkben bevált az öreg routinier Tisza Kálmán mondása, ki ezen egész félszázadra kortársian s poszthumuszan rányomta egyénisége bélyegét, hogy: selten kommt was Besseres nach. Ma meg különösen azt érezzük, hogy a görbének legvölgyében veszteglünk, s onnan, de profundis, mered föl szemünk a reménytelenségbe. Egypár ügyes routiniern s néhány kellemesen felszerelt dilettánson kívül a hivatásos, a teljesen recipiált politikából alig válik ki több, mint két olyan politikusunk, kinek államférfiúi a cachet-ja. Ezek közül az egyik, Tisza István, valósággal nemzeti szerencsétlenség a mai idők iránt való végzetes érzéketlenségében. A másikban, Andrássy Gyulában, megvan mind az átlátás és hivatottság, aminél fogva az idők élükre emelhetnék, mint emberüket. De az idők annyira gyöngyék, hogy – mint például a választójog dolgában – még őtőle kérik kölcsön az erőt, hogy érvényesülhessenek, nemhogy ellenállhatatlan erővel őt emelnék az érvényesülésbe. S éppígy arra sem elég erősek, hogy ledöntenék a falat, mely nálunk a befogadott politikusoktól a be nem fogadottakat, az új rétegek képviselőit, az új gondolatok felvetőit elválasztja. Egy-egy egészebb ember s egy-egy nagyobb gondolat számára olykor rés támad a falon, de mindig csak ideiglenesen s a valóságos hatalomnak hatalmi opportunizmusától függően. Teljesen ettől függ, hogy a meghallgatott emberek megint falon kívül szoruljanak s a felhozott gondolatok visszaszoruljanak a kávéházakba vagy a szerkesztőségekbe. A magyar társadalmi fejlődés nem tudott még olyan elementáris erőt adni embereinek és gondolatainak, hogy ezek valóban rá tudják magukat kényszeríteni, azoknak akarata ellen is, az intramuránusok hatalmi szervezetére. Magyarországon – jellemző, hogy erről senki sem beszél nálunk, nyilván csak kevesen vették észre – az 1917-i évnek nyárelőjén tulajdonképp forradalom ment végbe. De csak úgy, hogy fölülről engedélyezték, sőt rendelték el. Enélkül el is maradhatott volna. S ehhez képest ilyen is volt. Lehet, hogy a jövő héten már a nyilvánosság előtt fog állni e forradalom főténye: az általános szavazati jog javaslata. Még akkor sem lesz bizonyos, hogy törvény is lesz belőle, ellenben bizonyos, hogy addig is – egy világháborús esztendőnek s egy forradalmi változásnak hat hónapja alatt, tulajdonképp semmi egyéb nem történt nálunk, mint hogy a parlament többségi pártja helyén, mely júniusban a hatalomból kibukott, a kisebbségi pártok megtöltötték az állásokat s a hivatalokat öregebb és ifjabb tolongóikkal s a tolakodóikkal. Ezt a hivatást, ezt a kötelességet, ezt a rendeltetést érzik a világháborús hazával szemben, melynek halaszthatatlan szükségeire és sorsdöntő perceire való hivatkozással döntötték meg azt a parlamentáris alkotmányosságot, mi ha magában nem is ér sokat, de legalább egy szervezet s egy rendszer fegyelmét adta, meg dilettáns ügyellátásunknak. A nyári forradalom a többségi elv ez összefogó erejét megtörte, de a dilettantizmust nem szüntette meg, sőt anarchiával is növelte veszedelmeit, s még ezenfelül, a pártok s a kottériák tolakodása és tolakodói révén még silányabb emberanyagot szabadított rá az ügyvitelre. Ahány fej, annyi gondolat: háborús napokban ez is baj volna. Hát még: ahány hívatlanság, annyi fejetlenség! El lehet mondani, hogy soha az alkotmány helyreállítása óta olyan Csáky szalmája nem volt nálunk a közérdek, mint most. Éppen most, mikor «történelmi jelentőségű órák és napok várnak az országra… s a magyar politikusoktól függ minden!»
Van benne mulatság, hogy ez ellen a Magyarország ellen kajánkodik állítólagos túlsúlya miatt az osztrák élhetetlenség – de jellemzi a hazai politikát, hogy ezen osztrák indulatot úgy nézi s úgy kezeli, mint valami esetlegesen ránk fröccsent sárcseppet s nem látja meg, hogy ez a csepp egy világingoványból való, melynek legközepén, függetlenül világháború-beli szövetségeitől, közjogi szomszédságától és Magyarország belső alkotmányától, teljesen társtalan áll a maroknyi magyarság, s óhatatlan elsüllyed, ha más alapon nem bírja megvetni a lábát, mint amin eddig állott. Csodálatos. A húsz esztendő alatt, mióta szakadatlan háborog nálunk a vita az általános szavazati jog felől, egyre azt magyarázták a reformnak úgy kívánói, mint ellenzői, hogy a történelmi Magyarország, a magyar állam, a magyar nemzet áll vagy bukik a magyar szupremáciával, vagyis, más szóval, életig-halálig összefügg a Magyarországi nemzetiségi állapotokkal. Hát hogy így függ-e össze, az úgynevezett szupremácia vonatkozásában-e, arról éppúgy lehet vitatkozni, mint arról, hogy miben állt eddig ez a szupremácia s hogy a magyar állam és nemzet jóvoltra csakis abban kell-e állnia, amiben eddig fennállott. De ha nem vitás, hogy a magyar állam és nemzet dolga összefügg a magyarországi nemzetiségi állapotokkal, akkor, mondom, hátborzongtató, hogy a jó értelemben értett magyar közjogi konzervatívság férfiai mennyire semmi következtetést nem vonnak le abból a világtényből, hogy a magyarországi nemzetiségi állapotok felől a művelt világon két ítélet van: az egyik magáé a faji s a fajba beleolvadt magyarságé, mely számra az egész világegyetemben, égen és földön nem több, mint ahány angol ember él Londonban és New Yorkban – a másik pedig mindenkié, aki nem ilyen magyar, éljen bár magában Magyarországon, éljen a Szent István koronája alatt, éljen az osztrák-magyar monarchiában, éljen a közép-európai vagy az ententei táborban, legyen a habsburgi monarchiának barátja vagy ellensége, legyen imperialista vagy szocialista, legyen konzervatív vagy anarchista, legyen történelmi vagy demokrata. Föltéve, hogy az első ítélet föltétlen helyes volna s a második ítélet föltétlen hamis: lehet-e egy ilyen csöpp igazságnak módosulás nélkül megállnia ilyen világtöbbségnyi hamissággal szemben?
Fölvetettem a napokban e kérdést, Andrássyval szemben, ki akkor a reichsrati cseh támadások felől készült interpellálni, egy Világbeli cikkemben. Cikkem és kérdésem felől több érdekes beszélgetésem volt több értékes közjogi konzervatívunkkal, kik tűnődéseim s az ellen a felvetett gondolat ellen, hogy itt az ideje, hogy a magyarság éppúgy végrehajtsa immár az Eötvös nemzetiségi végrendeletét, mint végrehajtotta volt (s nem látta kárát) a Deák egyházpolitikai végrendeletét, azt vetik, hogy Eötvös elméleti fő volt, az úgynevezett nemzetiségi politika elméleti kigondolás, mely megvalósítva sehol sem vált be, míg az annyiszor példának idézett Svájcban sem, hogy ellenben az eddigi magyar gyakorlat mellett, melyet legfeljebb emberségesebb közigazgatással kellene (a magyarság javára is) kielégíteni, szól a tapasztalat: az a tapasztalat, hogy íme, az egységes és magyar jellegű Magyarország még mindig megvan s megállt a világháborúban is, s bár természetes, hogy nem szabad, nem is lehet megakadályozni, hogy a ma még nagyrészt paraszti s ennek megfelelően jórészt öntudatlan nemzetiségekből is lassankint kialakuljon egy tudatosabb középosztály: miért ne nőjön ez bele tovább is, mint eddig, a magyar középosztályba, s mint a hogy évszázadokon át a magyar nemzetség ölelte fel s felölelte magába a nemzetiségek felemelkedőit? Ez szép gondolat, nem is visszataszító – azt sem mondom, hogy inmodern s én is amondó vagyok, hogy egy csepp tapasztalat többet ér egy tenger elméletnél. De éppen erről van szó: a tapasztalatról. Éppen a konzervatív magyar érdek legexponáltabb vidékén, az oláhságén azt tapasztaltuk, hogy bár ott a magyarság igazán nem vádolhatja magát azzal, hogy mesterségesen s pláne magyar állami segítséggel tenyésztett volna oláh kultúrát s oláh középosztályt: mégis nőtt ilyen kultúra s ilyen középosztály, csakhogy a magyarság, a magyar állam, a magyar szupremácia gyűlöletében nőtt fel, olyan nézésével ezeknek, mint amelyeknek érdeke, hogy ők ki ne alakuljanak, hogy az ő népük fejletlenségben vesztegeljen, amelyekkel tehát nem fér meg az ő lételük, amelyektől tehát elszakadva kell keresni boldogulásukat. Azt akarjuk, hogy például a tót középosztály, mely végre mégis csak ki kezd majd alakulni, ugyanily mentalitással alakuljon ki? Lehet, sőt valószínű, hogy, ha magyar állami tenyésztéssel alakul tót jellegű tót középosztály: a cseh irredenta bankjaiból eregeti majd át az aranyszálakat, ha erőszakkal nem tud átvetni vaskapcsokat. De hát az oláhságba, mely körül semmi lágyságbeli mulasztás nem történt, nem oláh bankok szálazták át az irredentát? Éppen a tapasztalat, éppen az erdélyi s a déli és délnyugatvidéki tapasztalat mutatja, hogy a huszadik században, hol annyi minden megváltozott, a magyarság, a magyar állam, a történeti Magyarország számára nem bizonyos, hogy jó-e még az a nemzetiségi politika, mely századokon át talán jó volt és bevált.
Jó-e még akkor, mikor a világháború, melyről magyar államférfiak írták meg, hogy minden eddigi értéket átértékelt, a nemzetek önjogúságát éppúgy világkényszerítő s békebiztosító hadi céllá erősítette, mint, ugyancsak jószemű magyar államférfiak megfigyelése szerint, a népek önjogúságát? Ez utóbbi követelése, amelyet más szóval demokráciának is mondanak, olyan hatalmas és ellenállhatatlan, hogy már most, háború közben, ugyancsak forradalmian hozzá formálódott az eleddig konzervatív német birodalom, sőt formálódik az úri uralom utolsó vára: Poroszország is – hozzá, noha e követelést az entente vetette fel s alkalmasint nem azzal az óhajtással, hogy a németek megerősödjenek bele. Mi is megtesszük, az általános szavazati joggal, lépésünket az átformálódás elé – nyilván nem azért, mintha tehetnénk egyebet is, s mintha csakis rajtunk magunkon állna, hogy vegyen-e részt, nem-e Magyarország a demokratikus világforradalomban. Nos: hiheti-e valaki, hogy a világháború felvetette első követeléssel, a nemzetek önállóságával szemben akárkinek is több a válogató lehetősége? Hogy ez a világnyomás nem ugyanakkora, mint amaz?
Hiszen igaz: a nemzeti gondolat Magyarországtól nem idegen. Sőt, azt mondják, hogy, mint a könyvnyomtatás, ez a polgári találmány is majdnem magyar földön sarjadt ki először – s mindenesetre való, hogy Magyarország ezen gondolat jegyében született újjá, szerezte vissza jogait s részben ebből él ma is. Ám idők során nagy változások történtek e gondolat körül, s amely mértékben teremtő gondolat gyanánt terjed szét a világon, azon mértékben változik más fogalmazásúvá, mint aminő fogalmazásban eddig Magyarországnak (ezt nem én mondom, ezt a közjogi konzervatizmus mondja) életét biztosította. Ahogy most a világháború rendjén véglegesen megfogalmazódott: a nemzeti gondolat egyenesen ellensége annak, amit a magyarság ápol a saját nemzeti eszméje gyanánt. Mindenekelőtt: e fogalmazás nem ismeri el a különbséget nemzet és nemzetiség között, s ha áll a magyar tétel, hogy nyelvében él a nemzet, akkor e fogalmazás szerint mindenki, aki egy nyelven beszél, ezen nemzetbe tartozik. S éppúgy nem ismeri el e fogalmazás a szupremácia vagy hegemónia fogalmát, vagyis sem természetesnek, sem megállhatónak nem tartja, hogy egyik nemzetnek bármi csekély felsősége is lehessen a másik felett azon a címen, hogy ő alapította s abban abszolút vagy relatív többségben van. E fogalmazás szerint ha a történelmi országok vagy államok ezzel a nemzeti gondolattal nem férnek meg, akkor annál rosszabb a történelemre, és ha e fogalmazáshoz valamelyes alkalmazkodni nem tudnak: ez országokra s államokra nézve. A nemzeti gondolat, legújabb keletű fogalmazása egyben szociális természetű is, s az osztályharc minden kíméletlenségét s kegyeletlenségét vive bele a nemzetiségi harcba – egybeforrasztja a demokratikus gondolattal, melynek ellenállhatatlanságát, mondom, éppen most honorálja a német birodalom s a mi hazánk. Újra meg újra felvetődik a kérdés: lehet-e ilyen körülmények közt például a demokráciának telt engedményekkel mintegy megváltani azt, hogy a történelmiség ne legyen kénytelen engedményeket tenni a nemzeti gondolatnak?
Minél élesebben kialakulnak a világháború Um wertungjai, annál inkább az Magyarország s a magyarság számára a világhelyzet, hogy vagy továbbra is ragaszkodik a nemzeti gondolathoz s tovább is ebbe akarja belekapcsolni létét – s ekkor óhatatlan ellentétbe kerül történelmi kialakultságával –, vagy e történelmi kialakultságot tekinti fontosnak s földrajzi határaiban látja léte biztosítékát – s ekkor ellentétbe kerül a nemzeti gondolattal. Aminthogy így is van. A nemzeti gondolat, ahogy a lengyel, az illír s egyéb nagy egységek kialakulására való törekvésekben mutatja az igyekvést, hogy testet öltsön, veszedelmesnél veszedelmesebb körülményekkel fenyegeti a történelmi, a földrajzi Magyarországot. Ha van – s higgyük, hogy van és nézzünk utána, hogy legyen – lehetőség e történelmi és földrajzi Magyarország teljes, sőt diadalmas megmaradására: csak abban lehet, hogy vagy tud a maga fogalmazású nemzeti eszméből nagy engedményeket tenni a nemzeti gondolat mai világfogalmazásának, vagy tud belekapcsolódni úgy belső berendezkedésében, mint kifelé való elhelyezkedésében olyan nemzetközibb természetű gondolatba, melyben a nemzetek, az állami határok, az állami határok s a nemzeti határok egybeesésének fogalma másodrendű fontosságú, körülbelül úgy, mint ahogy az újkor során a vallási és felekezeti fogalmak másodrendbe szorultak a nemzeti és állami gondolat előtt. A világháború alatt, mely a végletekig kiélezte s ezzel némiképp ad abszurdum vitte a nemzeti gondolatot, kezdenek ilyen új, nemzetközibb gondolatok körvonalai is megmutatkozni – s nyilván ezek a haladottabbak, az életképesebbek, a teremtőbb és megóvóbb erejűek, s hozzájuk képest lehet, hogy a legradikálisabb fogalmazású nemzeti gondolat is reakció. Lehet – mindez még messze van attól, hogy egészen tisztázott s egészen világos legyen. De világos s a világháború teljesen tisztázta, hogy aki Magyarország s a magyarság életén csügg, annak akár egyik, akár másik formában, de mindenesetre másképp kell számolnia a nemzeti gondolattal, mint az eddigi magyar nemzeti és nemzetiségi politika számolt. Valóban sorsdöntő percei, órái és napjai ezek Magyarországnak s a magyarságnak, és valóban sok függ e sorsban attól, hogy a magyar politikusok felismerik-e. Gondolják meg, hogy levegőben a béke s lehet, hogy közel vannak a béketárgyalások A háború kitörésekor itt a Nyugatban volt megírva, hogy «minden mese valóság – még nem volt mese, melyben aki a királykisasszonyt megváltotta, a királykisasszony az övé ne lett volna –, a magyarság tehát magáért dolgozik, mikor e monarchiát megváltani segít gonosz megalázottságából.» Reméljük, hogy az eljövendő nemzetközi békeokmány valóság gyanánt alakítja ki és biztosítja majd az egész világ előtt, ami akkor itt remény volt. De mily végzetes volna, ha e történelmi felmagasztalásnak értékét venné valami olyas történelmi megalázással, hogy, mint mikor például Románia függetlenségét kimondták volt, most a magyarság elismerését toldanák meg valami utasítással belső politikájára vonatkozóan!
