Szomory Dezső: Harry Russel-Dorsan Párizsban+
Szomory Dezső: Harry Russel-Dorsan Párizsban+
Ez az utolsó részlete azoknak a háborús leírásoknak, melyek «Harry Russel Dorsan harctéri levelei» címmel a Nyugatban megjelentek.
Átvonulok Párizson e szomorú karácsony hetében, hazafelé! Lendületes vállalkozásom, miután megfürdött vérben, sárban, kínzó magányosságokban, tűzveszedelmek fényében s hullabűzben, ímhol átváltozott amolyan jófajtájú nevrozissá, ami ritka méreg az angol lelkületben, de nagyon jó, nagyon üdvös, nagyon finom és főleg megváltó hatású, mert fölsegíti az embert azokra a vonzó csúcsokra, ahonnan az öngyilkosság expediensével, valami lágy végtelenség nyílik. Most értem csak például a Rollinat lelkét, az undorba fúlva. Letört híríró, aki vagyok, mi mindent akartam, próbáltam, kergettem! Bevallom elepedtem azokban a reszketeg ambíciókban, melyekhez csak egy Balzac s csak egy Michel-Angelo hiányzottak, hogy megcsináljam amit óhajtottam. De ha már nincsenek effajta félistenek, akik néhány mondatokban és színfoltokban fölextálják az emberi förtelmeket és mindent jóvátesznek a maguk művészetével, akkor egészen bizonyos, hogy az emberiség elveszett. Kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy ezt kitaláltam. A háborút még meg lehet nyerni, szó sincs róla, és itt nem is vitatkozom. De az emberiség végleg letette a vizsgát és siralmasan belehalt. Nem is baj. Már nagyon is öreg volt.
Most kellene egy új Éva, egy egészen újdonsült, szőke, meztelen Éva aki egészen frissen és ropogósan kerül ki egyenesen a jó isten kezéből és még nem ismer senkit a kertben. S akkor, talán, lehetne valamit kezdeni.
A szemem, a szívem, egész földúlt lelkületem a Viktoria-állomás füstfellegeit idézi, azt az egyetlen, gyönyörű-simára lecsiszolt sínpárt, amelyen kigurultam néhány hónappal ezelőtt, s amelyen, mint két bűvös szalagokon, most visszasiklom, hazasiklom, God gracious, Angliába! Az egész világ az én számomra ez a két végtelen vas, ez a keskeny út két sín között, mely Dovertől Chatham Jonction-ig nyúlik, a Viktoriába belenyúlik, a kavicsos töltés topáz-csillogásával. Haza! Valószínűleg az Athenaeum-Club egy bőrfoteljében fogok végezni magammal Christmas után, úgy éjfél és hajnali egy óra között. Micsoda melankóliákat hintsek e sötét bejelentéseim fölé, művészi érzékű olvasóim számára? Mondjuk: le stil c’est l’homme. Mondjuk: On verra. Mindenesetre elegáns leszek.
Voltaképpen semmi kötelékem Párizzsal többé s az emlékeim, mint az elhullott esti lepkék egy villamos gömblámpa ernyőjében, csak némi kis ösztönökben vonaglanak. Az Invalides kupolája hideg aranyban fénylik a kaszárnya szürke kőtömege fölött s mint egy rengeteg sárgadinnye világít a téli nap alatt, mint egy második nap világít az épületre roskadva, mikor átjövök a hídon. Itt van a Szajna emberemlékezet óta, azzal a hangtalan és szürke folyásával, melyet a napihírek romantikája oly drámaivá fokozott. Sok kis regényt sodor e víz s aki csak van figyelmes romancier a Gaule első napjától kezdve egész Maupassant-ig, mind belemártotta a tollát, továbbá sok szép kis vidéket öntöz e víz Meudon és Surresnes között, ahol Rodin néz le opálos csíkjára a maga márványtömbjei mellől, phidiási kalapácsával.
De visszatérve az Invalidusokhoz, háborús hangulatban, bevallom nincs a legjobb véleményem arról a hősi egoistáról, aki abban a közismert korzikai porfír-koporsóban alussza ki otromba harci mámorát. Valami borzalmas szerénytelenség impressziója ragad torkon e kiállításos hulla láttára, melyet a faragott márvány kompakt művésziessége, színpadias és szuggesztív elhelyezése és dekoratív varázslata nemcsak hogy nem emel ki emberi végzetünk törvénye alól, de silány mulandóságunkat még jobban akcentuálja és mint egy rengeteg kő-pont fejezi be minden nagyságunk lesújtó semmiségét e földön. Micsoda nagy ember az, aki éppúgy elpusztul, mint egy makacs hernyó, amelyik kúszik a maga virágja felé?!
Mire rögtön megfogom azt az öreg portást, aki nekem magyarázna, mint akármelyik bámész idegennek.
– Nézze csak, majd én! Majd én! – mondom neki s hallgattatom el – majd én leszek bátor egyet s mást, ha megengedi… A borravaló azért ugyanez lesz, majd én! Tehát, lássa, ez a Bonaparte csakugyan egy nagy katona volt, megengedem, nagy katona és látszólag tágított is valamelyest azon a relativitáson, mely emberi tulajdonságaink mértékét teszi. Sőt, bizonyos francia definíciók szerint, sőt, Balzac szerint is, akinek ez a kapitány tudtommal a legerősebb gyöngéje vagy a leggyöngébb erőssége, Bonaparte meg tudta változtatni a tér és az idő törvényeit, ami olyannyira fontos minden hadviselésben, hogy például Joffre, Foche és Hindenburg is folyton ezt próbálják, több-kevesebb szerencsével. No de, mit ér ez, az ember nélkül? Mert Bonaparte, ha mindent tudott is, azt az egyet mégsem tudta soha, hogy az emberek mások legyenek mint a milyenek, no lássa! Szóval az embert nem tudta átgyúrni a saját használatára. Már most, mint zseni, mit talált ki, mert ne felejtse, a zseni mindig kitalál valamit, ha nem mást, hát egy formát, egy szisztémát, egy erőt, a zseni az egy inventeur! De milyen! Én megengedek, mert jó ember vagyok, más definíciókat is ami a zseni föltételeit határozza meg. Legyen ön boldog, kedves portás. De mint feltaláló, Napóleon nem talált mást mint egy metódust, amellyel a háborút csinálta. A csaták és rohamok és mindenféle hősi összecsapások lovon és gyalog, volt az a forma, amely az ő egész gondolkozását magára öltötte. Szóval a háború volt az a fulmináns világ, amiben a napóleoni gondolat megnyilatkozott. Az effajta kiválóság, mióta magunk is tudjuk már mit jelent háborút viselni, egyenesen kompromittáló. Továbbá mi marad mindebből? Az a gyönyörű zöld fű, mely az austerlitzi réteket borítja, mit tud a hajdani harcokból és az a ragyogó, aranykalászos végtelenség, ahol évről-évre becsülettel arattak, vajon beszélt-e nekünk valaha a híres gárda tökfilkóiról? A történetíró nélkül, a leírásaink nélkül, s ezt még Balzac is bevallja, senki soha semmit se tudott volna e heroikus időkről. Vajha! És még valamit tanuljon meg, öreg invalidus! A legnemesebb érzelmek, szintén Balzac szerint, s a végsőkig fejlesztve, mondjuk az abszolútig fejlesztve, úgyszólván hasonló eredményre vezetnek mint a legnagyobb emberi alávalóságok. Bonaparte császár lett, mert lepuskatüzelte a népet két lépésnyire attól a térségtől, ahol XVI. Lajos elvesztette a monarchiát s a fejét, mert nem engedte, hogy egy bizonyos Sause úrnak egy haja szála meggörbüljön.
Ezeket mondtam, olthatatlan keserűségemben az Invalides sírtőrző portásának s eljöttem a Tuilériák irányában, hogy hazamenjek a Meurice-hotelbe.
Már-már esteledett. Mögöttem, a Champs-Elysées legvégén, egy rettenetes kőmagaslat, ívezett hajlással, feketén és súlyosan dőlt neki egy elavult horizontnak, melyet megdörzsölt a fény, kisugárzón egy frenetikus napleáldozásból. L’Arc de Triomphe! Végtelen tavak öntögették ki az égre a fodraik bíborselymét, s minden megnőtt, kitágult, elveszett. Valami szédületes távolság érzése fojtogatta az embert, valami borzalmas messziség kábulata ez égbolt és e járda között, ahol lesújtva és eltörpülten, bús emberi figurák, a maguk röghöz kötött nyomorát cipelték, valami öntudatlan megadással. Itt-ott egy-egy lámpa kigyúlt, mint egy vak szem, fénytelenül. Egy autó szaladt és egy másik, s egy szomorú egylovas baktatott. Távolabb, a Concorde-téren túl, valami enyhe zúgás hallatszott abból az elbűvölő zsivajból, ami hajdan Párizs esti élete volt, vulkánszerű tűzkavargása volt, a boulevardjai lavinadörejével torlódó tömegek alatt, mintegy felpezsdülten a fényben, a kigyulladt háztetők, transzparensek s lángbetűk apoteózisával. Oh, itt vannak a Tuilériák előttem, az egész kert vörhenyes homályban mostan, és lombtalan bokraival. És fölötte, egészen magányosan, mint egy ezüst hárfa az égen, az újhold tűzdelte föl a téli estére, csillogó szarvait.
*
Odalenn csapatok mennek, csapatok mennek! Világos ablakom alatt, a rue de Rivoli pergeti le bús harci életét az éjben. Ki hitte volna ezt, ki várta volna ezt a Redfern üzlete mellett, a Rumpelmayer cukrászdája mentén, ahol minden harc a szívek harca volt és küzdelem a szerelemért! Nem írok többet csapatokról s nem kottázom le a guruló ágyúk vasdörgedelmét sötét utcákon át, az éjszaka feldúlt csöndjében. De hajdan, innen, ebből a hotel-ablakból, a Maxim portálja volt látható, káprázatos fénykévéivel, melyen nagyszerű, vidám leányok siklottak át, mint tündérek egy aranytavon, egy-egy frakkos silhouette eszkortjával, kiválasztott barátjaikkal, akik gyönyörű testőrök voltak, a szónak teljes értelmében. Itt bontogatta ki, e világos küszöb előtt s e küszöbön túl, a női test vásárja a maga port-said-i tumultusát, az emberi lélek elepedésével gall-római kéjek után. Micsoda titán kisasszonyok, Messalinák és Fredegondék, micsoda sápadt Melisande-ok fehér fénylésű szőke hajakkal tünedeztek fel itt a szempilláik rezgésével egynémely janeiroi nábob vagy bombay-i Epaminondas irányában, aki szélesen ült, skarlát selymekben, mint egy márvány bassin-ben és merev szemekkel főtt és figyelt, mint egy tigris. Selymek és ékszerek, a színek és fénylések minden harmóniáiban, úgyszólván föltűzdelték az éjszakát a keleti regék csillagfényléséhez és hangban és modorban és stílusban és előkelőségben és a rózsák temetői szagában is az a keserű élet hömpölygött, mely dekadens sóhajával egy női szájhoz tapad, hogy meghalni elfelejtsen. És abból a latin mohóságból, latin szomorúságból és enerváltságból, abból a szerelmi zűrzavarból, alkóvok romantikájából s hitvesi vétkekből, ami Párizs lelki életének úgyszólván érhálózata, valami kecses kis lüktetés vibrált át; meleg fuvallatával ezeken a Maxim-beli szaturnáliákon, és bekapcsolta ezt a kicsi, fényes szögletet egy általános egészbe, mint egy korona a maga zafírját a többi ékkövek közzé. Innen van, hogy ezt a Maximt nem lehetett utánozni, a külső reprodukciók dacára, se a Newsky Prospekten se a Piccadilly-n, se sehol a világon… Minden megvolt hozzá, még a hölgyek is és a törzsfőnökök és a maharadzsák, csak éppen Párizs hiányzott, egy árnyalat.
Már most megér az egy lövészárkot, hogy a fények itt mind kialudtak? Az egész tündöklő társaság? La compagnie? Hol van mindez? Hol vannak? Keserű elmélyedésem, ez elkallódott emberi sorsokat kutatva, fájdalmasan idézi vissza a longeville-i hullakerteket a hold alatt, a Marné-menti zord menetelést, a varjakat s a sarakat, ami fölváltotta ezt a mámort s elsodorta, hova? ki tudja, micsoda poklok felé! Odalenn csapatok mennek, csapatok mennek.
És egy könyv után nyúlok, az ágyam mellett, a kis asztalon. Revue hebdomaire! s megint Napóleon! No lám, hogyan jött vissza ez a kitaláló, ez a zseni, ez a főnök, 1812. december havában Oroszországból Franciaországba – ezt olvasom ebben a revüben.
Már ott fönn messze, nem volt mihez fogjon, mit kezdjen, mit próbáljon. Akkor, jó melegen felöltözve, egy prémsipkával a fején, zöldszínű bundában arany paszománttal, farkasbőr csizmával a lábán, megindult Smorgoniból december 5-én. Még aznap este tíz órakor Ochmianába érkezett, ahol német csapatok sodródtak tova. Némi kis kozákbandákra gondolva, melyektől semmi jót nem várhatott, e szavakkal fordul Wonsowiczhoz:
– Itt vannak a pisztolyaim. Komoly veszély esetén inkább lőjön agyon rögtön, semhogy elfogjanak.
Wonsowicz megismétli e szavakat, lengyel fordításban és fennhangon. Mire rögtön fegyveres kíséret fogja körül a császárt. És már indulnak is. December 7-én Kovnoban lovakat váltanak. S mennek tovább.
Alig tűnnek el az út kanyarulatánál s a kozákok kiáltása hangzik. «No, ebből kimásztunk, mondja a császár, épp idejekor!» És rendben van. Varsóba december 10-én érkezik őfelsége s megszáll az «Angol király»-ban. Rögtön üzen Pradt úrnak, a francia nagykövetnek. Pradt már ott is van a kis hotelszobában, a császár előtt. Egy cselédleány, térden a kandalló nyílásánál, tele tüdőből fújja a tüzet, hogy lángra kapjon. Il n’y a pas loin du sublime au ridicule, jegyzi meg a császár, akinek van fogékonysága az effajta szituációk iránt. A cselédleány különben jó kövér volt, kidomborodó formákkal, amint így legörnyedt a tűz elé. De Pradt nagyon sokat beszél és magyaráz a császárnak. Mire őfelsége néhány sort firkál le egy szál papírra, mintha valami parancs volna. Caulaincourt átveszi a cédulát. Az van rá írva: «Szabadítson meg ettől az ökörtől.» És Pradt távozik.
De a cselédleány szuggesztív plasztikája némi fiatalos gerjedelmeket ébreszt a császár szívében. Lowiczból át akar rándulni Walewska asszonyhoz, aki itt van a szomszédságban, kis kastélyban, néhány mértföldnyire ide. De Caulaincourt le tudja beszélni erről a kalandos tervéről. Kár.
És csak hó van itt és az utak járhatatlanok és rettenetes hideg van. És Roustam, a császár híres mamelukja, naponta háromszor dörzsöli be az arcát valami bűvös esszenciával, amit egy lengyel tudóstól kapott. Az arca egészen sárga volt már, az orra fekete s úgy tartogatta folyton ezt a szegény fagyott orrot, hogy valahogy le ne essen. «Ha leesik, mondja Corvisart, visszaragasztjuk.»
Aztán Drezda, Lipcse, Erfurt… Erfurtban, a maga weimari miniszterével, Saint-Aignan gróffal találkozik a császár. Röviden csak azt kérdezi tőle, hogy van Goethe és Wieland mit ír? Mintha ez olyan fontos volna!
S most már, gyorsabban, az új állomások következnek. 17-én Saint-Avold s aztán Verdun. 18-án, Chateau-Thierryben, a császár megvacsorázik, meg is fürdik, ideje volt és felveszi a testőr-gránátosok egyenruháját. Viszont Forté-sous-Jouarre közelében utazóbatárja felborul. Postakocsit kell bérelni s ehhez pénz kell. A császár, Caulaincourt, Wonsowicz és Roustam összeadják, amijök van. Összesen nyolcvan frankjuk maradt. A császár nagyot nevet:
Mintha még mindig a hajdani kis tüzértiszt volnék! Akkor, igaz, nem utaztam ilyen sokat, de épp ilyen kényelmetlenül. És pénzem is épp ily kevés volt.
Végre éjfélkor a Louvre kapuja elé érnek. Az őrszem ott áll a rács mögött s nem hajlandó beengedni a társaságot.
– A császár! – mondják neki.
– A császár, persze! Épp ma olvastam az újságban, hogy Smolenskben van.
És akkor hívatni kellett a gárdakapitányt, hogy Napóleon fölmehessen a lakásába.
*
De ez már nem a császár Párizsa többé, amint végignézek reggel a Carroussel udvarán, a kerteken túl, a Concorde-téren túl, a Champs-Elyséen végig az Etoile térségéig, ahol hajdan a Grande-Armée hömpölygette el a maga színes áradatát. Ezt a történelmi mesét, sajnos, elsöpörte a mai idők vérben türelmes glóriája. A Hotel Meurice ablakából egy messzi városrész egész alaprajza látszik, az utcák végtelen csíkjával, a terek kertszerű körzeteivel, amelyeket házsorok szegélyeznek fekete kémény-népséggel az ég alatt. Itt-ott egészen vándorlásszerűen a mélyben, egy-egy lassú kocsi döcög fáradt omnibuszok között, melyeknek innen felülről csak a teteje látszik egy didergő embersorral szegény kis célok felé. A fák mind lombtalanul állanak. Fiatal legények szaladnak újságkötegekkel a hónuk alatt, elrekedt kiáltozással. Nagyrészt sánta, de mindenesetre hibás testalkatú fürgék, szomorú és vicces salakja annak a párizsi populációnak, mely még a háború előtt rokkanttá verekedte ki magát, tömör duhajkodásokban az éjszakai Halles-ok vidékén. És sebesült katonák mennek, az elromlott, felkötött, bepólyázott, levegőbe tartott vagy éppen levágott végtagok minden variánsaiban s a mankóknak, fájdalom, már oly ügyes használatával, mintha egész életükben csak ezt gyakorolták volna. S valami sajátságos közöny száll le rájuk, a téli égbolt szürkeségéből, amelyen hideg fényléssel mint egy réztányér, egy kihűlt nap dereng át.
És ez nem a Balzac Párizsa többé, gyönyörű eau-forte-ok számára kieszelt színpadi díszletek, ház- és utcasorok, dómok és tornyok kéklő sűrűjével, mint egy monumentális erdő kőből, márványból és aranytetőkből, amit a Barričre d’Italie magaslatairól pillant meg és csodál ez a robusztus írómunkás. És ez nem a Maupassant Párizsa többé s nem az ő lovas és kocsisoros víziója többé, házasságtöréses délutánjai a kéjek opáljával illatos teacsészéi- és bidéivel. És ez nem a gall-római Párizs, nem a középkori, nem a királyi, a forradalmi, a császári, a köztársasági s nem az a rastaqoučre Párizs, mely könnyű örömöket, könnyű érvényesüléseket, coup de bourse-okat és egyebeket virágoztatott ki egy hallatlan szemétdombon, a hömpölygő pénzáradat, a lobogó női selymek, ékszerek, képek, porcelánok, bútorzatok és egyéb zsibvásárok izraelita pazarságával. Mindezzel igazság szerint, a francia dráma- és regényírás éveken keresztül teleszítta magát, mert Párizs éppúgy inspirál bizonyos költészetbeli kloákákra, mint a szerelem a levélírásra és gondolom innen van, hogy Franciaországban a stílus és írás csakugyan ideákból fakad s nemcsak szavakból mint Angliában.
Itt minden városrész, minden utca és tér, minden kert, minden ház, minden pályaudvar és templom egy nyomtatásos lap regényességéhez tapad s az ember úgy beszél Párizsról, öntudatlan, mint a Giocondáról, mint egy festett képről, nagyszerűen megírva. És itt csakugyan volt egy titok és egy latin szellem is volt, mely minden művészeteket, szuverén korlátlansággal, a város fölé emelt mint egy gyönyörű selyemleplet egy női testre s egy tiarát egy női fejre, legfőbb díszítésképpen. Párizs felolvadt a tintákban és a festékben, s mi nem is tudjuk megérteni azt, hogy egy Rostand mellett, aki verseket ír s egy Rodin mellett, aki kőből farag, még csak nem is szabad megemlíteni egy Poincarét vagy egy Clémenceaut, mint zseniket, de nem! És itt van aztán, az összes melankóliák titka, amint végignézek Párizson.
Mi múlott el itt más annál a páratlan presztízsnél, mely ragyogó atmoszférákba burkolta ezt a várost, mint aranyködökbe a világ közepén. Vonzó regényességéből kifosztva, érzelmi szívverésében megakasztva, csak azzal a keserű hősiességgel világít, melyen a fegyverek tüzével, a gyász s a gyűlölet izzik át. Latin átörökléseiben és irodalmi jólneveltségében, ez a Párizsi nép úgy fel tudja egzaltálni a maga keserű érzelmeit bizonyos klasszikus kérlelhetetlenség és kőszívűség magaslatáig, hogy nem egy beszélgetésből, felkiáltásból, egyetlenegy hangból és sóhajtásból az egész Corneille-i drámaírás hangzik, a harag és bosszú minden közismert szólamával. És a hangulatok és kedélyállapotok festésében nem szabad elfelejteni a francia népléleknek s következésképp a sajtónak is azt a szinte komikus velleitását, mely a hadviselés változataiban minden kilométernyi térfoglalást hódításnak s diadalnak nevez, ha az entente sikereiről van szó, míg ugyanezeket a sikereket és győzelmeket behatolásoknak, betöréseknek s bitorlásoknak nevezi és nyomtatja le, mikor a németekről beszél.
Ez egészen helyes és logikus és ez a latin fölény és önérzet postulatuma. És ez az a nagyszerű nemzeti önzés és vindikatív szellem, mely a francia nemzetet a maga teljességében egy elkényeztetett gyermek fönségéhez emeli. Hányszor hallottam hajdan, a Luxemburg kertjében, kedves francia fiúk csengő hangját, amint felkészülődve és két csoportra válva, így szólottak egymáshoz: «Játszani fogunk, de csak nekünk szabad ütni». Ez milyen üdvös elv s hogy neveli az emberben az önérzet szenzációját! Most látok itt, a boulevardokon, nyilván e régi francia fiúkból nőtt katonatiszteket, fél kézzel, de sőt, fél lábbal is, de telerakva harci kitüntetésekkel, francia, belga és angol érmekkel és keresztekkel, egy csomó kis kereszttel azon az egy nagyon kívül, amit cipelnek szegények.
*
Az élet szelídebb, kedvesebb, közvetlenebb Párizsban, az érzések kevésbé komplikáltak, amennyiben kevésbé emberiek is, a háborús hangulat egységében. Azazhogy, még emberiebbek talán abban a primitívségben, mely nagyszerű és százféle árnyalattal teletömött egzisztenciákat az egyszerű és nobilis állatiasság igényeihez süllyesztett alá, az érzések korrespondáló szilajságával és rezignáltságával, mert hallgatag rezignáltak is vannak. Enni, inni, fűteni s meglenni valahogy a haragok és termékeny gyűlölségek ápolása közben: körülbelül arra redukálódik az a hajdani színes vásár és zene, mely a Montmartre tetejéről a Madeleine-templomig ezt a ragyogó Babilont betöltötte. A formák és életstílusok háborús eltolódásában még közelebb jutottak a franciák ahhoz a radikális demokráciához, mely csak arra volt jó Párizsban idáig, hogy a papok és arisztokraták múlhatatlan uralmát, fölényét, előkelőségét, virulását és tündöklését még jobban disztingválja, még jobban kitüntesse és még illatosabbá tegye a nyilvános élet szcenériáiban. A forradalmi elvek tradícióját csak egynémely politikusok őrizték még és propagálták a maguk érvényesüléséért s nem egy népvezér és demokrata gőgösebb s arisztokratább volt, Jean-Jacques mintájára, a legszélsőbb La Rochefoucauldnál. És soha, a francia forradalom minden vérlázítása, haragja, keserve és fergetegje és a Jean-Jacques minden írása sem érthette meg a bretoni paraszttal, hogy ő egy főnemessel, egy du Guenic-el, egy Kergolan-nal egyenlő lehet. Az effajta meggyőződésekhez s hitekhez, a meddő politikai változások, jogfosztások, magyarázgatások és szónoklatok helyett az a fizikai demonstráció volt szükséges, mely a háború forgatagában a közös nyomoréksághoz vezette az embert, az egyazon fájdalom útján. Az amputált végtagok borzalmas szolidaritása az, ami közelebb hozta az embereket egymáshoz s ledöntötte az osztálykülönbségeket, néhány, de hány! mankócsapással! Mert talán csak a szerencsétlenség teszi egyformává az embereket.
No, de megérezni ezt, már az is valami és részvéttel lenni egymás iránt, micsoda poézis van ebben! A Párizsi melankóliák mindent impregnáltak. A Place Vendome körül, a női toilette-ek és ékszerek luxustára arra a magányos és használatlan jellegzetességre szállt alá, ami a múzeumi gyűjtemények sajátossága. Egy csomó ékszerbolt be is zárt a rué de la Paix-n, számos híres női szabó és kalapos is elvonult innen s a napóleoni oszlop körül a lebocsátott vasredőnyök hirdetik, a szoborhoz szálló néma harmóniákkal, sűrű egymásutánban, a letűnt hívságok éjszakáját. Magánfogatot alig látni. Gyönyörű kéjkisasszonyok, akik itt maradtak vagy hazajöttek, nagyrészt gyalog járnak azzal a szűzi és tiszta testtartással és sietséggel, mely apró lábaikat a legszebb vigaszok felé irányítja. Itt-ott egy-egy ritka autó már nem repül abban a félelmetes iramban, melyet a francia ipar leleményessége l’ivresse de la vitesse-nek nevezett s amely az Avenue de l’Opérá-t a calaisi gyorsvonat útvonalává varázsolta át. Minden lassabban megy és minden szomorú. És a déli órák zsibongó mozgalmát hiába keresem abban a csöndes és tolongó leánytömegben, mely kiárad az utcára az Opera körül és szalad haza ebédelni. Mind kedves leány, mind sietős és mindegyiknek van valami gondja. És az Operaház zöld kupoláját a déli nap bevilágítja.
Nagyrészt zárt üzletek itten is, ebben az elegáns Quartier d’Auberben. S a Saint Lazare pályaudvara körül rozmaringos kanadaiakat látni vörös hajú leányok társaságában, akiket a régi rómaiak imádtak volna. Pazar gin-, sör- és whisky-ivások vannak itt a plein-air kávéházak utcaszögleteiben, ahol a vaskohók tüze, izzó parazsakkal, mint rubinttömeg világít a szürke levegőben. A tér közepén gyönyörű skótokat látni, meztelen térdű highlandereket, akik a francia rendőrt helyettesítik a figura kecses és bánatos nosztalgiájával, álomszerű elszármazásával egy más, de rosszabb világba. És megszűnt itten az az őrületes kocsiforgatag és közlekedés, az az átláthatatlan s megoldhatatlan torlódás, ami régebben a Place du Havre látványossága volt. Mint egy erdő, állottak itt megrekedve s egymásba ragadva órák hosszat, a járművek százai, a liverpooli kikötő emlékét idézve, mozdulatlan és sűrű árbocrengetegével. E kettős pályaudvar körül, ahonnan hajdan a szegénysorsúak útja vezetett Angliába és a gazdagoké Amerikába, most néhány koloniális katona lézeng, súlyosan megrakott vállakkal, az útját keresve. Öles plakátok néznek le reájok a falakról, a vastag betűk zsírfoltjával, követelő harsogásával, a nyomtatás néma erejében. La guerre sera longue, dure, sure! olvasom az egyiken. Gloire aux vivants, gloire aux morts! olvasom a másikon. S mellettem áll egy kicsi szőke asszony, talpig feketében s együtt olvas velem. Nem mondom azt, hogy e kétes vigasz frazeológiáján – gloire aux morts! – sírva fakad, mert a női könnyezés könnyű technikájában, parancsszóra fakadó pazarságában már rég nincs hitem se bizalmam. Azt sem mondom, hogy az ajka lekonyulva s vonaglón, mint egy eltaposott hernyó, már csak azt a groteszk vonalat mutatja, amelyben megszűnik minden női kokettéria, önuralom és hiúság, amelyben megszűnik az egész nő, minden nő, mert nem a fájdalom számára született. Csak azt a keserű, remegő, megvető kézmozdulatot jegyzem föl a világ legnagyobb színésznői számára, amellyel elernyedten, a komikumig szárnyaló fönségességgel, csapta el magától egyetlenegy csuklóhajlással, mint egy piszkos legyet, ezt az ostoba s kegyetlen három szót: gloire aux morts! S volt hozzá egyetlen «Oh!»-ja, az idegszálai gyökeréből, a lelke legmélyéről, amit soha sem fogok elfelejteni. A Viktória-állomás harci tumultusától a Marné-menti véres mezőkig, a lovak agóniáit s az akasztott emberek gargarizálását is beleszámítva, soha ijesztőbb, borzalmasabb, vérfagyasztóbb hangot nem hallottam. Csak most értettem meg, mi a háború, ebben a női «Oh!»-ban, a Párizsi utcán, egy pillanat alatt.
*
És csakugyan itt van, a Viktória-állomás harci tumultusától, ahonnan kiindultam, a Párizsi utca melankóliájáig, ahol megállok mostan, csakugyan itt van a két vége annak a vérben, sárban, hullatömegekben és tűzveszedelmekben való rettenetes vándorlásnak, mely hosszú hónapokon keresztül, újságírói küldetésem elfullasztó nyomora volt. Elepedve, amint végigjövök a boulevardokon, már alig van érzékem hírírói mesterségem iránt, mely a megfigyelések, meglátások és történések flegmatikus elhárításával, abba az egyetlenegy abszolút érzésbe fullad, hogy csak egy fáradt ember vagyok, aki végre christmas-ra, hazamegy! Sőt, bevallom, vannak keserű perceim, mikor brit érzékem és emberi méltóságom lázadozva idézgeti vissza, retrospektív haragokkal, kínos küldetésemnek tintákban való vérivását, vérünneplését és vérbacchanáliáját, ami csakugyan nem méltó egy olyan emberhez, aki elég szerencsés volt Angliában születni. Az írásaim szerény művésziességét leszámítva, semmi sem igazolja azt a förtelmes és fáradalmas expedíciót, mely a testi és lelki energiák minden kincsét, egy férfias organizmus minden nagy és gyönyörű tulajdonságait, szenvednitudását, nélkülözéseit s kitartását, holmi mészárszékekre pazarolja. Megviselve és elábrándozva abban a Meurice-beli márványkádban, mely a langyos vizek fodraival simítja körül balzsamosan és illatosan, szegény ápolatlan testemet, alig lelek magamra többé s úgy nézek el elkallódott silhouettem után, mint egy távcsövön keresztül, egy idegen jelenség után. Lefogyva, alig maradt belőlem valami. S fizikai lezüllöttségem zord reakciókkal nehezedik – arra a dús érzelmi hálózatomra, melyre oly büszke voltam, mert születéses sajátosságokat, brit ösztönöket és világszemléleteket üdítőn fölszínesített latin erupciókkal.
Mit mondjak még Párizsról ezekben a keserű atmoszférákban, mely az alacsony téli égbolt alatt, a sűrű ködökben, olykor, mintha a Somme-menti ágyúzások és tűzveszedelmek füstjeit sodorná és valami néma visszhangban hömpölygetné el fölöttünk milliók kínszenvedését karácsony hetében. Az utcák oly szomorúak, csöndesek, sötétek. Hosszú utcasorokon, itt-ott egy-egy színház vagy music-hall kapuja világít, egy magányos ívlámpa lilagömbjével a homályban. A Français felé sűrű csoportokban megy a nép. Gyönyörű női arcokat látni a tér rembrandti világításában, kissé felizgultan a színház körül s abban a vonzó elhanyagoltságban, ami a lobogó fátylak s a felborzolt frizurák varázsa, a leomló hajfürtök százféle rajzaival s árnyalatával s a hiányzó kalapok víziójával is. S majdnem mind gyalog jönnek. Egy egész áradat hömpölyög föl a közeli metró-állomások pincéiből. Csak ritkán látni egy autót, egy kocsit, hirtelen fékezéssel a színház előtt s két selyemharisnyás női láb fürgeségével amint leszökik a hágcsóról, a bálicipők selyemfénylésével.
A rue de Richelieu, ahol végigjövök, egészen sötét, egy-egy távoli gázlámpa útjelzésével zárt üzletek mentén. Csak ritkán tűnik fel egy kivilágított kirakat sugárkévéje, a járdára vetett fényvibrációkkal, némi karácsonyi vásárra hívogatón. A nagy háborús lendület, százféle ólomkatonákban, apró vas- és bronz-ágyúkban, miniatűr repülőgépekben, aknavetőkben és papírból készült lövészárkokban szelídül le e kirakatokban, gyermeki mámorok számára, karácsonyi ajándékul. De a vásár, úgy látom, lanyha és szomorú s csak a cukrászboltok előtt, főleg a Boissier ezüstszalagos és csillogó fenyőfái előtt élénkebb az élet, mert itt olyan fiatal mamák lelkesednek, akiknek még vannak gyermekeik. És az utcák eltompult zajában egészen tisztán hallani a Moliére-kútjának vízcsobogását.
És távolabb, a Szajna irányában, egész városrészek elmerültek a sötétben. Itt-ott a hidak karfáján egy-egy vörös lámpa őrködik, fáklyafényszerű reflexével a vízen, amelyet hangtalan szelnek át fekete uszályok, mint bolygó hollandusok bárkái, egy magányos fény elszunnyadt csillagával. A Notre-Dame könnyed kőmasszáival beleolvadt a homályba, ahonnan tompa tornyai kifeszített vásznak sötétjével hatnak, mint fantomfalak a mélyben. S az a kőlovas jó Henri IV, a hídon, abba a történelmi sivárságba veszett, ami céltalan királyi életét, szobrostul és emlékestül az est keserves sötétjébe fojtja. És még távolabb, Cluny körül, a repkényes kastélyfalak és romok körül merőben középkori hangulatok vannak, a zsákutcák lányszöktető és párbajos romantikáival, amelyből csak Rómeó és Júlia hiányzanak, vagy az egész Les Romanesques hiányzik az Edmond Rostand verseivel. A hold is itt van, megőszülten valami régi ezüstfehérben, ami nem világít.
*
És akkor végre, egy kis kávéházban Saint-Germain-des-Prčs körül, azzal a gyönyörű D. hadnaggyal találkozom, aki kéklő szemével, barnás arcszínével és csillogó fogsorával a legjava volt az életemnek az Athenaeum-club éjszakáiban.
– God!
– Devil!
Ez a két első szó, első örömrivalgás abban a meglepődött és forró baráti lendületben, amely egy kézszorításba forrasztja az emberi lélek minden érzelmeit, komplikáltságát; rejtélyességét, tartózkodását és szinte kéjes a tökéletlenségtől, mert olyan sok s olyan kevés van benne!
– How are you? How are you? – dadogjuk mind a ketten, a leheletünk oly felizgult forróságával, hogy perzseli az arcunkat.
– Hol voltam én, amíg ön amarra járt s hol volt ön, amíg én emerre jártam a… – kérdezem lord Byron mintájára, s hogy az ember sohasem találkozik s mégiscsak egymásra lel! Oh dear! Oh dear!
S majdnem sírok, hisztériásan.
S a kéklő szemekben is ragyog egy könny, ami minden földi nedvek poézise.
– Olvastam az írásait – mondja D. hadnagy –, minden írásait olvastam az Evening Standard-ben, és Kipling és Tourkestanoff hercegnő együttesen vallották be, mert ők gyönyörű szellemi közösségben élnek, hogy ezeknél nincs különb piktúra, még Walter-Scott-ot is beleszámítva. Nagyszerű fölérzésekben oly múlhatatlan színekbe is mártja, drága Russel, a népek véres tébolyát, hogy ki kellene akasztani az írásait, mint a vásznakat, a British Múzeum falára. Amit itt fölvetett és elsodort a háború, mind halhatatlan figurák a dicsőségük vérében ázva kigyulladt horizontok előtt, s a calais-i bigámiás tanárt, az ifjú író Heliau-Trop-ot, az egész reimsi társaságot, a lüttichi barátokat s még azt a keserű Bohm-ot is üveg alá lehetne helyezni, mint a legbecsesebb műtárgyakat s Lady Honley-t is, megsebzetten, vérző-fantom poézisével, amint szalad, szegény kis nőstény, a szerelme után, Ottigniesből Waterlooba!
– Ön kísérte? – kérdem csendesen.
De D. hadnagy nem felel. Forrón a kezemet megragadva, mélyen az egymás szemébe nézünk.
Az egész nagy, vérszagú világ, úgy tűnik, mögöttünk van e percben, távoli örvények fenekén. Baráti szívünk, múlt életünk, ezerféle emlékeink a maguk mámorító anyagiságával szinte elbódítják a lelkünket s mintha nagyszerű szárnyakon repülnénk, ott vagyunk fönn, egyedül mi ketten, micsoda magaslatokon, nem is tudom. Egyéni kiválóságunk, elfinomultságaink és nagyszerű érzékenységeink az emberi öntudat legszélsőbb fokára emelnek, s van bennünk valami gyönyörűséges gőg, hogy ilyen jól születtünk s ilyen mennyeien föl tudtuk szítani magunkban, micsoda fergeteggé! az élet nyomorult hevét. S remegő meghatottságunkat, nem tudni hogyan és honnan, a karácsonyi hangulat boldog nyugalma árnyékolja be, mint egy fiatal majompárt az afrikai sivatagon, egy rengeteg cédrus lombteteje. Holott csak itt vagyunk ebben a szomorú kis diák-kávéházban, egy alacsony mennyezet alatt, ahol füst száll, egy kopott biliárd körül, egy márványasztal előtt, amelyen két csorba pohár, a szódás whisky gyöngyeivel, mintha a nosztalgiánk üvegbútorzata volna.
– Valamikor három királyok mentek – mondja D. hadnagy –, három királyok mentek a pusztában, egy magányos csillag után.
