VI.
VI.
A növendékek II-es számú hálószobájában, az úgynevezett «kis háló»-ban már éjjeli mécses égett a cserépkályha tetején; kilenc után lehetett valamivel. A tíz-tizenöt leány a keskeny vaságyakban lélegzetét is visszatartva neszelt, mély csendben – amíg odakinn: top-top, – elhangzottak az Öreg kemény lépései. Most már kidühöngte magát mára; mint a szélvihar; pihenni tért; csak a szegény ijedt kis novícia inspekcióz még köztük, a szép Gerolda, a helyettes felügyelő. A képezdésznőknek inkább barátnője ez a jó buta kis teremtés.
– Sz'terke! – sziszeg felé Király Erzsi az ajtó melletti ágyban felkönyökölve – Schwesterke, no sebaj! Csak nem veszi komolyan ezt a kis szidást?
– De igazán kisasszonyok, miért is tesznek ilyeneket? Tudják, hogy Sz'ter Kunigund mily szigorú; aztán nékem is kellemetlenségem van, Önök csak nevetnek most, igen!
Pável Marika fennült az ágyban és szünetlen, folytatt, prüszkölő hahotával kacagott; hogy a többire is átragadt.
– No, Istenem – folytatta Erzsi – hisz ön megérti az ábrándos lelkeket, nővérke, mi? Oly szép kint a telihold és oly romantikus; és Kornéliánk két sötétfényű, nagy szemet lát benne, s egy morcos, piros szájat, nézni akarja az ágyból is, az ablakon át; és (ó arcátlan merészség), lábtúl rakta a párnáit és úgy fordult az ágyban, hogy szemébe süssön! Na, nincs érzéke a költészet iránt, Schwesterke?
– Jó-jó, én – de ösmerhetik a tisztelendő Kunigundát? És az csakugyan nem rend; mikor mindegyik párnája jobbfelől van, akkor egyik csak úgy önkényesen balra fordítsa! Igen, önök csak mulatnak!
– Hahaha! – fuldokolt Marika és nem tudta abbahagyni. – «Dieser stinkete Mond!?) – azt mondta; hahaha! «Mi jut eszedbe, du bolond! Diese närrische grosse Freuleins die; möcht schon der Kukuk hohl'n von da!» Hahaha!
Úgy utánozta az öreg hangját, kiejtését, hogy még a mindig szomorgós Gross Helénke is nevetett a sarokágyban.
– Igen, a kisasszonyok csak regényeskednek; «holdfény» – ki tudja, milyen rossz könyvekből olvasnak ilyeneket! Inkább a lelki-üdvükkel gondolnának!
– Maga sororka sohasem olvasott regényt?
– Nem akarok valótlant mondani, olvastam egyszer most négy éve.
– Még otthon, Pesten a szüleinél?
– Igen, egy fiatal úr adta, aki a nővéreméknél volt szobaúr: «Sarah» volt a címe Ohhnett Györgytől. De a világért sem olvastam volna többet. Nem tudtam aludni egy hétig, úgy felizgatott.
– Ojjé! Ilyen sikere annak az «Ohhnett»-nek! De remélem, most már nem zavarja az álmát?
– Nem, Erzsi kisasszony. Soror Simonea, áldassék érte, – kiverte mibelőlünk az ilyeneket a háromévi jelöltség alatt.
– Tényleg, akkor nem éltek olyan vígan a gallérosok, mint most a szelíd Berchtolda alatt.
– Bizony kérem, más idő volt; soror Berchtolda túlságosan jó, hiába! Az nem szerzetesi nevelés, kérem, ő direkt azt kedveli legjobban köztük, akinek legnevetősebb a szeme és nem is tűri, hogy lesüssék. A hangos trécselést, kacarászást nem bünteti, csak szelíden szól: nono, lányaim! Micsoda apáca lesz ezekből a mostaniakból?
– Igen ám, de ez ősszel annyi új kandidátnő jött be, kilencvenen vannak most, ennyi még sohse volt. Azt mondják, kell ez, mert kevés az apáca, világi tanítónőket kellett tartaniok; most emelni akarják a létszámot. Azt hallottam, a Kolba leány is belép; az, akinek most meghalt a vőlegénye.
– Mit ér az, kérem, ha sokan jönnek és velük olyan csél-csap, világias szellem! Az ilyenek aztán pár év múlva; (valami eszükbe jut): kilépnek, ha már most fogadalmat tettek is, ha már olvasójuk is van, rendi jelvényük; Isten őrizz: és képesek eretnekségre térni, mert a fogadalom alól nincs az a pap, aki gyónáskor felmentse őket. Tíz évvel ezelőtt volt ilyen eset utoljára; félek, most majd több lesz!
– Ahá, valami protestáns iskolaigazgató ugratott ki egy apácát, el is vette. De tudja, nővérke, a világban évről-évre rosszabbak ám a házassági konstellációk, csökken a lányok árfolyama; azt hiszem, ennek köszöni a zárda is a sok jelöltet. Divatba kezd jönni megint az apácaság. Még ha nagykeservesen akad is egy vőlegény, egy, kis ezerkétszáz forintos vízimérnök; meghal az esküvő előtt.
– Ó, Erzsi kisasszony megint miket beszél! De lássa, én csak azt mondom: a Jézuskának épp szívekre van ám szüksége, nem csalódottakra. S még hogy valakinek megengedjék, hogy az elhalt vőlegénye képét magánál tarthassa a kabinetjében! Na hiszen, minket ugyan máskép neveltek és azt jobban is szeretem.
– Sajátságos, a képezdésznő sororkák is így beszélnek, az osztálytársaink. Ezek a legfiatalabbak a legnagyobb ellenzői a Virgina meg Berchtolda «reform»-jainak.
– Igen, mert mi még legközelebbről emlékezünk a másik rendszerre és érezzük a jóságát. Minket nem fog megtántorítni az első kísértés az életben… Ojjé! Az én időmben! Minden negyedévben kellett menni «fátyolt kérni»; azt már úgy megsúgták, hogy melyik mikor van soron. De ez csak látszatra történt, csakhogy alkalom legyen tűrésre és önmegtagadásra; mert akkoriban senki sem kaphatott fátyolt háromévi jelöltségnél hamarébb. De olyankor volt dolga a türelemnek és alázatnak! «Maga akarna fátylat? Maga csámpás barázdabillegető! Hiszen a száját se tudja kinyitni, maga buta! Maga csak bemocskolná a galád testével azt a szent ruhát! Egy ilyen parázna személy lenne méltó urunk menyasszonyi köntösét viselni?» – És így tovább egy félórán keresztül és három hónap múlva megint. – Most ezt a szép szokást is egészen elhagyatta tisztetelendő Berchtolda. Kérem szépen, hiszen ma már azért lép be például egy bennlakó a jelöltek közé, azért kap kedvet, mert ott kedvesebb az élet és kisebb a szigorúság meg a rend. Az csak nem járja! Nem is fognak a mostani noviciátból olyan nővérek kikerülni, mint azelőtt; mint soror Evelin például; a böjt és önmegtagadás igazi szentje!
– Nővérke! De mondja csak, önnek például hogy jutott eszébe pesti lány létére és ilyen külsővel szerzetbe lépni? Az ön szíve teljesen ép volt?
– Ó, hova gondol! Én mindig apácákhoz jártam iskolába otthon is és ha a szüleim a nővéremmel színházba mentek, én sohse akartam; kimentem a cselédhez a konyhába és szent énekekre tanítottam. Nekem a jó Istenke már tíz éves koromban tudtomra adta hivatásom. Jaj, de mennyi hiábavalóságot beszélünk itt össze, ez talán vétek is, megyek a kabinettba; még három tized van hátra a rózsafüzéremből.
– «Jaj, csak még egy percre ne! Hadd lássam még! Drága, drága!» – hangzott akkor az ajtóból egy hideglelős gyerekhang.
«Na lám!» – mondta Pável Marika és tovább csavargatta hideg vasba a frufruját, hogy másnap göndören lógjon a homlokába. A folyosó felőli ajtón most lépett be egy kisleány, feltűnően nyurga, éhesszemű polgárista; csúnyácska, hegyes állú, csak ragyogó fekete szeme és térdig érő sötét hajfonata szép. Két sovány kezét fejletlen keblére szorítva, lázas tekintetével követte, szinte felitta a kis apáca minden mozdulatát. Az I-es hálóból szökött át a kis őrült; pedig ott Kunigunda maga a felügyelő, a kabinetje odanyílik.
– Drága, drága szent! – lihegte a novícia felé. A nagy leányok az ágyból gúnyos kíváncsisággal nézték.
– Miért csinál ilyen őrültségeket, miért sodorja veszélyekbe magát? Maradjon nyugodtan a helyén! – feddette meg a szép novícia, szigort erőlködve, de az ő hangja is csupa fojtott izgalom volt.
– Nem bírtam, ne haragudjon! Ne kergessen el egy percig! Csak látni akartam ma még!
– Mit akar? Vegyen erőt magán! Isten nevéért fékezni kell a szenvedélyeinket.
– De én nem bírom! Segítsen rajtam!
A hangja síró, szerelmes nyögdécselés volt; lehetetlenül sovány alakja reszketett a fehér hálóruhában, alsószoknyában. Megtántorgott és odaborult térdre a Király Erzsi ágya mellé; a ruhás-széknek könyökölve eltakarta az arcát a tenyerével.
– Küzdjön! Szenvedjen!
A kisleány fuldokolva zokogott; vézna vállait rázta az izgalom.
– Nem bírok. Kell hogy lássam néha! – nyögte.
A szép novic-testvér úgy állt előtte, mint egy szentkép, egy szobor, melyet térden állva megimád.
– A Jézuska is szenvedett értünk a kereszten; nekünk is az a dolgunk!
S a gyereken mintha fogott volna a biztatás; szép vastag hajfonata mint egy sötét kígyó vonaglott a hátán a zokogástól; nagy, csontos ujjait törte, nyomogatta; szenvedett; oly bolondul, élesen és édesen szenvedett. Akkor Király Erzsi kihajolt az ágyából és megragadta a copfját.
– Hallja, Militorisz! – kiáltott rá nevetve és bosszúsan. – Hallja, maga kis megkergült állat, maga beteg macska! Vége legyen most már rögtön a nyávogásnak, mert olyan pofont kap tőlem, hogy a lakodalmán is eszibe jut. Ostoba kölyök! Magának való ez a marhaság? Kár hogy okosabbnak hittem! Ha a kis nővérnek (jól is teszi, hogy bemegy már innen,) volna egy csöpp esze, meg becsülete, úgy vágná hátba magát, hogy kijózanodna; nem hogy még szítsa a mániáját, hogy itt szenvedésről, meg szenvedélyről papoljon egy ilyen majomnak! Annyit mondok, ha fel nem hagy vele mától fogva – lesz valami kis jelentenivalóm az Öregnek. – Egy hónappal ezelőtt, szeptemberben még egy csinos jogásznak irkált levelet haza Debrecenbe; képzeljétek, Ördög Palinak hívják az úrfit, hát Ördög Paula kisasszony címet írt a borítékra s «örök szerelem» helyett «örök barátságot» mindenütt a szövegbe és odatette a Kunigund asztalára az intézeti, nyitott levelekkel; az Öreg maga ragasztotta le. (Csak ne ijedjen meg, itt nem baj, ha megtudják, mi mindnyájan leveledzünk!) Ennyi esprit volt ebben a tacskóban, amíg bele nem hülyült a zárdai tempókba. Egy apáca…… nem szégyelli? Ugyanolyan nyavalyás nőszemély, akárcsak jómaga? van azon mit imádni? Lóduljon haza innét, az ágyába, míg az Öreg haza nem tér magukhoz; vegye a hátára a kendőmet, no, mert még jobban megkehül a hideg folyosón! Mars! – És ha eszébe jutna megint írni a palijának, azért megbízhat bennem; van egy bejáró földim, hű és titoktartó, a mi leveleinket is az hordja ki. Hány esztendős maga, tizenöt? Év végén meg fogom írni a mamájának ösmeretlenül, hogy adják férjhez magát, mihelyt lehet, (pénze van, azt tudom,) mert baj lesz még vele. Szervusz. –
– Ezt ugyan ráncba szedted! – kacagott még mindig Marika; most végre elkészült a hajbodorítással. Felrázta a párnáját és falnak fordult. – Sokan aludtak is már vagy úgy tették magukat; Szidu meg Gidu kártyát raktak holdvilág fénynél az ablakpárkányon, passianceot, hogy látni fogják-e holnap a szép Emerikát. «Azért több megértés is lehetne ebben az Erzsiben!» – dünnyögte Gidu, de nem merte nagyon hangosan. Két stréber harmadéves vegytant magolt a ruhaszékek tetején állva, hogy fölérhessék a mécsest a kályhán. Egy harmadik önképzőköri dolgozatot fogalmazott ceruzával, mert jövő ilyenkor, negyedéves korában ő akart lenni az elnök.
A sarokban Kornél és Helénke suttogtak; egymás mellett volt az ágyuk; a szélén megkuporodtak és összedugták a fejüket. «Ugye szerelmes vagy bele, ugye?» – hallotta Erzsi a Kornél furcsa, oláhos németségével. – «Töffler a neve, ugye – Albert – és németet tanít az itteni gimnáziumban. De a katolikusban, ugye? – Persze Holzeréknál ösmerkedtél meg vele? Szép? Okos? Viszont szeret?»
– Jaj, mit tudom én. Er ist nur mein Ideal!
– Nem is sejted, hogy tetszel-e neki? Á, az ilyet, ugye megérzi az ember? Lennél a felesége, hihi, – ugye lennél? Ugye, te nem is akarsz Schwester lenni; ugye, szegény nénid a Würdige sem kívánja határozottan? Nem is úgy nézel ki. Vajon mit szólna ő hozzá?
– Ó, nem tudom, hagyj; őneki bizonyosan nem is tetszeném; egy ilyen egyszerű leány; ő olyan művelt, komoly, kiváló férfi. Er ist nur mein Ideal.
Erzsi odafülelt; aztán magára kapta az alsó szoknyáját, papucsba bújt és átment hozzájuk; odakuporodott harmadiknak a Helénke ágyára és megkezdte előadását az életről és a szerelemről.
Pedig ma éjjel még levelet is akart firkálni öreg barátjának.
