I.
I.
Octave Mirbeau-t egész életén át üldözte s talán még holta után is üldözni fogja az a kérlelhetetlen ellensége, kit a lelkében hordott: a tulajdon véralkata. Fékezhetetlen indulatossága, a túlságokra könnyen elcsuszamodó természete, idegenkedése mindattól; ami mérséklet, megfontoltság, körültekintés, a messzebb esőt is figyelemben tartó óvatosság, az a sajátsága, hogy csak lelkesedni vagy gyűlölni tudott, az a fogyatékossága, hogy nem volt képes magán uralkodni. Ez az ellensége, akitől nem válhatott meg, mindig temérdek bajt szerzett neki, újra meg újra rossz hírbe keverte – rosszabb hírbe, mint amilyet megérdemelt – és sokat rontott a munkáin is.
Abban az időben, amikor már az ellenségei se tagadták, hogy Franciaország legtehetségesebb újságírói közé tartozik, hol az egyik szerkesztőségből tessékelték ki, hol a másikból, mert senkivel se tudott összeférni. Hivatalában nem volt maradása; politikai, művészeti és irodalmi kritikáinak minduntalan indulatos hangú polémia lett a következése és több esetben párbaj. Rodin főképpen az ő filippikáinak köszönheti, hogy kinevetett emberből egyszerre csodált szobrásszá változott át; Maeterlinck-nek, akit sokáig gúnyoltak, az ő bátor föllépése, harsány üdvkiáltása, egy csöppet se fösvénykedő dicséretei és emellett jobbra-balra vagdalkozó kirohanásai szerezték meg az első népszerűséget; de amikor nem lankadó buzgalommal gyűjtött ellenségei azzal támadtak rá, hogy csak a romboló düh dolgozik benne és semmi se szent előtte, mert nincsenek meggyőződései: támadói közepett egyedül maradt.
Mert a részletkérdésekről egyszer-másszor megváltozott a véleménye és új álláspontját ugyanolyan hevességgel védelmezte, mint a régit és mert – mikor az igazát vitatta – nem kímélt se kapitalistát, se szocialistát, sőt még az olyan «ideális anarchistá»-kat sem, aminőnek magát vallotta: gyakran kellett találkoznia azzal a váddal, hogy meggyőződés dolgában gyönge lábon áll, sőt azzal a gyanúsítással is, hogy heveskedését az érdek irányítja… pedig munkáiból – nemcsak könyveiből, hanem újságcikkeiből is – nyilvánvaló, hogy az élet fő dolgairól, a társadalmi és erkölcsi nagy kérdésekről mindig egyformán gondolkozott és írt.
A Le Journal d'une Femme de Chambre megjelenése után pornográfnak kiáltották ki, pedig ebből a maró szatírából hiányzik az érzéki hatásra való számítás, ami a pornográfia lényege; a regény minden lapján meglátszik, hogy írója nem akar kedveskedni az olvasónak, csak kellemetlenkedni azoknak a kortársainak, akiket úgy állít pellengérre, hogy rájok kell ismerni. Itt is, csak féktelenebb, szilajabb, illetlenebb, megvadultabb, mint más; zabolátlansága, mely szinte gyönyörködik magában, fittyet hány annak a ma még általánosan elfogadott konvenciónak, amely megszabja, hogy a szerelmi élet jelenségeiről mennyit lehet beszélni és hogyan; de ha sokat foglalkozik azokkal a témákkal, amelyek nem feszegetnivalók, nem meghatottan, érzelmesen s rajongással szól ezekről, hanem – mint durva szavú, de jóhiszemű prédikáló a bűnről paraszthallgatóinak – azzal a dühös szabadszájúsággal, melyen lehetetlen észre nem venni az őszinte felháborodást.
A Le Jardin des Supplices még olyanokat is megbotránkoztatott, akik előbb egészen elfogulatlanul olvasták munkáit. Majdnem közvélemény volt, hogy itt már olyan ember árulja el magát, akinek a kegyetlenség alaptermészete és akinek betegsége, hogy: csak a testi gyötrelem látásában találhat gyönyört. Pedig Mirbeaunak volt oka azt hinnie, hogy fantáziája és írói ereje talán egyik könyvében sem nyilatkozott meg akkora hatalommal, mint ebben a kínai históriában, amelyben bizonyára meg- és elriasztóan sok a vérgőz és a más efféle rémség.
De a szertelenségekre való hajlandóság és a brutalitás nemcsak ebben a két hirhedt könyvében teszi próbára az olvasó türelmét. Kevésbé ismert, régibb munkáiban is szemet szúró a szinte keresett nyerseség, az indulatosság megnyilatkozása, a gyönyörű mondások közé férkőző sok ízléstelenség, a mértéktartásnak és harmóniának az a hiánya, mely meg tudja rontani a legnagyobb hatásokat is, a művészi előadás nagy egyenetlensége. A L'Abbé Jules-t például mintha két különböző ember írta volna: egy tajtékzó szavú izgató meg egy bölcs, aki emellett költő is; vagy mintha emez, a tulajdon gondolataitól és érzéseitől néha megrészegednék s ebben a feldúlt lelkiállapotában egészen másképp szólna, nem olyan okosan és szépen, mint addig, amíg meg tudja őrizni a nyugalmát és a józanságát.
Micsoda élmények magyarázhatják meg azt az izzó gyűlöletet és azt az újra meg újra feltámadó bősz haragot, mely innen és Sébastien Roch lapjairól a forró lávának oly nagy tömbjeit veti ki magából és szórja szerte? – talán senki se tudná megmondani, talán csak az, akinek Mirbeau maga beszélte el gyermekkora és első ifjúsága regényét. Annyi bizonyos, hogy ennek a megbocsátani nem tudó, engesztelhetetlen és felejtést nem ismerő haragnak a kitörései sok helyütt eléktelenítik legjobb könyveinek egy részét is; és általában az, hogy gondolkozása nem óvakodott eléggé a túlságokba rohanástól – mert talán kicsinyességnek tartotta a megfontolást és a mértéktartást, amelyek pedig a bölcsesség és az igazságszeretet elsőszülöttjei – hanem minduntalan átengedte a gyeplőt annak a megbízhatatlan temperamentumnak, mellyel élnie-halnia kellett: gyakran ejtett foltot munkásságára, mely – talán egyetlenegy munkáját, legutolsó és a nagy többség véleménye szerint legszebb könyvét, a Dingo című kutya-regényt kivéve – sehol se tűnik fel egészen láztalannak.
Olyan hiba volt ez, mely még holta után is meg fogja bosszulni magát: mert mindig lesznek, akik csak ezt a hibát fogják észrevenni benne; mert, hogy véralkatának gyöngeségei munkáiban túlélik őt, ez mindig csökkenteni fogja ékesszólásának hatását és csorbítani fogja emlékezetét.
