XI.
XI.
– Mit búsulsz, kenyeres? Ládd-e, mán a zanyácák temploma csücskirűl is leszedték a gyászlobogót! Idelátni!
– Jót emlegetsz te is, hallod! Hogy a gyász borítsa be üket; hogy szakadjon a fejökre az a kalastrom!
Igen-igen elázott két úriember üldögélt a Kispipa-vendéglő egyik belső szobájában. Rövidzekét, lovagló nadrágot és bőrkamásnit viseltek; egyformán barna, szürkülő és rövidre nyírt hajuk, napégette szikár, csontos arcuk volt, konta kis bajusszal; tömpe, keményujjú kezük, melyet gyeplő és kantárszíj edzett. Nyilván faluról jöttek, tán a szomszéd vármegyéből; az itteni, híres marhavásárra; egész nap fázlódtak és alkudtak a kupecekkel; most pedig nagyot mulattak. Nagyot, jó borral, bankóval és cigánnyal; igazit – fehér személy nélkül, konok-kettesben, magyarán. Most két óra tájt éjfél után eltikkadtan hullt ki a brácsás kezéből a vonó; – a vendéglős jó kis csigerrel szolgálta ki hát a cigányokat az urak parancsára. Habzsolva locsolták agyonszáradt torkukba a savanyú, hideg, szódavizes lét és pörköltet zabáltak; így most csend volt; a pállott és meleg szobalevegőben verejték és trágyaszag, hagymás-szaft és borgőz vegyes és fanyar illatai páráztak. A két italos kicsiny, csontos feje összehajolt; már nehézkesen fordult néha a nyelvük és a rendesnél is póribb, kocsisosabb volt minden ritkás szavuk, ízesebb, numerózusabb a kiejtésük. Öntelten, nyeglén, pávásan elébb, majd búsan, konyultan és züllött kedvvel – valahogy hatványozottabb és ékesebb parasztok voltak csak ezek a «nagysá's urak.»
– Mit ugatod itt messzirűl szegény hoppszüzeket? Elég azoknak a maguk baja, hadd el! – kacagott az első újra és vállára csapta tenyerét a hangos káromkodónak.
– Baja, mi baja? – szítódott feljebb a másik butult, mámoros haragja. – Mér zárják be hát akkor magokat a nyavalyások? Mér nem jönnek ide mind, ahogy most vannak, ebben a szent órában; hagy látnám én el a bajukat! Azt a…
Megint káromkodott; csúnyát, durvát, trágárat. A cigányok a túlsó asztalnál röhögve füleltek rá.
– Csuhaj, te híres! Azt hiszed, nem tudom én, kiér' ungorkodol te most, hogy eszedbe jutott eccer! No né! Tíz esztendőt leéltél azóta, megházasodtál, megözvegyültél, jó pipa vótál te is mindig vélem együtt… nanana; csak hagyjuk pajtás, hagyjuk, most meg ehun ni; egy kis ital elég, hogy eszedbe jusson Komoróczy Sára, a beregi főispánlány. Nanana, ecsém! Tán nem annak a nevire danoltál az imént? Mán péig hiába, az ott van most is hé, száz lépésre tülled aluszik most vagy az olvasót mondja – idelátszik, ládd-i a zanyácazárda temploma. Még azt is tudom, hogy Adéla jaz neve; arrúl híjja majd a Krisztus lakodalomba. Mer' a mán csak a Krisztussal mén el, hékám, azzal mátkásodott el truccbul Békássy Laci miatt. Mer' azt magáho-valónak itilte; – hász' eszes ember is vót, literátus, nagy fene jogász mán akkor is; téged meg «trágyabírónak» csúfolt Sára, amiér' lóval bajmolsz meg hogy ki buktál a szógabíróságbul. Tudja azt mindenki Beregbe! De azt is, komám, hogy te megkéretted akkor mégeccer, hogy «no, hátha most?» – mikor Békássy cserbehagyta egy ellenzéki mandátumér', a bolond, – de bizon akkor se tudtad elnyerni; még truccbul is inkább a Jézus kellett neki.
Részeg volt, durva, gonosz, kíméletlen és buta. A másik felhorkant. Nekibolondult, még csúnyább szavakat mondott – gáttalanul fetrengett az ordas, elkérgesült lelkéből felbugyborékoló piszokban.
– Nahát, a kutyaistenit neki; bemegyek én oda mingyár, osztán meglátom!
– Hova a fenébe mennél, te?
– Hová? Hát odaátal a klastromba, háromszázötven szüzek közzé! Oda, ahun Komoróczy Sárát megtanálom! Maj' másképp beszél most véllem, ha meglát!
– Ugyan te, ne bolondulj meg! Ülj veszteg, na! Részegek vagyunk, mint a disznók, gyerünk haza inkább! Vagy másüve! Jobb helyre!
– Te mán nekem hiába beszélsz. Bemegyek, beállítok most, éccakának idejin; de még azt se hidd, hogy egész-őtözetbe! Hanem… Úgy én, gazember, hazug a nevem, ha nem teszem meg. Csak röhögj, annál jobb! Fogadol velem? Na úgyi, nem mersz fogadni? Most mingyár! Egy száz pengőbe! Nem mersz, piszlicár fösvény vagy, az is a híred! Kukoricára térgyepeltet az asszony otthun, mi, ha be nem számolsz?
– Engem? Deisz' azt ne mongya senki! Na megájj, az apádat… Hát most mingyár! Úgy, ahogy mondtad! De nem csak úgy beszagolni ám, vagy bécsengetni, oszt elszaladni, hanem kerülj-fordulj is odabe egy kicsit, hogy lássanak is; nem gilt másképpen. Ki lesz a tanú? Én is menjek?
– Te maradj csak itt, mer' hepciáskodnál. Jöjjön a banda; a prímás, kontrás meg a cimbalmos. Bémegyek, benn is leszek egy ideig, – megnézem, mit csinál ilyenkor Komoróczy Sári? Olyan szép-e még? – Egyszóval, ha úgy be tudok menni a kapun és öt percig benn leszek, enyim a száz pengő. Gyertek, morék! De pisz nélkül! Amé'k szót nem fogad, beütöm a pofáját!
– De hátha hazudnak majd a cigányok? Megkened a markukat! – kötölőzködött a másik.
– Ejnye!… Hát becsületes, tisztességes úri embernek ösmersz tán? Nem? Hónap különben az idevaló újságba is megolvashatod, hogy «mi történt az éjjel». Jól van így? No gyerünk-gyerünk! Kocsit kell még lelni, valami fiákker, á' jobb lesz, mint az én bricskám. Fedeles fiákkert. Úgy csak nem mehetek végig az utcán még éccaka se; szeles márciusi idő van.
Szinte megjózanodott; céltudatos, ügyes, körültekintő lett e csúnya és durva bolondságban. Most már leginkább a fogadás izgatta. Nem a száz forintért; kétannyit elvertek pár nap alatt, de a dolog híre, virtusa most már sokkal inkább érdekelte, mint a hajdani ideál, Komoróczy Sára.
*
…A bérkocsi pár lépésre a zárdakaputól állt meg csendesen a fal mellé húzódva; a három cigánylegény lélegzet fojtva kuncogott benne. Setét utazóbundás alak húzta meg a «porta» csengőjét. Oldalt lapulva, némán várt egy ideig.
– Ki az? – szólt belülről nemsokára egy fiatal női hang.
– Levélhordó. Expressz, kéremalássan. Expressz-távirat, a zárdának szól.
A vártás kapusnő némán és kötelességtudón dugta a kulcsot a zárba. Semmi rosszat nem gondolt e bizalomkeltő, alázatos, öreges férfihang hallatán; fiatal novic volt, álmoska, tapasztalatlan is és most imától, virrasztástól bódult. S a zárdába most különben is folyton jöttek sürgönyök, ajánlott levelek; fokházakból kérdezősködtek, korteskedtek; ez átmeneti, fejetlen időben kissé nagyobb hű-hóval ment minden, mint egyébkor. A kulcs megfordult a zárban; s a nővér félrehúzódott, hogy a kinyíló ajtószárnyon bebocsássa a sürgönyhordót. A következő pillanatban rémülten, holtra válva sikoltozta el a szentek neveit.
Az utazóbunda lehullt és kívül maradt a zárda küszöbén. Szörnyűséges és undok fantom rohant, vágtatott el a nővér mellett; végig a porta folyosón, majd vissza a lépcsők alatt; majd ugyanavval az eszeveszett, vad ügetéssel befordulva a földszinti konyhák irányába. És egy szó, egy hang nélkül, rémületes némán az éjszakába… A sóbálvánnyá meredt fiatal nő észbekapott végre; de annyira csak, hogy önmagára tudjon gondolni, ösztönös, gyerekes, kétségbeesett menekülésre. Mint a mókus, surrant fel a széles lépcsőn, három fokot is ugrott, nem bánva hosszú, komoly ruhája méltóságát. Az első emeleten nem is állt meg, csak rohant tovább a másodikra, ahol az apácák hálótermei vannak; földig hófehér függönnyel körülzárt kabinetjeikkel. Az első terem ajtaját bevágta maga előtt és szinte előrebukva, eszelősen besivított: «Rabló, gyilkos! Hamar fel! Egy férfi… egy őrült van a zárdában!» – Aztán nyitva hagyva az ajtót, loholt a következő terem felé; öt nyílott itt egymás mellett. A jobbszárny volt ez; a középkorú, tanító és dolgozó «fogadalmas» nénék lakóhelye.
A folyosó egy-két perc alatt teli volt elrémült, kiáltozó, kezüket tördelő alakokkal; félig felkapkodott fátyolok alól hajtincsek kandikáltak elő; a váratlan éjszakai riadalomban, e zilált és hirtelen meg se értett szituációban még a legokosabbak, a mindig józanok is elvesztették fejüket. Tömörültek a lépcsőnél, futkostak tévetegen és kérdezősködtek. «Hol, merre?» «Ki látta?» «Hátha csak képzelődés, az Istenért!» Néhányan sírógörcsöt kaptak; de a lépcsőn még egyik se jutott lejjebb. Az első emeletről semmi nesz sem hallatszott.
A két szárnyat a templom választotta el; idefenn már csak a kórusa nyílott egy folyosóra; előtte pár lépcsőnyi emelkedettebb hely, mély köríves ablakkal és Szent József szelíd, atyai szobrával. Itt haladt átal e percben, kezében lámpás – mély térdhajlással a templom kórusa felé – a mai hajnali várta. A bal szárnyat, az öregekét járta volt be éppen, kötelesség szerint megnézte a kályhák kihamvadt parázsát és neszelte az alvókat, nincs-é köztük hirtelen rosszul-lett, segélyre szoruló. Most kemény, határozott léptekkel jött, teljesen rendbeszedett ruhában, nagy csodálkozó szemeit rámeresztve a sokadalomra. Meggyorsította a lépteit és felemelte a lámpát. Adél volt; valaha Komoróczy Sára.
«Mi történt, az istenért? Micsoda? Ki? Hol?… Úristen és ti itt álltok – idefenn? A másik lépcsőn vagy a kápolna alatt feljöhet akárki és eggyel feljebb a növendékeink alszanak. Rögtön elosztódunk, egy-kettő háromfelé – így ni! Ti maradtok; ezek induljanak erre a hátulsó lépcsőhöz! Önök velem, gyorsan, lefelé! Meg kell keresni, ki kell seprűzni, ha csakugyan van valaki. Minden lámpát fel, világot mindenütt!»
Egyszerre megindultak lefelé; már hősen, bátran mind, szervezett tömegben, együtt. Egyszerre tudták mind, hogy meg kell védeniök a zárdájukat, hírnevét, fiataljaik és öregeik nyugalmát, tán életét is. Három oldalról, futva, lihegve és topogva rohantak és robbantak le, mint a feltüzelt harcosok. Mert Komoróczy Sára járt legelöl, a deli, a hangos és erős gentrylány, akinek helyén az esze és nem ijed meg egyhamar.
«Hadd lássuk csak, hadd lássuk azt az «őrült»-et; hadd páholjuk el azt a rablót! Csak egy volt? Merre van hát, hol bujkál, jöjjön elő! Lássuk, lesz-é még másodszor is kedve csúfságot… nini, ahol ni!»
Egy szempillantásra megtorpanva állt meg az apácasereg. A feketült szentkép előtt, a mécses halvány világánál megrévlett most a betörő csúfos, minden érzésüket sértő silhoutteje. Ám Adél azt nézte meg csak hirtelen: mi lehet jobbkezében a fényes kis tárgy? De nem revolver volt, nem, – jól látta, egy zsebóra. Állt egy helyben és a perceket számlálgatta.
«Áh, most megcsípjük! – kiáltott Adél üvöltő, gúnyos, harci riadallal – most nem menekül! Zárjátok be a kaput, ó, ó, tárva-nyitva! Bezárni, hogy ne menekülhessen! Hé, Jancsi, Miska, Tráján! Keljetek! Hamar, kötelet!»
Loholva szaladt, ki az udvarra, el a szivattyús kút mellett, majd a másik udvaron végig, az «Ápolda» előtt, a nedves márciusi éjben. Az istállók s a kertész háza közt laktak a hetesek, kerti munkát végző, vízhordó, meg tehenes-legények. Van tíz éve, hogy soror Adél nem szaladta ki magát ilyen kedvére. «Keljetek már! Lusta kutyák! Alávaló mamlasz barmok! Elő, kötelekkel, hamar!…»
És mégis, mire az álomszuszékok felcihelődtek, mire előkeresték a kötelet; messzire illant már a mocskos kisértet régen. A földszintnél tovább egyáltalán nem is jutott; néhány folyosón futkosott keresztül-kasul, céltalan vágtatásban, egyedül a komor szentképek alatt. Aztán megállt; szétnézett. Megzavarta a szokatlan helyzet, iromba nagy árnyékát látta a színes mécsvilág előtt, – a némaság; a szűk folyosók; a falon egy másik meztelen férfi test halotthalvány mozdulatlanságban, – a vérző, a szelíd, áldott ismerős, szemérmetes, ott – a feszületen. Megborzadt, fogai összeverődtek, fázott; – de tántorogva és konokul megállt mégis egy lámpa alatt; rámeredt az óralapra és se látva, se hallva számolni kezdte a másodperceket. Már hallotta a zajt, léptek robaját, női sakálüvöltést egy valaha ismerős ajakról; de még húsz másodperc volt hátra… még tizenöt, igen. – Végre, – vége! És most usgyi – ki innét, ki ahogy jött, minél előbb. Józan volt már és rettentően, testileg szégyenkezett. A «Porta» nyitva volt és senki sem szaladt, hogy bezárja előtte, hogy kelepcébe fogja. Nem is közeledtek felé, sötét csoportjaik ott maradtak, újra elnémulva, a folyosók homályos mélyén. A vezérük akkor loholt végig kiáltva és harsogva az udvaron; de hiába, – ők úgy látszik, mégsem akarták nagyon ezt a hadifoglyot, jobban is szerették, ha elmenekül! Kint a kapu előtt a cigányprímás készen tartotta már a prémes bundát.
Jancsi, Miska, Tráján ott álltak a nagy kötéllel, de a merénylő azóta már kezében is tartotta ocsmány fogadása díját.
A hangyaboly, melybe kívülről belerúgtak, még soká zúgott és nyüzsgött tehetetlen bőszült morajjal. A folyosók tömve voltak, mindenki ott volt már és azok, kik mélyen aludtak ez emlékezetes öt perc alatt, – most utólag felkászolódva, még hangosabban és rémültebben tárgyalták az esetet. Legvalószínűbbnek tetszett, hogy őrült jutott be a falaik közé; valójában nehéz is volt másképpen elképzelni. Kissé távolabb, a «lurdi» folyosón már több alakról is beszéltek, volt aki hármat is látott, noha az imént ébredt fel. Egy novícia reszketve elevenítette fel «Jack, a hasmetsző» régi és szörnyű legendáját. Végre felmozdult a balszárny is; ezek csak most hallották a dolgot; sápadtan, merev arccal álldogáltak az öreg németek; gyanakvó, vádas szemekkel némán sandítottak a fiatalabbakra, kikkel úgyis titkos feszültségben éltek; majd egymásra, összebólintva egyetértően; bár még maguk sem tudtak értelmet adni ennek. «Ach Jessas!» – «Um Gottes Willen!» – «Jessus-Maria-Joseph!». – hangzott minduntalan.
Már néhány perccel előbb, Geralda, a fiatal felügyelő-helyettes volt az első, kinek eszébe jutott felszaladni a harmadik emeletre; ott csak növendékek és jelöltek hálószobái voltak; két ellenkező épületágban. Itt akkor még teljes csend honolt; ám felsiető léptei zajára mégis rémülten vált széjjel egy sugdosó pár. Hálóingben, szoknyában, kendősen és papucsos lábbal randevúztak és állongtak a hideg helyen – s most illanva tűnt a kandidáták szakasza felé az egyikük. És mégsem titkos «szerelmesek» voltak, amint ezt hinni lehetett volna; – nem, Király Erzsi és az új abbégalléros: Gross Helénke tárgyaltak volt itt az éj csendjében, veszélyben, lopva, suttogva, valami igen-igen fontos ügyet.
– Mi az, Erzsike kisasszony? Ön itt van? Mit keres ilyenkor a folyosón? Ki volt az a jelölt? Ah, vagy maguk is tudják már?
– Igen, kedves nővér! hazudott Erzsi hirtelen, meg sem gondolva, mert sejtelme sem volt róla, hogy mit tud már.
– Ah, borzasztó úgy-e? Ilyen elvetemültség! Egy férfi, ilyen késő éjjel! Mi lesz már velünk, ha ez így megy!
– Betörő! – találta el Erzsi nagy intuícióval és igen meglepődve. Borzasztó! – hazudta frissen tovább. – Épp most futott át ide egy jelölt, nem is tudom, mi a neve, tőle hallom, én épp kinn jártam; a termekben még nem tudja senki.
– Akkor ne is bántsa, kisasszony; hadd aludjanak békén Istenben!
Természetes, hogy menten fölverte Erzsi, akit csak tudott.
Az imént, éppen mielőtt a kis Geralda rémült arca megzavarta volt, csakugyan előre jelzett, titkos találkozója történt a kis Helénnel; és ott, az éj hűvösségében, a falszobor előtt szerelmi hírt mondott neki, drága, édes hírt, ájulásig boldogító valóságot.
– Igen, hát szeret, te kis bamba! Vedd be már egyszer a töksi fejedbe! Téged, no, nem is engem! Beléd van szeretve, no; csakúgy; mint te őbele; hát olyan hihetetlen ez? Igaz, hogy furcsák ezek a véletlenek… de talán mégsem annyira! Na, de hisz itt a Holzerné levele, neked szól; az a bejáró negyedéves adta át nekem, az a kis csúnya, tudod, amelyik Fóth néninél van kosztban. Csak vigyázz, dugd el az Istenért! Szóval nyilatkozott a szerelmesed, kis apácajelölt! El akar venni, ve-hen-ni! Igen-igen, fe-le-ségnek – hát mi a csudának másnak? Csak az a kérdés, hogy csináljuk ezt a dolgot – kis klastromi menyasszony?
– Mit – hogy csináljunk? Ó, Istenem!
– Mit? Hát ezt csak rendbe kell hozni – vagy mi? Te itt csucsúlsz a négyes számú kandidát-teremben, Ő-d meg egy «rideg legénylakás»-ban álmodik felőled; pedig hát előbb-utóbb együtt kell aludnotok.
– Jaj, drága – te mindig olyan cinikusan beszélsz. Én… én nem is gondolok tovább semmire; nekem most már így is jó minden. Olyan boldog vagyok! Csak még végig se gondoltam, el se hittem – nem is értem egészen.
– Hát komplikált is az eset, mi? Hahaha! Szóval, lelkem, legjobb lesz, ha te mielőbb kimégy innen Holzernéhez; lásd milyen szívesen hív, hogy légy vendége a mátkaságod alatt. Onnét aztán írhatsz a gyámodnak minél előbb; – hisz még kelengyét is kell venni, készíteni. Ebben a szörnyű gallérban nehogy mutasd magad a vőlegényed előtt! – Holnap tehát – igen, minél előbb szólnod kell Berchtolda anyádnak.
– Ó, azt – azt én nem merem, Erzsi!
– Meg vagy te bolondulva? Nem mered? Hát nem akarsz Töfflerné lenni? Nem akarod, hogy a pattanásaid elmúljanak? Apáca akarsz tán lenni még most is?
– Ó jaj, dehogy, – hisz' sohasem is akartam igazán! Csakhogy hát most már itt vagyok és rajtam van ez a gallér.
– Hát dobd le, az istenfáját! Kész apácák, meg papok is kiugrottak már.
– Igen, de… hogy én mondjam meg? Mit fog szólni soror Berchtolda? – Ő oly jó volt hozzám. És azt mondtam neki, hogy csalódott szívű vagyok. Hát még Simonea és Leona, az öregek mit szólnának, – a nagynéném megjelent neki álmában; – nem, azt nem is lehet!
– No hallod? Hát hogy akarsz kikerülni innét? Hát még ez is az én gondom legyen? Te, a végin még kicsapnak engem a képesítőm előtt; akkor elmehet szegény anyám.
– Jaj, ne haragudj, – te drága, jó, okos te!
– Persze, – szöktessenek meg, direkt; az romantikusabb, meg aztán az ujjad se kell megmozdítni!… Ej. Egyelőre menj aludni és álmodni felőle; aztán holnap majd meglátjuk; majd beszélünk még róla; hamarosan csinálni kell valamit! – Ha! Jönnek, a kis Geralda csak. Fuss!
… És másnap reggel, mikor Szelényi papa a Porta-folyosó végén megállította Gross Helént és a vastag szivar mögül kaján mosollyal, egy pici férfi-gonoszkodással megkérdezte tőle, hogy: «No, Helé-énke! Mi történt az é-éjjel?» – a kis jelölt halálra sápadt, reszketni kezdett és rémült könnyekben tört ki. Annyira legendás volt az öreg pap mindent tudása mókás értesültsége, hogy a kis német lány (mert folyton az járt úgy is az eszében), hirtelen azt hitte, hogy az ő hajnali, titkos beszélgetésükre céloz; és tudja már valahonnét, hogy őt szeretik, szeretik… és hogy ő csúfosan elhagyni készül e szent falakat egy férfi kedvéért.
