IV.
IV.
Rosszul aludt, a keskeny dívány törte a csontjait, egész éjjel forgolódott, a szoba is kihűlt teljesen, olyan volt, mint egy jégverem. Fölmehetett volna a parancsnokságra, ott voltak üres szobák, egy grófi kastélyban lakott az őrnagy meg a százados, de nem kívánkozott oda, itt akart a legénysége közelében lenni. Álomtalan éjszaka volt ez is, mint annyi sok száz a galíciai közül, fájó, bolond, nehéz éj, emléktelen, sivár, semmi sem maradt meg az éjből, csak a keserű szájíz és a nyújtózkodás közben még jobban megsajduló csontfájás… Már reggel volt, még mindig hempergett, mint a sün, összegubancolva feküdt percekig a díványon s nézett kifelé, az ég szürke, bánatos foltja kandikált be az ablakon. Hú milyen piszkos volt az ablak! A nyár minden szennye, ragadós maradványa, legyek ronda köpései testvérisültek a hideg könnyű jéghártyájával a mosatlan ablakon. Meg akarta nézni, hány óra, de arra is lusta volt. Ráér még arra, majd a szolgája jelentkezik a reggelivel és a borbéllyal. Piciny, szúrós tüskék borították el, olyan volt az arca, mint a sárkefe.
Az őrmester lépett be. Arca most sápadtabb volt, az álom, a reggeli hideg víz, vagy valami gond lemarta róla az est cinóberét. Tisztelgett és jelentkezett.
– Alázatosan jelentem, már tudom, megtudtam, Lipiboki…
A hadnagy kíváncsian bújt ki a takarója alól.
– Nos?
Nem akarta megismételni ezt a szót. Valami melegség ömlött rajta végig gyorsan, rohanva, a sarka megbizsergett. De aztán eszébe jutott Schleifer, az orosz fogoly, a rongyos, üvöltő asszonyok komisz éhsége és szenvedése és ez lehűtötte, kijózanította. Igen, hát ha ott is, abban a harmadik házban is?… Piciny, fekete ablakai voltak.
– Lipiboki, – mondta az őrmester, s ő is valami különös hangsúllyal ejtette ki ezt a szót. – Itt van a Kollár, az tud egy kicsit lengyelül. Azt mondja, olyasfélét jelent, hogy fasor, azt, hogy jegenye- vagy hársfasor… Fasor… Lipiboki.
Elnevette magát, csak úgy illedelmesen, szerényen. Lipiboki, na, ezt ő is megjegyzi magának, hogy a város egyik külső szélét, a Búgon túl, úgy hívják, hogy Lipiboki. Fasor, jegenye- vagy hársfasor, a Kollár mondta, az sokac. De biztosan nem tudja. Fasor…
A hadnagy gyorsan leugrott a díványról, öltözködni kezdett. Az őrmester egymáshoz vágta a két sarkát, megfordult és kiment. Megint magára maradt, de hirtelen frissebbnek, ifjabbnak érezte magát, amint belebuktatta fejét a jéghideg vízbe és gyors egymásutánban kapkodta magára viharvert ruhadarabjait… Fasor, igen, ez nagyon szépen hangzik, – motyogta magában s fejét ritmikusan lóbálta jobbra-balra, mintha váratlanul csodaszép muzsika gyúlt volna ki a bensejében s annak az ütemeire mozdítaná a fejét. Valóban, mennyi hársfasort látott ő már életében, mennyi karcsú, sudár, büszke jegenyesort, ah, régen, kisvárosban, szabályos utak mentén, vízparton, vagy hatalmas parkok szegélyeképpen, s most itt is van egy Lipiboki. Hát miért ne lehetne itt is egy Lipiboki a cammogó, jégpáncéllal megszelídített Búg partján? Szelíd és szomorú fák, most hidegek és zúzmarásak, vajon lehet-e alattuk lopva csókolózni. Erre aztán hangosan elkacagta magát…
Véletlenül egy kis kézi tükörbe esett a tekintete, megborzadt magától, az arca élesedő ráncaitól s a csúnya tüskéktől, amelyek, mint terméketlen tarló, tűzködték tele az arcát. A borbélyt várta, arra gondolt, talál-e a szolgája egy ügyes borbélyt, s ha igen, miért nem jön már vele?
– Miska, Miska! – kiáltotta hangosan.
Az ablakhoz állt, látta, hogy a kocsma mögül éppen most kanyarodik ki a havas, keskeny úton két alak. A szokol-épület felé törtetnek. Az ám, az egyik a szolgája, a másik egy alacsony emberke. Úgy látszik, az a borbély. Néhány perc múlva már a szobájában voltak.
– Most hozzam a reggelit? – kérdezte a tisztiszolga.
– Majd később, ha ezzel itt végeztem.
A borbély piszkos, fecsegő fráter volt, a hadnagy valami ökölődző undorral nézte végig, nem tetszett néki sem az arca, sem a szeme, semmi ebből a féreg-forma kis emberkéből. De mit tehetett, kényszeredetten tartotta arcát a borbély kése alá, aki érthetetlen ügyességgel végezte a mesterségét. Emiatt aztán valahogy megenyhült iránta, tűrte, hogy hadarjon, össze-vissza kofálkodjék mindenről, orosz uralomról, nyomorról, szegénységről, árulásról, a felszabadító csapatok mámoráról és mindarról, amit a háború során magába szívott a hetek és hónapok gyors torlódásában.
– Sokáig marad hadnagy úr? – kérdezte, amint holmiját összepakolva, indulásra készült.
– Mit tudom én?…
A borbély visszajött az ajtótól, odasurrant a hadnagyhoz és ravasz, szemtelen pofával mondta:
– Parancsol ma estére egy szép nőt?
A hadnagy kelletlenül nézett a tolakodóra.
– Szamár!
– Szamár, szamár, – hadarta a borbély, – a hadnagy úr azt hiszi, hogy én most ezen megsértődöm. Dehogy is sértődöm meg! Mondták ezt nékem már mások is, és estére még is csak kellett nékik a szép nő. Persze annak, aki nagyon goromba volt, nem hoztam szép nőt. Hehehe…
Nagyot nevetett a markába. Látott ő már ilyen szigorú hadnagyocskákat, akik aztán szép lassan megporhanyulnak. A híres erkölcsösek! Szép kis erkölcs van a háborúban!…
– Mondja csak, magának ez a mestersége?
– Mesterségem? Hát miből éljek? Talán a koszvakarásból? Ne, ne, csak ne tessék megsértődni, szép, tiszta üzletem volt nékem, három segéddel dolgoztam, nem jártam ilyen koldus, ronda ruhában. Tessék elhinni, úri ember voltam én is. De jött a háború, jöttek a muszkák és mit tudom én, mi a fenét vétettem nekik, lerombolták az üzletemet, szép tükreimet összetörték, márvány mosdóimat kidobálták, engem meg majd hogy holtra nem vertek… Na, mit csinálhat ilyenkor az ember? Tessék csak kimenni a városba és tessék csak kérdezősködni, az van-e itt, ami azelőtt volt? Minden ki van itt forgatva, tessék csak megnézni! Hát hogy ne volna igazam? Ha a gazdag Róth lánya orosz tisztek szeretője lehetett, akkor ugye egy nyomorult borbély lehet kerítő? Ki törődik ma ezzel? De azért a Róth kisasszony még se lett bárókisasszony, csak az apját csúfolják bárónak. Azt mondják, az a kozáktiszt, aki… Hogy az báró volt.
A hadnagy mindinkább fokozódó érdeklődéssel hallgatta a borbélyt.
– És fát szállított?
– Én meg lányokat szállítottam, – röhögött a borbély. – Hát mivel vagyok én rosszabb mint a többi?… És estére mégis csak lesz itt egy csinos kis angyal.
Egészen odahajolt a hadnagy füléhez,
– Egyet garantálhatok. Ezt az egyet egész biztosan garantálhatom, hogy szűz. Nincs több tizennégy évesnél.
– Csapjon beléd a menykő, – nevetett a hadnagy. Aztán hozzá tette: Hát mindenki becstelen?
– Mindenki? Mit tudom én, hogy mindenki az-e? Én magamról tudom, hogy becsületes vagyok. Van aztán az a bizonyos kénytelenség. A feleségem például kénytelen volt. No hát azért ő becstelen?
A szeme hirtelen megtelt könnyel, amint siváran és cinikusan tépegette a maga durva sebeit. A hadnagy részvéttel nézett rá.
– Mért volnék én például rosszabb, mint a szép Matzkownának a részeges apja, talán tetszett is már róla hallani? Azelőtt díjnok volt a járásbíróságon, most meg tele van pénzzel. No de a lánya… Látja, arról már nem merném azt mondani, amit az imént arról a kis tizennégy éves angyalról mondtam.
A hadnagy nem szólt semmit. Pedig szeretett volna valamit kérdezni tőle. De ettől, ettől a nyomorult féregtől, hogy kérdezhetne ő valamit a Lipibokiról?
– Na, de azért mégsem mindenki becstelen, – mondta lágyan a hadnagy.
– Mindenki? Nem is mondom én, hogy mindenki! Nem is mondom én, hogy becstelen! Az embernek vannak tapasztalatai. Például, kit is mondjak hirtelen? Például…
A hadnagy közbevágott…
– Ismeri a Schleifert?
– A Lipibokiból? Szegény ördög, hogy ne ismerném! Tüdővészes ember… Na látja, hadnagy úr, az tisztességes ember… Azért csak akad néhány. A Gold is az… No, csak úgy mondom, eszembe jutott, az is a Lipibokiban lakott, most Szibériában van…
A hadnagy csodálkozó arcot vágott.
– Talán hallott róla valamit?… Nagyon szép lánya van… Azt elhiszem, hogy az szép lány! Azzal aztán érdemes volna, becsület szavamra…
– Elég! Ne fecsegjen már annyit! Lóduljon!
A borbély újra röhögni kezdett.
– Ha én mondom…
A hadnagy az ajtóhoz lépett, föltárta és ráordított a borbélyra.
– Mars!
A borbély alázatosan, görnyedten sompolygott kifelé. A lépcsőházból visszakiáltotta:
– Hozzam a tizennégyéves lányt, vagy ne hozzam? De mivel a hadnagy úr olyan rémszigorú, hát megmondom, hogy nem is szűz… De mit csináljak, ha ő minden alkalommal ragaszkodik a szüzességéhez?… Van is neki pénze… Adiő!
Ezt a hadnagy már nem hallotta.
