Charles Baudelaire: Moesta et errabunda
Míg szennyes óceánként setétlik itt a város,
Más óceán felé, hol zengő fény övezne,
S mely mint a szűziség, oly mély, kék és sugáros?
Oh mondd, Agáta, szíved nem száll-e néha messze?
Mily démon áldta őt meg, hogy bár üvölt vad ajka,
S ormótlan orgonáján a mord vész véle búg,
Mégis csak ő csitít el, csak ő a drága dajka?
A roppant víz, a tenger, ringassa renyhe búnk!
El innen, el, ahol könnyünkből lesz a sár!
Ugye, így sír fel olykor bús szíved is Agáta:
Sok itt a bűn s a jaj, jobb volna messze már,
Suhanj velem vasút! röpíts el, lenge gálya!
Hol víg azúr alatt minden derülni hív,
Hol, mit szivünk szeret, méltó szeretni mélyen,
S hol tiszta kéj özönjén ájúlhat el a szív,
Oh jaj de messze vagy, illattal édes éden!
Bujócskák, lenge nóták, sok drága csók s csokor,
Dombok mögűl halk húrok felreszkető koncertje,
Vén serlegek bora s az esti, hűs bokor,
Hát gyermeteg szerelmünk üdezöld édenkertje,
Hol van? már messzebb, úgye, mint Chína s Indiák?
Van-é oly hangos jajszó, melytől még létre kelne,
Vagy halk ezüst sírás, őt visszahíni lágy?
Oh szűzitiszta éden, oh üdvök tünde telje…