Dr. Charmatz Richard: A politika mögül • Az osztrák Reichsrat+
Dr. Charmatz Richard: A politika mögül •
Az osztrák Reichsrat+
Az osztrák Reichsrat+
Az új osztrák és német-osztrák publicisztika egyik első embere, dr. Charmatz Richard e cikkével kezdi meg az osztrák állapotokról a Nyugatnak szánt tanulmánysorozatát.
Az osztrák Reichsrat: probléma. Tettekkel magával ragadni és az idők hirdetőjévé válni, nem tartozik erényei közé. Nem halad a népek élén, nem vont magával másokat. Valóságokkal teli létével vagy nem létével többet foglalkoznak mint működésével, fogyatkozásaival, mint sikereivel, hibáival, mint erényeivel. 1914 március 16-án utoljára gyűlt össze az osztrák parlament, július 25-én végleg bezárták a Reichsrat két házának kapuit. Jött a háború, anélkül, hogy a képviselők és pairek szóhoz jutottak volna. Lángba borult a világ, gondok nehezedtek a lelkekre, felejthetetlen győzelmek növelték a bizalmat. Gyökerestől megváltozott minden: a polgári élet, a gazdasági élet, a gondolkodás s a nagy európai összefüggések. Nem is sejtett jelentőségű problémák merültek fel. Az osztrák Reichsratnak azonban minderre legcsekélyebb befolyása sem lehetett, szavát nem hallathatta. Elmentek mellette, mintha nem jelentett volna semmit s mintha nem látta volna táborában a béke utolsó öt évtizedében Ausztriát – gyakran civódva, nem mindig minden részében képviselve s mégis mindenkinek szemébe tűnően. Az állam neve 1867-től 1915 októberéig a «Birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok» volt. S a parlamentarizmust mégis kikapcsolták, midőn e királyságok és országok legeseményteljesebb órája ütött, midőn létükről számtalan csatában döntöttek.
Hogy történhetett ez? Hogy roppanhatott meg egy alkotmányos: államban az alkotmány gerince észrevétlenül, csaknem közönyben? Aki teljes feleletet akarna adni e kérdésekre, annak le kellene szállnia a politikai történelem aknáiba s keresztül-kasul vizsgálatokat végeznie. Egyes eseményeknek soha nem lehetett volna ily mélyre nyúló hatásuk; csak a tények egész tömege válhatott döntő okká. Bár szűk keretek között nem lehet mindent megértetni, szolgáljon mégis néhány példa a tisztánlátás erősítésére s legyen segítségére a helyes megismerésnek. Valóban itt az ideje az ilyen visszatekintő vizsgálódásnak, mert május 30-án mégis csak össze fog ülni végre a Reichsrat mindkét háza, évekig tartó önkéntelen szünet után. S 14-ik paragrafus, mely eddig simulékonyan szolgált, melyet mint az alkotmány alkotó részét két évtized óta annyiszor használtak értelme és szelleme ellen, ismét búcsút mond. Feltámadását ünnepli Ausztriában a parlamentarizmus, szabadjon tehát vele kissé behatóbban foglalkozni.
A Reichsrat két kamarából áll. Valamikor a képviselőházat az óralap nagymutatójának, az urak házát kismutatójának mondották. De bármily emlékezetes napok vannak is feljegyezve az első kamara évkönyveiben; bármennyi nagyjelentőségű kiemelkedő személyiség tűnt is fel benne – az utolsó évtizedekben csak ritkán vonta magára a figyelmet az urak háza. Nem vált központtá, csak csendesen és béketűréssel teljesítette kötelességét. Nem volt vezető s nem volt kerékkötő; sem reménység, sem botránykő. Csak egy ideig, mikor a képviselőház demokratizálása volt napirenden, tetszett úgy, mintha az urak háza útba akarna állani s makacs nemet kockáztatna, midőn császár és kormány, képviselők és nép új formákra való emelkedést kívántak. De csak egy gesztus volt az egész. A pairek engedtek s elkerülték az időknek való ellentmondást. Elismerés és jutalom gyanánt megkapták a numerus clausust, mely megerősítette a felsőház pozícióját. Az élethossziglan kinevezett tagok számának korlátozásával lehetetlenné vált ezentúl akaratukat erőszakosan irányítani, tömeges pairsubbal a kisebbség véleményét többségre segíteni.
Mikor a Reichsratról beszélünk, nem gondolunk az urak háza jól temperált levegőjére, a büszke című, kiváló tekintélyekre vagy számos ősre visszatekintő, előkelő, méltóságteljes urakra. A figyelem sokkal inkább a képviselőház, egyszerűen: a parlament felé fordul. Az utolsó negyedszázadban sok bánatot okozott barátainak, ritkán szerzett magának dicsőséget, erkölcsei eldurvultak, hatalma meggyengült, valósággal ájult állapotba jutott. Akiről egykor úgy álmodtak s akiért úgy harcoltak, hogy az erő forrása, parancsoló nagyság, a jóra kényszerítő várúr lesz: – játéklabdává vált. Minél népiesebben alakult összetétele, annál kisebb lett értéke és hatása. Hanyatlásának oka bizonyára nem a demokratizálás volt; de nem is tudott ifjító forrássá válni, felfrissülést és emelkedést hozni. Konstatálni kell ezt. Alapvető tévedés lenne azonban feltenni, hogy az érdekképviseletről az általános, egyenlő és közvetlen titkos választójogra való átmenet a süllyedésben bűnös volt. Ellenkezőleg. Látni fogjuk, hogy csupán a habozás mutatkozott hibának.
Ausztria az abszolutizmusról egy ugrással jutott az alkotmányosságba, épp ily gyors lökéssel fejlődött nemzeti államból nemzetiségi állammá. 1848-ban történt ez s varázslatos tavasz legcsodálatosabb virágzásának s egyúttal a fagyos, minden reményt megsemmisítő ősznek idejében. Mert 1848-ra 1849 következett; a forradalomra az ellenforradalom, az ifjú, még formáit kereső alkotmányosságra az abszolutizmus megerősödött nyomása. Csak az októberi diploma mutatta újra bátortalanul az alkotmányosság irányát; tapogatózva folytatta azután az utat a februári patens s tulajdonképpen csak az 1867. évi decemberi alkotmány indult meg rajta szívvel-lélekkel. Így fokozatosan támadt és belsőleg gazdagodott az alkotmányos állam. Ehhez a fejlődéshez azonban egy másik járult, sokfelé ágazó és sokféle hatású. Amilyen mértékben elevenné vált az alkotmány, ahogyan papiroslétéből teljes valóságba ment át, úgy alakult át alapjaiban Ausztria. Egyre világosabban mutatkozott a nemzetiségi állam s az egyes népek növekvő öntudattal, emelkedő igényekkel s erősbödő érvényesüléssel léptek előtérbe. Mikor a februári alkotmány parlamentje még csak járni tanult – nem jött létre egyéb, mint a «szűkebb Reichsrat» – az egyszerű, gyorsan összeácsolt faházban főként német képviselők ültek együtt. Semmi esetre sem lehetett olyan ellenséges nemzetiségi konstellációra gondolni, mely veszedelmes lehetett volna. Az akkori Ausztria jutott szóhoz a Reichsrat-ban erejének akkori szociális, gazdasági és nemzeti megoszlása szerint. Milyen más volt a kép egy fél századdal később! Az általános egyenlő választójog képviselőházának 516 helye közül már csak 233-at foglaltak el a németek, 107 hely a csehek számára maradt; Galícia lengyeljei és ruténei 106 mandátummal rendelkeztek; több mint 24 hely jutott a szlovéneknek; 13 helyet foglaltak el a horvát-szerbek, 19-et az olaszok, 5-öt a románok. Tessék most már elképzelni, micsoda eltolódások, átalakulások, fellendülések, megnyert és vesztett politikai harcok vannak e számok mögött; az állami gépezet micsoda fordulatai, a haladásnak és a hátrálásnak miféle nekiindulásai; micsoda különböző árnyalatú és irányú kormányok! Ennyi, a hatalmi viszonyokat, lelkiállapotokat és hangulatokat megváltoztató jelenség rázkódtatások nélkül nem folyhatott le, nem maradhatott barátkozások és ellenségeskedések váltakozása nélkül. Behatóbb vizsgálatnál az tűnik ki, hogy a perpatvar, mely miatt annyit panaszkodtunk, egyenesen természetes szükséglet volt. Bizonyos mértékig az egészséges élet jele, a növekvés és fejlődés magától értetődő jelensége lehetett – bizonyos mértékig. A politikában azonban a temperamentumok érvényesülnek, fellángolnak a szenvedélyek, a politikában izzik és forr. Itt könnyen válik tűrhetetlen forrósággá a hőség, a civódás harccá. Így történhetett, hogy gyakran alapjaiban reszketett meg az osztrák parlament, hogy a törvényhozás háza harci aréna lett. Ausztriának egymás ellen a magasabb szempontból mégis egymásért fejlődő erői a képviselőházban ütköztek egymásba; az otthon összes viszályai új hanghoz jutottak Bécsben a népképviseletben s a távolság nem tompította, hanem erősebbé tette szavukat.
Máris látnivaló, hogy különös képződmény az osztrák parlament, annyival különösebb, amennyivel osztrákabbnak mutatkozhatik. Az ember könnyen abba a kísértésbe jut, hogy hamis diagnózist állapítson meg, türelmét elveszítse és összehasonlítván külföldi jelenségekkel, melyek használata hamis, mert nem egyenlő mennyiségek állíttatnak szembe – terméktelen pesszimizmusba essék. Azután pedig: nyilvánvaló, hogy a Reichsrat képviselőháza nem könnyen kezelhető hangszer, hogy szeretetet, megszokást, művészetet, egyszóval politikai tehetséget követel a játékostól. Otromba kezek csak rikoltó hangokat csalnak ki a billentyűkből, szeretetlenség bántó hangzavart okoz. Másként szólva: életrevaló kormányok, melyekben megvan az alkotmány teljes megbecsülésének erős akarata melyek kitartóak és belátók, lendületes becsvággyal és híveket toborzó becsületességgel – még ilyen nehezen kezelhető parlamenttel is jól megtehetnek. Viszont azok a kormányok, melyek igyekeznek falhoz szorítani a népképviseletet, melyek szívesen kacérkodnak az abszolutizmussal és javíthatatlanul erő gyanánt értékelik azt, ami csak gyengesége az államnak: ezek könnyen találnak kifogást, hogy a mindig izgatott képviselőházat még nagyobb nyomorúságba engedjék süllyedni s végül egészen mellőzzék. Int feléjük a 14. paragrafus a szükségrendeletek joga, mellyel annyiszor visszaéltek. Az oktroi-k nem a bölcsesség, hanem a balgaság, nem a képesség; hanem a tehetetlenség végső következményei; mindenesetre eszközök arra, amit úgy hívnak, hogy «fortwursteln».
A parlamentnek és a kormánynak ki kell egészítenie egymást; kölcsönösen egymásra vannak utalva s ezt élezniök kell. Ezért az osztrák képviselőház ellenségeihez tartoznak az olyan miniszterelnökök, akik rossz muzsikusok, államférfiak hivataluk s nem képességeik szerint; akik nem gondolják meg, hogy a kormány emberének magas fokon kell állania, őrködnie az egészen, az összesség gondviselőjének kell lennie s nem kicsinyes pártembernek; s ellenségei azok is, akik félnek a tettektől, gondolatokban szegények, akiknek nincs különb ideáljuk mint a tétlenség. Nos, a sors úgy akarta, hogy az utolsó két évtizedben a Badeni, Thun, Bienerth és Stürgkh-kormányok működjenek. Nem építettek, hanem romboltak, nem voltak a Reichsratnak támaszai, hanem akadályai s még ennél is rosszabbak. Beláthatták volna, amit egykor az öreg Josef Unger írt: a legrosszabb parlament is jobb, mint semmi parlament. Óh, ha csak annyi jót tettek volna, mint amennyivel a képviselőház gyengítéséhez, megalázásához, állapotainak összekuszálásához hozzájárultak.
*
Az osztrák Reichsratot úgy kell venni, amilyen: osztráknak. Ez annyit jelent, hogy külön mértékre van igénye. Ezt meghatározzák a körülmények. Szeretnők azonban bebizonyítani, hogy a szükségesnél több olyasmi történt, vagy több olyat nem kerültek el, ami alkalmas volt arra, hogy rossz vágányra térítse a parlamentet, hogy gyengítse, ahelyett, hogy erősítené. Emlékezzünk meg röptében néhány tényről.
Először is alapvető hibák. 1848-ban összeült az alkotmányozó birodalmi gyűlés. Mikor Magenta és Solferino után ismét szakítottak az abszolutizmussal, nem folytatták a szabadság évének hagyományainál; nem, még mindig annyi borzalommal gondoltak reájuk, hogy megkísérelték megsemmisíteni a múltnak minden nyomát. A törvényhozó testületet nem volt szabad Reichstagnak hívni, hanem a Reichsrat nevet kapta, hogy senkinek eszébe ne jusson észrevenni a kontinuitást. Az 1848. év parlamentje általános választásokból támadt, most tehát egyáltalában elvonták a népnek a parlamentre gyakorolt közvetlen befolyását. A birodalmi tanács képviselőit azok a Landtag-ok választották, melyek összetételénél a polgároknak csak egy kis része működhetett közre. A képviselők immunitását eredetileg nem tervezték, a miniszterek felelősségét nem állapították meg. Gyanakvó pillantásoktól kísérve, befejezetlenül s jogokban szegényen kezdte meg létét a Reichsrat s aztán kellett még érvényesülését kiküzdenie. A képviselőház elnökségét előbb a császár nevezte ki; 1868 febr. 10-én kapta a parlament a derék von Kaiserfeld személyében első választott elnökét. S hogyan kezelték az elnökséget! Elolvashatjuk Leopold von Hasner «Denkwürdigkeiten»-jében. A képviselőház első elnökének bemutatkozó audienciáján a megjelent uraknak hosszú ideig kellett várniok, mert a titkos tanácsosok rangban megelőzték őket. Mikor Hasner – akkor kinevezett alelnök – Schmerling miniszternél tisztelgett, egy óra hosszat várt az előszobában. Egyik hivatalnoka volt a miniszternél, aki nem látta szükségesnek, hogy a beszélgetést félbeszakítsa. Ez a néhány adat eléggé jellemző.
Az ifjú Reichsratot tehát 1861-ben felülről nem támogatták, nem segítették, nem részesítették bizalomban. Alkotmányszerűen 1867-től kezdve jelentékenyen jobban alakult a parlament helyzete. Ettől kezdve külsőleg nem volt hiány hatalmának írásos biztosítékaiban. Valami azonban mégis csak visszamaradt a régi előítéletből, hogy ne mondjuk lenézésből. Ha nem ilyen lett volna a helyzet, akkor a miniszterelnökök nem állottak volna rá oly gyorsan arra, hogy a 14. paragrafus segítségével a Reichsrat nélkül kormányoznak. Éleselméjűségüket sokkal inkább arra használták volna, hogy az alkotmányt a maga egészében megtartsák s nem hogy tartalma néhány sorát értelméből kiforgassák s ellene játsszák ki.
Jöttek azután még alulról támadt, a nép hangulatából kifejlett nehézségek. Olyan időben, melyben a politikai ösztön már meglehetősen élénk volt, a parlament nemcsak a tömegektől, hanem a középosztálytól is eltávolodott. A kisiparosok s a legkisebb birtokosok 1882-től kezdve szavazati jogot kaptak, de csak 1896-ban következett be az a kiterjesztés, mely minden nagykorú polgárnak választójogot hozott, persze csak olyan formában, hogy 425 mandátumból 72 jutott az általános választójog kúriájának. Akkor a választásra jogosultaknak kereken 70 százaléka a képviselők 17 százalékát küldhette a parlamentbe. Ez az állapot egy évtizedig tartott, míg azután Hohenlohe herceg és Beck báró feldöntötte a korhadt és értelmetlen kuriális rendszert s bevezette az azóta érvényes, valóban demokratikus szavazati jogot.
A képviselőház fokozatos kialakulása nem történt heves politikai harcok nélkül. Eközben gyakran előfordult, hogy ez előretörések a már meglevőnek tönkretételével jártak. Lenézően beszéltek a nagypolgárok és nagybirtokosok parlamentjéről, gúnyolták, anélkül hogy meggondolták volna, hogy ezzel nem csupán egy bizonyos formát, hanem magát az értékes keretet sértették. Később, mikor az általános egyenlő választójog hatalmas mozgalma megindult, hasonlóképpen heves szemrehányások ömlöttek arra a testületre, melyet a jegyzőkönyvek még mindig «Hohes Haus»-nak mondottak. A fokozatos átalakulás és ennek kísérő jelenségei gonosz következményekkel jártak. A nép nagy része aránylag későn lépett teljes értékével a közéletbe: anélkül, hogy mélyen gyökerező, gondozott hajlandósággal és tisztelettel viseltett volna a parlament iránt, melynek sorsába ettől kezdve ő is beleszólt. Mérlegelni kell ezt a körülményt, ha az ember elmélkedik a tapasztalaton, hogy a választások Ausztriában oly gyakran nem a legjobbak vagy a jók kiválasztását jelentették.
Maga a parlament sem került irigylésre méltó helyzetbe. Gyakran érezték azok, akik az ülésteremben beszéltek, hogy mandátumainkat a jövőben egészen más kezekből kell szerezniök, mint a múltban. Az utcára beszéltek tehát ki s radikálisan beszéltek, mert túl akarták licitálni azokat a mandátum nélkülieket, akik az utcán a vezetők voltak. A magukkal hozott tónus eltűnt, a magatartás és a cselekedet méltóságából sok ment veszendőbe. Ahonnan azonban a jó modor eltűnik, ott termékeny talajra talál az erkölcstelenség. Megvolt a légkör, melyben kifejlődhettek az obstrukciók, csakhamar megvolt hozzájuk az alkalom is. «Az obstrukció azonban destrukcióhoz vezet» – hogy még egyszer Josef Ungert idézzük.
Mindezekhez még egy másik momentum járult. A parlamenti üzemet az 1873 május 12-i törvény és az 1875 március 2-i házszabály szabályozta. Ezek a rendelkezések megfelelők voltak egy csekély létszámú Ház, egy a parlamenti formák szigorú betartásához alkalmazkodó gyülekezet számára. Védelemre nem volt szükség, mert hiányzott a könnyelmű visszaélés ösztöne. A megváltozott viszonyok között azonban már nem volt alkalmas a régi technika és gyakorlat. A harcokkal teli parlamentnek kemény, erőteljes központi vezetésre van szüksége. Csakhogy az osztrák képviselőház elnöke az 1909. évi felületes reformig nem rendelkezett egyéb eszközzel, mint azzal a tisztelettel, mellyel intézkedéseinek önkéntesen adóztak. A csengettyű s a rendreutasítás: ezek voltak fegyverei a tombolás és vihar legyőzésére. Gyenge eszközök elemi hatalmakkal szemben. Az 1909. évi gyors házszabály-reformmal ugyan jogot kapott az elnök arra, hogy «súlyos sértés esetén» vagy »nyílt ellenszegülés alkalmával» az illető képviselőt három ülés tartamára kizárja. Csakhogy annyi hézaga és hiányossága volt a házszabályoknak – nem abszolúte, hanem viszonylag véve – s az elnök tekintélye oly sok kívánnivalót hagyott, hogy mindig az a benyomás keletkezett, mint mikor a hajóról hiányzik a jó kormányos. Báró Chlumecky János, ki elnöki tisztéről 1897 kezdetén mondott le, az utolsó volt a parlament igazi hatalmi sorában.
S ez még mind nem elég. A Reichsrattal szemben a kormányok nemcsak nagy dolgokban, hanem kicsinyekben is vétkeztek; – a kicsiny fogalma csak mennyiségileg s nem erkölcsileg veendő. Az összes obstrukciók történetét át kellene kutatni és teljesen elmondani, hogy bebizonyíthassuk, hogy a parlamenti vihart olykor a miniszteri szobákból szították, hogy nem ritkán elmaradhatott volna a padverés és a fütyülés, ha a kormányok nem bocsátkoztak volna tárgyalásokba a békebontókkal, hanem ha korrektül és kötelességszerűen, őszintén és szívük melegével gondoltak volna a Reichsrat méltóságának és hatalmának megőrzésére. Soha és semmi körülmények között sem lett volna szabad megtörténnie, hogy egy képviselő s hozzá még egy radikális, mindig obstrukcióra kész párt vezére ki lehessen téve annak a borzalmas gyanúnak, hogy a politikai hatóságok spiclije, hogy az állami hivatalos hatalom kéme gyanánt működhet a párt vagy a pártok tanácskozó szobáiban. Emlékezzünk csak reá, hogyan tört le hirtelen dr. Schviha Károly cseh nemzeti szociális képviselő, aki a polgári életben egy járásbíró tisztét töltötte be…
*
Elég a visszapillantásokból! Nem örvendetesek, amíg csak a hibáknál maradnak, csupán sötét foltokat jelentenek. Mégis meg kell adni, hogy az osztrák parlament, a Reichsrat, mindenek ellenére jobb volt, mint a világháború által terjesztett híre. A hatvanas évek hatalmas teljesítményeinek idejét látták, teli felejthetetlen tettekkel s mindezt a legelviselhetetlenebb viszontagságok ellenére. Megtaláltatott a konkordátum Ausztriájától a szabad alkotmányos államhoz vezető átmenet. Ezzel még nem zárult le az emlékezetes teljesítmények sorozata. Később még sok, nagyon sok áldásosat lehetett véghezvinni és sok rosszat megakadályozni. Sőt még a legutóbb választott két parlament is, mind a válságok és obstrukciók ellenére, megalkotta a Magyarországgal való gazdasági kiegyezést, a véderőtörvényt, az új katonai büntető-perrendtartást, a hadiszolgáltatásokról szóló törvényt, az adóreformot és az állami alkalmazottak szolgálati pragmatikáját – hogy csak egynéhányat soroljunk fel.
Megfoghatatlan is volt minden gondolkodó szemlélő előtt, hogy gróf Stürgkh miniszterelnök megbocsáthatatlan rövidlátással kihasználatlanul hagyta az első háborús hónapok lelkesedését, hogy össze nem hívta a Reichsratot, mely minden bizonnyal messzeható jelét adta volna az egyértelműségnek, elhatározottságnak, az erős, egységes védelmi akaratnak. Bizonyos, hogy egy nagy kormány a háborús évek alatt nagyjelentőségű dolgokat végezhetett volna a Reichsrattal, megkezdhette és befejezhette volna Ausztria megújítását s mindenekelőtt hozzájárulhatott volna magának a parlamentnek felemeléséhez. A rest gróf Stürgkh azonban félt a munkától, a levegőtől és a világosságtól. Így történt, hogy ugyanaz az Ausztria, mely a katonai organizáció terén oly hatalmasat alkotott, melynek népe a frontokon és a hinterlandban rendkívülit végzett, Európának egyetlen parlament nélküli állama maradt…
Most végre túl vagyunk a felsőbbségi reglementirozásnak ezen az idején. Adja a sors, hogy a Reichsrat, melyet már Körber megígért, most, midőn újra összeül, méltó legyen történelmi feladataihoz; hogy céltudatosan és ügyesen vezesse a kormány. A képviselők követni tudják majd az Előre! jelszót, ha, aki a jelszót megadja, érti a szívek s az elmék megnyerésének módját.
Bécs.
