Walleshausen Rolla: Egy falusi vasárnap délután
A frissen súrolt, tiszta, szőnyeges szobákban le vannak engedve sorra az ablakfüggönyök, az erősen tűző nap megtörik sima fehérségükön és visszaverődik a kertre, a tarka virágok közé.
A félhomályban halványan rajzolódnak a bútorok: két sima, széles barna ágy fehérbatiszt takaróval; a képek a falon; a nagy állótükör.
Ez a nagynéném szobája. Megállok a tükör előtt, belenézek; sejtem magamat. A pongyolámon nyitva vannak a kapcsok. A hajam borzas. Mezítelen lábamon magassarkú, piros papucs. Nyújtózkodom és megvillogtatom a fogamat.
Elmegyek a két komoly, méltóságteljes szekrény előtt. Ki akarom nyitni, rázom; nem enged. A két fényes zár bámul rám. Be van zárva. Benyitok egy kis, tapétás ajtót oldalt. Világosság csap a szemembe.
Egy vörösre festett fürdőkád áll a sarokban.
Hunyorgatok. Beljebb megyek.
A nyitott ablak tele van vörös virágú muskátlival. Ágaskodom, kinézek fölöttük az udvarra; a baromfiudvarra látok: Fehér kacsák meg libák fürdenek egy pocsolyában, csirkék szaladgálnak össze-vissza, egy tarkatollú kakas kinyújtja a nyakát, kukurikul.
Túl a kerítésen egy legény megy a bokrok között; kulcsot lóbál. A jégverembe megy jégért; fagylaltnak.
Megnyalom a számat. A papucsom végig kopog a vörös téglákon. Meglökök egy széket lustán, belenézek egy kicsit a fehér keretes tükörbe a falon. Visszamegyek a hálószobába. Becsukom magam mögött az ajtót.
Sötét van, nem látok semmit. Csak úgy találomra indulok el a futószőnyegen.
Most már a másik szobában vagyok.
Inkább tudom, mint látom, hogy hol áll minden: a kis fehér mennyezetes ágy, világoskék selyem takaróval, fölötte a halványkékruhás, aranyszőkehajú szűz Mária képe. Balra az ablaknál kis kézimunka asztal; meg az imazsámoly halványkék bársonytérdeplővel. Itt puhábbak a szőnyegek: Szmirna. Maga csinálta.
Ebben a szobában van egy vörösbársony garnitúra. Albumok az asztalon.
Az egyik albumot, ha kinyitom muzsikál. Ott van benne az első lapon az anyám lánykori képe. Fehér gyöngyvirágból csinált kalapka van a fején, két oldalt lelóg karnyi vastag hajfonata; szája egy csöppet mosolyog. Olyan szép itt, így, ebben a vörösbársony muzsikáló albumban.
Leülök egy bársonyszékbe és előrenyújtom a lábamat. Szemem már újra megszokta a homályt.
A falon a «Honfoglalás» aranykeretben. Az ablaknál a sarokban könyvespolc, rajta vöröskötésű Jókai könyvek.
Olyan édes ez a halk rokokó dal és olyan édesen mosolyog az édesanyám.
Az unokaöcsém fáradt, álmos feje kukucskál ki. Szétnéz.
– Te muzsikálsz? – kérdi.
– Látod – mondom és nevetek. – Gyere ide.
– Nincs rajtam kabát, – mondja és nem jön.
Szétbámul a szobában. A lábamat veszi észre, hogy meztelen. Nézi éhes, kamasz szemmel.
Lerúgom lábamról a papucsot.
– Van a patikusék Böskéjének ilyen lába? – kérdem nevetve.
Nem felel, sejtem, hogy elpirul.
Én hátravetem magamat a székben, ő meg bámul ki a félig kinyitott ajtón és a kilincset fogja.
Tudom, hogy nagy harcok dúlnak ennek a kamasz gyereknek a lelkében most.
Hallom, hogy motoz a szobájában. A kabátját keresi.
Várom. Lábamra veszem a papucsot és behúzom a pongyolám alá.
Egy kis idő múlva újra nyílik az ajtó.
Jön. Gyáván, félszegen leül egy másik székbe, szembe velem.
Úgy teszek mintha nem hallanám.
Megfogom a kezét, magamban nevetek halkul.
– Palkó, – mondom neki csöndesen, – Palkó, nézd, hozzám őszinte lehetsz; ugye te szerelmes vagy?
A szobában egy ideig csönd van, hallom, hogy ketyeg az óra a zsebében; olyan, mintha a szíve dobogna.
– Hát? – csodálkozom tettetve. – Kibe?
Végigsimítom a hajamat és a kacagás már egészen a torkomat fojtogatja.
Tudom, hogy mit fog mondani, de én az ő szájából akarom hallani.
Visszafojtom a lélegzetemet. Figyelek.
Megszólal. Különös, rekedt, komikus a hangja.
Egy ideig még ülünk mozdulatlanul szemben, a félhomályban farkasszemet nézünk.
Aztán becsapom az albumot. Fölkelek és lassú, vontatott lépéssel kimegyek a szobából, át a komoly, nagy ebédlőn, meg egy zöldgarnitúrás szobán, ki az üveges verandára, de mielőtt kimennék visszanézek. A nyitott zongora billentyűi csalogatnak. Meglibegtetem az ujjaimat, de nem megyek vissza.
Fehér kertiszékek állnak a sarokban és a közepén egy hosszú, fehér, rojtos abrosszal leterített asztal, rózsás csészékkel, csillogó kristály-poharakkal, süteményekkel, meg borokkal megrakva.
A széles fehér kőlépcsőn a kert felől Irma jön föl, tele van a fehér csipke köténye rózsákkal.
Már ki van csípve; rózsaszín batiszt ruha van rajta, elöl megfeszül a mellén; az arca rózsás és fekete haja ki van sütve.
– Szent Isten – mondja megijedve. – Te lusta; már fél négy, négyre itt lesznek a vendégek. Mikor leszel kész?
– Törülközőért mentem – magyarázom – de be van csukva a szekrény.
Nevet: – Csacsi; hát persze, hogy be van csukva – mondja és olyan természetesen cseng a hangja. – Majd viszek be, csak eredj, siess!
Kiveszek a kötényéből egy rózsát és kimegyek a hátsó ajtón; végigszaladok a folyosón és szétszórom a rózsaszirmokat.
A konyhaajtóban áll a Néni, selyemruhája elé nagy fehér kötény van kötve, egy cseléddel beszél, nem vesz észre.
Alig egy hete, hogy itt vagyok, de már hogy átváltozott itt minden. Sehol semmi abból a pedáns rendből, ami körülölel itt lépten nyomon, ebben a házban.
Csipkék, szalagok és könyvek szanaszét; hervadt fejű sárga rózsák a díványon, meg a padlón. A hintaszékre van dobva a tarkavirágú vörös selyemkendőm, hosszú rojtja lelóg a földre. A földön hever a nagy kerti kalapom. És az egész szobát betölti az én fojtogató, nehéz parfümöm szaga.
A függöny föl van húzva, betűz a nap.
Végignyújtózkodom a kereveten, lábamról leesik a papucs, hajamból nagyot koppanva hull ki a két nagy hajtű, utána zizegve bomlik le a hajam és szétterül a földön.
A nap erősen tűz be az ablakon.
Megmozdul a hintaszék; az odavetett kendőm is megmozdul.
– Mizsurka! – mondom halkan, hízelegve.
A nagy, fehér angóra macska leugrik, nyújtózkodik a földön; idejön hozzám, fölugrik és amint így hanyatt, elnyúlva fekszem, a mellemre ül és dorombol.
Különös jószág ez a macska. Mikor először jöttem ebbe a szobába, utánam jött és azóta nem lehet innen kivinni. Néha, ha hívom kijön velem estende a kertbe, együtt sétálunk a holdsütötte, kavicsos kerti úton és ő dorombol nekem állandón, mintha mesélne.
Szegényke talán a boldogtalanságát meséli, hogy neki párnák kellenének, puha selyem párnák szanaszét a földön is.
És én megígérem neki ilyenkor mindig, hogy elviszem magammal.
Hosszú, ideges ujjaimat belesüppesztem a puha szőrébe; simogatom.
Kinyílik az ajtó. A léghuzam meglibbenti, felfújja a fehér ablak-függönyöket és szétszórja az asztalon heverő újságlapokat.
Irma jött be. Egy törülköző van a karján.
– Mi bajod – kérdi – hogy még mindig heversz? A vendégek már itt vannak. Várnak. A tisztelendő is itt van, a fiatal patikus is, a jegyzősegéd is, meg a doktor nyolcadikos fia Pestről.
Fölülök. Mizsurka lecsúszik a mellemről az ölembe.
– Az a pap lesz itt, akinél tegnap gyóntál?
– Akkor nagyon szent lesz itt máma minden.
Irma nevet. Leteszi a törülközőt. Kimegy; az ajtóból még visszaszól: Siess!
A léghuzam a hajamba kap, szétrázza.
Leteszem Mizsurkát csöndesen egy párnára.
Odaállok a tükör elé; hátul összekulcsolom a kezemet a nyakamon.
Ásítok. Aludni szeretnék. Leülök a hintaszékbe, hátradűlök.
Milyen ruhát vegyek föl? A fehér csipke délelőtt volt rajtam a misén.
Különös szent komédia volt ez a templom. Színes virágok, égő gyertyák, tarka képek, szobrok.
Az erős tömjénfüst az agyamra ült. Hangosan szólt az orgona és csengett az ének.
Az elsősorban ültek az asszonyok; kalapos, olcsó parfümös, gondosan öltözött asszonyok. Utánuk ültek a lányok, cicomásak és közöttük ültem én is.
A papon fehér csipkeing volt, meg liliommal hímzett miséző ruha.
Nagyon szent volt minden: A térdeplő, szélesszoknyás parasztlányok; – csak Palkóra nem illett a ministráló ing; komikus volt.
Halk, kocogó lépéseket hallok a folyosón.
Fölugrok. Kezembe veszem a fésűt és gyorsan simítom hátra a hajamat, összecsavarom hátul nagy kontyba és beletűzöm a két japáni hajtűt.
Mari nyit be, a cseléd, cicomásan.
– Még most sem tetszik készen lenni? – kérdi.
– Segítsen – mondom neki és nyújtom felé a lábamat. Leülök egy székre. Ő húzza az egyik lábamra a harisnyát, én a másikra. Belelépek a fehér félcipőbe. Ledobom magamról a pongyolámat, magamra kapom a fehér vászon szoknyát, meg a feketegalléros matrózblúzomat, bekapcsolom a fekete bőrövet.
– Ez hamar ment – mondja és vigyorog.
Bemártom a törülköző végét a mosdótálba, kölni vizet öntök rá; megtürülöm vele az arcomat.
Mari a levegőbe szimatol: – Jó szag!
Kinyitom a parfümös üveget, lehajolok és az alsószoknyámra öntök, aztán végig húzom az illatos dugót az orra alatt.
Vigyorog, szimatol, én meg kisietek az ajtón.
Lekerülök hátra, a kis ajtónál megyek a kertbe. Letépek két kicsiny napraforgót és az övembe tűzöm. Most már lassan megyek mert a verandáról idelátnak.
A meleg kavics zörög a lábam alatt, az árnyékom előttem kúszik hosszan elnyújtva.
Irma elébem szalad: Gyere már. Együtt megyünk fel a fehér kőlépcsőn.
A vendégek már az asztal körül ülnek, lehetnek vagy húszan.
Szétnézek közöttük. Ismerős arcok; délelőtt a templom előtt a mise után mutatták be őket.
A néni rám néz, int a szemével.
Az öreg asszonyoknak megcsókolom a kezét, a fiatalokat megcsókolom.
Brr – gyorsan megtürülöm a számat.
– A tisztelendő úr, – mondja a nagybátyám.
Fölnézek. Egy kövér, kerek, mosolygós, piros arc.
Kezet nyújtok, megfogja hosszan, puhán, undorítón.
Egy üres szék van mellette, oda ültetnek.
Alig várom már a fagylaltot.
Veszek. A szájamhoz emelem lassan, nyalakodva.
Vanília, ez a kedvenc fagylaltom.
Fölpillantok, de ezen a sok különös nézésű szemen megtörik az én biztos tekintetem, újra a tányéromra nézek, egy kis citromfagylaltot is veszek a kanalamra.
– Szereti a fagylaltot? – kérdi a tisztelendő.
Épp a szájamba van egy darabka édeskés, savanykás fagylalt.
Ránézek félszemmel, oldalt bólintok, kicsit mosolyogva.
– Én a bor mellé állok inkább, – mondja, koccint és iszik; egy pohárral egyszerre.
Irma az asztal végén ül a fiatal patikussal; beszélgetnek.
Böske, a patikus húga, Palkó mellett ül lesütött szemmel.
Palkó meg rám néz. Összetalálkozik a szemünk, elkapja a fejét.
A fiatal jegyzőné mellett ül a jegyzősegéd, meg a doktor nyolcadikos fia.
Beszélnek, összenéznek, rám néznek, megint összenéznek. Látom, hogy rólam beszélnek. A nyolcadikos fölbiggyeszti a száját; sejtem, rám vonatkozólag.
Lesem, mikor néz rám újra.
Egy ideig várom. Végre fölnéz, rám néz.
Fölbiggyesztem a számat és elkapom a fejemet.
Bámul, biztosan bámul és nem érti, csak sejti.
Szopogatom a fagylaltot: az édes vaníliát meg a savanykás citromot, nem nézek föl a tányéromról, így lassan még is csak elmúlik az idő.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mindenki beszél, a zsivajban nem értem ki mit mond. A pap is szól, a búcsúról meg az időről, hogy szép.
Én meg csak bólintgatok, üres a tányérom, leteszem a kanalat.
Irmára nézek meg Palkóra kérdőn.
A fiatalok tán elmehetnének egy kicsit a búcsúba.
Merev, buta bókolások, kézfogások.
Végre lenn vagyunk a kertben.
Szétnézek, hogy hányan vagyunk.
Irma ott áll a patikussal a lépcsőn, Böske a Palkó karjába kapaszkodik, a jegyzőné a jegyzősegéddel már a kapu felé megy, a pap meg a nyolcadikos mellett állnak.
– Tisztelendő úr, maga is jön? – kérdem.
– Szépasszony kedvéért még a világvégére is.
– Bókol? – mondom és belenézek ennek a kövérarcú papnak a zavaros szemébe és nem bírom újra ráképzelni a liliomos misemondó ruhát.
A nyolcadikos jön mellettem, de úgy teszek mintha nem látnám.
Kimegyünk a kis rácsos ajtón a kertből az utcára.
Idekünn tombolnak a színek. A csíkos ponyvájú sátrak, körhinta, libbenő paraszt szoknyák, tarka bokrétás legények, kacagások, mézeskalács szívek, tükrösek, ügyetlenek, meg gyöngyök színesek, meg ezüst színűek.
A por mint valami fojtogató köd ölelt körül mindnyájunkat, a kacagókat, vígadókat, a szegény beteg koldusokat meg engem.
Még nem értek ebből a szép nagy színes cécóból semmit.
Irma vezet a kezemnél fogva, mint valami kis ügyetlen iskolás gyereket.
Irma jelenti az én életemben a falut az ő kicsi erős kezével, mélyen ülő kék szemével, fekete hajával, erős, nagy mellével, folyton kacagó piros szájával.
Mindig áhítattal csodáltam nagy egészségét, de sohasem láttam ilyen tombolónak, mint máma. A melle gyorsan hullámzik, kicsi kék szeme tele van fénnyel és az arcán izzadság csöppek ülnek.
A sűrű tömegben előtte mindig szétnyílik az út. Ráncos paraszt szoknyák szorulnak összébb; erős paraszt legények lökdösik egymást és ő átvonul közöttük diadalmasan, maga után vonszolva engem.
Megbámul mindent, ami színes, tarka nyomású, buta képeket, gyöngyöt, pántlikát, minden tetszik neki és követeli, hogy nekem is tetszen. Ő a falu és most ő parancsol.
Már kezdem átlátszónak látni a port, örülök a gyöngyök csillogó színének, érzem, hogy erősebb lesz a kezem, csillogóbb a szemem, kócosabb a fejem, hogy nagyobbodik lélegzetvételenként a mellem.
A tömegbe amint megyünk összeverődik a kezünk. Egy puha lágy kéz, a pap keze, meg az én kezem.
Néha megszorítja, néha megsimítja – undorító és mégis, valahogy olyan kábító itt minden. Irma már elengedte a kezemet; messze jár, már csak néha látom fölbukkanni a vörös napernyőjét.
A pap mosolyog és hosszú tarka, mézeskalács rózsafüzérekkel aggatja tele a nyakamat.
A tömeg szétnyílik, meg összecsapódik újra. Elvesztjük egymást. Föllélegzek.
Nagy, tükrös szíveket árul egy asszony. Kezembe veszek egyet, a legtarkábbat. Egy cédula van rajta.
Olvasom: a te szíved, meg az én szívem egy szív.
Valaki megérinti a vállamat.
Megfordulok. – De Palkó! – ellenkezem, csak szóval és magamhoz szorítom a szívet.
Kinyitja a pénztárcáját, kivesz belőle egy fényes koronát, odaadja az asszonynak.
Az megköpködi és boszorkány arccal vigyorog ránk. Egy remegő, erős kéz megfogja a kezemet.
– Palkó, – kérdem, – hol vannak a többiek? keressük meg.
Rám néz, erős, nagy akarat van a szemében, meg szerelem.
– Minek neked a többi? Itt vagyok én! Ismerem ezt a rongyos kis falut, mint a tenyeremet; hazatalálunk.
Ránézek. – De még is, – mondom, csak azért, hogy valamit mondjak.
Egy cigányasszony jön szembe velünk, papagáj ül az egyik kezén, egy láda lóg a vállán tarka cédulákkal.
– Jósolok szép kisasszony, – kínálkozik.
– Hányat húzassak – kérdi az asszony.
A papagáj rám néz, lehajol és csőrével kiemel egyet, egy vöröset és utána megint egyet, egy zöldet.
Belekarolok Palkóba, össze ér a vállunk.
Olvasom, a zöldet először:
Bármint küzdesz is az élet zöld vizén, szerelem partjához csolnakod nem ér; a lány kiért epedsz, a parton másra vár.
Nevetünk. Széjjeltépem a papírokat a vöröset, meg a zöldet és széjjel szórom a levegőbe és kavarog a szürke porban a két buta szavakkal telefirkált tarka papír.
Palkó megszorítja a karomat erősen, úgy hogy fölszisszenek.
– Akarsz gyöngyöt? – kérdi.
A fejem szédül, a szájam tikkadt, fáradtan tűröm, hogy teleaggassa a hajamat, meg a nyakamat tarka gyönggyel.
Egy körhinta forog előttünk sebesen, valami különös, tarka virághoz hasonlít.
Egy ócska verkli szól a közepén.
Föl akarok ülni, a hintára akarok ülni. Akarok.
A hinta lassít, a tarka fityegő gyöngyök egymáshoz verődnek.
Fölülünk. Palkó mellém ül. Megindul a hinta lassan.
Palkó megfogja a kezemet. A hinta mindég, mindég gyorsabban forog.
Már nem látom a világot, csak egy tarka, egymásba olvadt szivárványhoz hasonló kört homályosan.
Valahol egy bódéban már ég a lámpa, annak a fénye tűz minden fordulónál a szemembe. A verkli szól ványadt nyikorgással.
A hajam kibomlik, egy hullámos fürt az arcomba csap, lihegve nyitom ki számat. A hinta forog sebesen.
Palkó lassan, remegve a fejem után nyúl és maga felé vonja.
Megcsuklik a derekam és összetapad a szánk; az övé forró, mohó, első, nagy, lüktető szerelemmel, az enyém fáradtan, aléltan, öntudat nélkül.
Szédülök, de azért kacag a szám.
Nem tudom mi lelt, sohasem láttam még ilyen bolondos, buta, színes délutánt.
Már sötét van. Sziporkázó acetilén lámpák égnek a bódékban.
Egyik kezemmel görcsösen szorítom a mézeskalács szívet, a másik kezemmel meg Palkóba kapaszkodom erősen.
Jön mellettem lázasan, remegő testtel és lába minden lépésnél az én forró, asszonyos lábamhoz ér.
Már látom a kis rácsos ajtót. Idevilágít a verandán égő lámpa.
Én sietek, ő lassít és halkan, sokszor a nevemet mondja.
Az ajtó nagyot csattanva csukódik be mögöttünk.
Lord, a nagy bernáthegyi kutya ugatva szalad elénk.
A nyitott ajtón benézek a verandára.
Böske egy fonott nádszékben ül, szomorúan.
Víg csárdás ütemek szállnak ki a zöld szoba ablakán.
A nagybátyám zongorázik, valaki énekel.
Irma jön ki az ajtón, lejön a lépcsőn, egy levelet lobogtat: – A fiad írta.
Elengedem Palkó kezét; megtántorodik és lassan leül a kőlépcsőre.
Én meg végig megyek a kerten.
A szobámban már ég a lámpa.
Ledobom a mézeskalács szívet a kerevetre.
A tükörbe nézek: gyöngyökkel teleaggatott, kipirult, kócos lányfej bámul rám vissza.
Leülök a hintaszékbe; fölszakítom a levelet.
Ákombákomos, kusza gyerek írás.
Kacagás hagyja el fáradtan a számat.
És a fehér angóra macska a kereveten dorombolva rágja a nagy, ügyetlen, tükrös, mézeskalács-szívet.