Dr. Márkus Andor: A politika mögül • Háborús valuta és önálló jegybank+

Teljes szövegű keresés

Dr. Márkus Andor: A politika mögül
Háborús valuta és önálló jegybank+
* Ez a cikk már meg volt írva, amikor az önálló jegybank kérdése a képviselőházban felmerült.
Az “Österreichischer Volkswirt” egyik – néhány hét előtt megjelent – számában érdekes értekezést írt az Osztrák-Magyar Bank szabadalmának meghosszabbításáról, a lap kiadó-szerkesztője, a nálunk is igen jól ismert Walther Federn. Különösen érdekelt bennünket a következő kijelentése:
“Der Krieg hat die Monarchie enger zusammengeschweisst als je zuvor, und wer nur die geringste Ahnung von den Fragen der Währung und des Staatskredites hat, ist sich klar darüber, welches Glück es im Kriege für die Monarchie, besonders aber für Ungarn war, dass die Bestrebungen zur Errichtung einer eigenen Bank und zur Einführung einer eigenen, bloss in Ungarn Zahlkraftbesitzenden Note keinen Erfolg gehabt haben.”
Ez a kijelentés nyilván nem dialektikai túlzás, nem is a megszokott osztrák elfogultság, hanem – Walther Federnről lévén szó – csak mélyen járó, alapos meggondolás eredménye lehet. Az Österreichischer Volkswirt szerkesztője, Knapp korszakot alkotó tanainak rendkívül csiszolt elméjű követője, magyarázója és fejlesztője. A charthális pénzelmélet híve tehát, amely – mint ismeretes – a pénz lényegét a matallismussal ellentétesen az állam hatalmában látja. (Eszerint a pénz vevőerejét nem a fémtől nyeri, hanem a proklamációtól, amellyel az állam törvényes fizetési eszköznek elismeri.) Mindenki, aki e tanokat magáévá tette, még csak néhány esztendővel ezelőtt is reveur, fantaszta, de a legjobb esetben is a bankpolitikára teljesen ártalmatlan teoretikus volt.
Az aranyvaluta fogyatékossága a háborúban bontakozott ki teljes méretében. Szakemberek, tudósok már régen tudtak róla és tanakodtak rajta, mint ahogyan a kezdődő cancert is előbb az orvos konstatálja, mindenki más csak akkor látja, amikor már hatalmas daganat formájában válik szemlélhetővé. Az aranyvalutáról a háború előtt azt hitték, hogy bevált: volt is arany, hol dúsabban, hol szűkösebben, hol pedig éppen csak annyi, hogy a bank a fedezeti előírásnak üggyel-bajjal megfelelhetett. De az aranyvaluta fenntartása, vélték, mégis megér minden áldozatot, az arany termelésének természetes határa megakadályozza a pénz “elértéktelenedését”, és emellett még felemelően is hatott: az állam kultúrvoltának egyik beszédes szimptómája volt. A charthalis teóriák pedig csak a törvényes fizetési eszköz sajátosságairól szóló furcsa, szellemes elmélkedésnek tarttattak, amelyekkel bankember alig foglalkozhatott anélkül, hogy a gyakorlati érzék hiányáról szóló – praktikus bankárt legsúlyosabban érintő – vádat ne emelték volna ellene. Reális ember valuta alatt csak aranyvalutát érthetett, ez nem szorul különösebb magyarázatra, ez látható, kézzel fogható, értelmet és érzéket egyaránt teljesen kielégítő.
Mi ezzel szemben a charthalisták által hangoztatott állami proklamáció? Annak az államnak a proklamációja, amely az én hozzájárulásomból, az én adómból tengeti az életét egyik évről a másikra, amelynek én – mondja a kapitalista – ennyi és ennyi névértékű járadék tulajdonosa: a hitelezője vagyok.
És most vessünk egy pillantást a Banque de Francera, amelynek bankjegykontingense, mint ismeretes, a háború előtt 6 milliárd frankban állapíttatott meg, de ma jóval meghaladja a 22 milliárdot, egy pillantást az orosz állambankra, amelynek jegyei 4,35 milliárdról 18,5 milliárdra, a Reichsbankra, amely a béke 2,36 milliárdjával szemben 10 milliárdot bocsátott ki s legvégül lássuk a mi jegybankunkat, amelyről csak annyit hallottunk, hogy 17 milliárdot halad meg a bankjegymennyisége.
E bankjegyek az összes államokban tökéletesen teljesítik a törvényes fizetési eszköz minden funkcióját és ebből csak az az egy következtetés vonható le, hogy a fém nem lényeges kelléke a fizetési eszköznek. E megismerés elől praktikus bankár ma már el nem zárkózhatik.
A bankjegyek ily ijesztő mérete azonban egyformán félelmes a metallista és charthalista számára. Az előzőre nézve azért, mert a bank nem tudja többé a kibocsátott jegyet arannyal fedezni, (az aranyfedezet a legtöbb háborút viselő állam jegybankjában nemcsak relative, de abszolute is nagyon csökkent) de nagyon félelmes a charthalistára nézve is, aki ugyan teljesen emancipálja magát az aranytól, de a pénz két – szerinte – lényeges kelléke közül az egyiknek hiányát nem tudja nélkülözni. Melyek a lényeges kellékek? Az első mint láttuk volt az állami proklamáció, vagyis az a tény, hogy az állam a bankjegyet törvényes fizetési eszköznek ismeri el: e felett a koefficiens felett a pénz – mint tudjuk – rendelkezik. A második lényeges kellék az a gazdasági momentum, amelynek alapján a pénz kibocsátható. És pedig: elhasználható áru termelése. (A formája az a váltó, amelyet az áru termelője az áru vevőjére intézvényez. Ezt a váltót eszkomptálja a jegybank.) E második lényeges kellékkel nem rendelkezik a bankjegy. Mert – mint ismeretes – nem áruváltó eszkomptálása a bankjegykibocsátás alapja, hanem az államnak a háború finanszírozására irányuló pénzügyi szüksége. Infláció csak akkor keletkezik, ha a bankjegyszaporulatnak megfelelő árumennyiség nem termeltetik. Ilyenkor ugyanis a piacra érkező bankjegyek a kereslettel növelik és megfelelő mennyiségű áru hiányában, az áru ára egyre emelkedik.
A bankigazgató Bendixen, aki ennek az áruváltótannak hirdetője, nagyon szemléltető hasonlattal világít rá arra az anomáliára, amely a bankjegynek nem áruváltóra történő kibocsátásakor keletkezik. A hasonlat röviden ilyenféleképpen hangzik. Egy vendéglős 10 személy részére vacsorát készít. A vendégek mindegyike 5 márkát fizet a vacsoráért. De a vendéglős várakozásának ellenére 10 vendég helyett 15 jön és vacsorát kíván. A vendéglős azonban csak 10 személyre készült. Megindul a 15 vendég á 5 márkájának kereslete a vacsora után. Természetesen most már más a szituáció, mintha csak tizen ültek volna le az asztalhoz. Mi történt itt? A pénz és áru parallelizmusa megdőlt! De rendben folyt volna le a vacsora akkor is, ha a vendéglős az újabb öt vendég részére is “termelt” volna vacsorát.
A forgalomban lévő fölös bankjegymennyiséget, amely nem (konzumáru termelésről tanúskodó) áruváltó eszkomptálása ellenében hagyta el a jegybankot – ebben metallista és charthalista egyaránt megegyezik – ki kell emelni a forgalomból. Ezt csinálják, mint tudjuk és fájdalmasan érezzük, most a pénzügyminiszterek.
A fő probléma az, hogy mily alapra fektessük valutánkat? A charthalis tanok nálunk igen népszerűek lehetnek. Először, mert pénz alatt mi csak legutolsó sorban érthetünk aranyat, a közforgalomból csak halványan emlékszünk rá. Másodszor, mert a mi jegybankunk már eddig is legnagyobb részben áruváltóra emittált bankjegyet.
Kiváltképpen pedig azért, mert egy rendkívül nagy horderejű tulajdonsága a rendezett papír-valutának az – s ez éppen a mi szempontunkból bír speciális fontossággal – hogy mindenütt megvalósítható, ahol fejlett állami élet termelő erővel kombinálódik. Kellékei: az államnak a törvényes fizetési eszközre vonatkozó proklamációja, amely minden polgár által fogadtassék el, és az elhasználható áru előállításában megnyilatkozó termelő erő, amely a bankjegy gazdasági alapját alkossa. Nem merő véletlen, hogy éppen Knapptól származik az a pompás megfigyelés, hogy a mai arany valutájú országok éppen az angol gazdasági szuperioritás nyomása alatt tértek át az aranyvalutára és nem merő véletlen, hogy éppen Knapp egyik követője, Bendixen, kívánja, hogy a győző Németország egész befolyásával hasson oda, hogy a vele barátságos államok is térjenek le az aranyvalutáról, hogy az ily módon nagy tömegben Angliába visszaözönlő már csak fém-, de nem valutáris értékű aranytömegek az arany demonetizálódását és így az angol aranyvaluta bukását idézzék elő.
Annál meglepőbb, hogy a szintén Knapp tanait követő Federn azt írja említett értekezésében, hogy szerencsénk, hogy az önálló bank felállítására irányuló törekvéseink nem váltak valóra. Mi lett volna azokkal a bankjegyekkel, amelyek csak Magyarországban bírnak a törvényes fizetési eszköz erejével? Minthogy a közös bank szabadalma ebben az évben jár le, úgy véljük, nem lenne teljesen érdektelen, ha megkísérelnék annak a megvizsgálását, hogy hogyan állnának az önálló jegybank megvalósítására irányuló kísérletek a háborús valutatanulságok megvilágításában. Alig szükséges hangsúlyoznunk, hogy politikai és közjogi kérdésektől teljesen távol fogjuk magunkat tartani s hogy csak a gazdasági probléma fejtegetésére szorítkozunk. Nem térünk ki arra sem, hogy a háború a nagyobb vagy kisebb gazdasági egységeknek kedvez-e, hideg, üzleti objektivitással szeretnők csak megvizsgálni, hogy hogyan hangzanak ma azok a vélemények, amelyeket 1907-ben a bankszabadalom megújítása előtt az ország legelőkelőbb közgazdái az önálló magyar jegybank kérdésében a bankbizottság elé terjesztettek.
1907-ben ugyanis a képviselőház által megválasztott bankbizottság, amelynek tagjai országgyűlési képviselőkből állottak, felszólította az ország egynéhány kitűnő közgazdáját, hogy nyilatkozzanak az önálló bank kérdéséről. Megjegyzendő, hogy a bankbizottság nem aziránt puhatolódzott, hogy felállíttassék-e a bank, vagy sem, csak a felállítandó jegybank tervezetére vonatkozó 12 kérdésére kívánt feleletet.
A bankszakértők nyilatkozatairól felvett igen tanulságos naplóból hiányzik a Kornfeld Zsigmond véleménye. Betegsége miatt csak a napló lezárta után foglalhatta írásba előterjesztését, amely annak idején a napi sajtóban tétetett közzé. Az ő véleményével két okból óhajtunk foglalkozni. Először, mert ő a bankbizottság 12 kérdésére adott válaszán kívül még egy levelet is írt Batthyány Tivadar grófnak, a bankbizottság elnökének (amelyben mégis felveti a kérdést: felállíttassék-e a bank vagy sem) és e levél felett nem térhetünk szótlanul napirendre, másodszor pedig azért, mert ő, az összes bankszakértők között – mint rögtön látni fogjuk – a legintranzigensebben tör lándzsát az aranyvaluta mellett. Legyen szabad közbevetnünk, hogy a bankbizottság tanácskozásainak idején, 1908 első felében a metallizmus uralmának még tetőpontján volt. Knapp művének első kiadása, amely csaknem mindenütt a legridegebb visszautasításra talált, csak 1907-ben jelent meg.
Kornfeld szakvéleménye annak idején imponálóan okos volt, – ma anachronisztikusan hat. Mikor valutára gondolt, hallotta az arany csengését. Alig csodálkozhatunk tehát azon, hogy angol ábra, a Peel Akta alapján konstruált Bank of England lebegett a szemei előtt. Ez a szakvéleményből rögtön kiviláglik. Míg az összes többi bankszakértők csak 33 usque 40% fedezetet kívántak, Kornfeld az egész bankjegykontingenst érccel akarta fedezni. Kivételes elbánásban csak azt a bankjegymennyiséget részesítette, amely állandóan a lakosság kezei között marad, amely tehát beváltás céljából a jegybankhoz vissza nem kerül. Ezt a mennyiséget Kornfeld 300 millió koronában állapította meg. A többi bankjegyet: – minthogy az ország bankjegyszükségletét 680 millióra becsülte – 380 millió koronát, érccel kívánt fedezni. Az angol jegybank privilégiumának az applikációja nyilvánvaló. Amaz 18.45 millió font sterlingnyi bankjegyet bocsáthat ki ércfedezet nélkül, a többit aranyban, 1/5-öd részben ezüstben kell fedeznie. Hogy ezek után a készfizetések megkezdéséről szóló kérdésre Kornfeld igennel válaszolt ez egészen természetes. Az önálló jegybank alaptőkéjét 150 millióban kontemplálta. Az alaptőke előteremtésére pedig azt a javaslatot teszi, hogy a 150 milliót az állam előlegezze, de évenként 15-15 milliót bocsásson magántulajdonba. Kornfeld félt, hogy a magánhitel valamely nagyobb összeg elhelyezését nagyon fájdalmasan találná megérezni. Ezt csak azért említjük, mert nagyszerűen kiviláglik belőle, hogy pénzpiacunk mily hatalmasan fejlődött az elmúlt tíz esztendő alatt. Ma aligha féltené Kornfeld egy 15 milliónál nagyobb összeg elhelyezésétől a magánhitelt.
A Kornfeld bankjának felállítása, amely metallista szempontból szinte megtámadhatatlan, a legtöbb nehézséggel járt volna, mert míg ő a kontemplált 680 millió bankjegy fedezetére 380 millió aranyat irányzott elő, addig bankszakértő társai ugyanennyi bankjegy fedezésére csak 40%-ot, 272 millió aranyat kívántak. De Kornfeld még ennek a jegybanknak a felállításától sem riadt volna vissza: az alaki és anyagi lehetőségek – szerinte – egyaránt megvoltak. A külön jegybank zavartalan működésére, mondotta bizton lehet számítanunk, más kérdés – és ez az amelyet a Batthyányhoz írt igen érdekes levelében pendít meg – hogy azok a kétségtelenül nagy előnyök, amelyek az önálló jegybank felállításával a bank sokkal “intimebb” jellege folytán az országot illetnék, felérnek-e azokkal az áldozatokkal, amelyekkel az önálló banknak már most (1907-ben) történő felállítása az ország gazdasági tényezőire róna. Miben áll ez az áldozat? Abban, hogy az önálló jegybank által alkalmazandó kamatláb a legnagyobb valószínűség szerint magasabb volna, mint az Osztrák-Magyar Bank kamatlába. Ez a punctum saliens! Vizsgáljuk meg közelebbről. A bank közösségénél fogva Magyarország – mondja Kornfeld – a hitel sok kategóriájában azt az előnyt élvezi, hogy az a hatás, amelyet Ausztriának rendkívüli gazdagsága a bankpolitikára szükségképpen gyakorol, teljes mértékben reánk is kiterjed. Ez népszerűen azt jelenti, hogy ha a bankközösség megszűnik, úgy a közösség jóvoltából élvezett hitelünket is a mi jegybankunknak kell majd nyújtania. Még világosabban: hogy a 680 milliónyi bankjegy – Kornfeld, mint fentebb láttuk, ennyiben állapította meg az ország szükségletét – képes lenne ugyan e forszírozott hitelkeresletnek megfelelni, de hogy készlete ki ne apadhasson, csak drágán, magas kamat számításával engedélyezhetne hitelt. E felett nem lehet vitatkozni, ez tökéletesen így van. De kinek lehet ez a szempontja? A metallisának, aki a fizetési eszközt az aranytól nem tudja és nem akarja elválasztani. De hiszen – mint fejtegetéseinek elején említettük volt – éppen abban különbözik a metallizmus a charthalisták által hirdetett tételtől, hogy ahhoz, hogy a pénz törvényes fizetési eszköz legyen a charthalizmus szerint, nem arany, csak állami proklamáció és termelő erő szükséges, amelynek elhasználható (és elhelyezhető) árú előállításában kell megnyilatkoznia, hogy a bankjegy kibocsátása ne legyen junktimban az aranyfedezettel, hogy a legitim hiteligény elégíttessék ki az arany mennyiségétől függetlenül: árúváltó eszkomptálása alapján és csak a pénz és áru állandó parallelizmusa tartassék szem előtt. Ezek oly igazságok, amelyeket szóval és tollal eléggé nem helyeselhető erővel hirdet Walther Federn.
“Der Streit, – így ír a Krieg und Währung című tanulmányában – der während der letzten Jahre in der Geldtheorie getobt hat, ob das Geld seine Zahlkraft vom Metall erhält, oder durch die staatliche Proklamation, ist wohl endgültig zu Gunsten der staatlichen Geldtheorie Knapps entschieden. Die Macht des Staates im Geldwesen hat sich wohl während dieses Krieges in einer die Diskussion abschliessender Weise gezeigt.” Majd folytatólag azt magyarázza, hogy a háború valutáris rendellenességei onnan származnak, hogy bankjegyek fogyasztási célokra emittáltattak, és pellengére állítja azokat a teoretikusokat, akik évek óta harcolnak oly bankjegyek kibocsátása ellen, amelyek konzumáru előállítása fejében adattak ki. Minderről nagy meggyőződéssel ír Walther Federn. Az egyetlen akadálya, nem is: hátránya az önálló magyar jegybanknak – mondotta Kornfeld – a magas kamatláb lesz. De mikor? Ha minden kibocsátandó bankjegyet arannyal akarunk fedezni. De nem akkor, ha – okosan – arany helyett áruváltóval is megelégszünk. Az önálló jegybanknak Kornfeld megállapította egyetlen akadályát, könnyedén, kitűnő dialektikával döntötte le Walther Federn. Kénytelenek vagyunk feltenni a kérdést, lehetséges-e, hogy azok az igazságok, amelyeket Federn hirdet, csak akkor mondanak-e csődöt, ha az állami proklamáció történetesen a magyar állam hatalmi szava lenne és ha az áruváltóban történetesen magyar termelő erő nyilatkoznék meg?
Alig lehet kétséges, hogy a nagyszerű gyakorlati érzékű és szakvéleményéből is megállapíthatóan nagytudású Kornfeld Zsigmond már régen felismerte volna a gazdasági élet feltartózhatatlan kurzusát és sokat engedett volna ortodox metallizmusából, aminthogy Adam Smith, aki a legtudományosabban vitatta el az államnak azt a jogát, hogy a gazdasági életbe beavatkozzék, ma bizonyosan tenne egy-két koncessziót az államszocializmus javára.
A bankszakértők nyilatkozatai két tengely körül forogtak. Az egyik – mint láttuk – az aranyfedezet volt, a másik az ország passzív fizetési mérlege.
A készfizetés azonnal történő megkezdését – egynéhány kivételével – az összes bankszakértők követelték. Ez conditio sine qua non volt. Ám, hogyan lehet a készfizetéseket egy olyan államban fenntartani, kérdezték, amelynek passzív a fizetési mérlege?
Ezeket az aggályokat a Walder Gyula szakvéleményéből idézzük. “A készfizetések megkezdéséhez szükséges arany beszerzése iránt” – mondja – “kétségeim nincsenek. Kétségesnek tartom azonban, vajon a jegybank képes lesz-e aranykészletét állandóan megőrizni, s vajon a rendelkezésünkre álló védelmi eszközök, tehát első sorban a kamatlábemelés dacára módunkban lesz-e az arany állandó kiszivárgását meggátolni. Kétségesnek tartom pedig első sorban azért, mert bizonytalan, vajon az idegen tőkének magasabb kamatláb alkalmazása esetén várható beözönlése képes lesz-e a fizetési mérlegünk passzivitása folytán hazánkat terhelő fizetési kötelezettségeket paralizálni. Amennyiben az egyensúly a jelzett irányban nem volna elérhető, a hiányzó aranymennyiség csakis újabb hitelművelet útján lesz megszerezhető. Újabb terhek kontrahálásától azonban ugyanakkor, amikor fizetési mérlegünk passzív egyenlegének fokozatos csökkentésére törekszünk – kivéve a jövedelmező beruházásokra szükséges tőkék megszerzését – szigorúan tartózkodnunk kell. Ha tehát a folyton gyengülő aranykészlet kiegészítése, illetve a forgalom által szükségessé váló növelése céljából ezen veszedelmes lejtőre lépni nem kívánunk, akkor számolnunk kell azzal a komoly eshetőséggel, hogy a jegybank, ha egyébként üzletileg teljesen aktív volna is, arra kényszeríttetnék, hogy a készfizetéseket is legalább ideiglenesen beszüntesse. A beszüntetés bankjegyeink előre ki nem számítható elértéktelenedését, ez pedig egyenesen diszázsiót idézne elő.”
Azért idéztük Walder aggodalmaskodását, mert ily húrokat a bankszakértők legtöbbje penget. Honnan fakad ez a keserves pesszimizmus? A bankszakértők tanácskozásait megelőzően jelent meg Fellner Frigyes ismert munkája, amely az ország fizetési mérlegét analizálja és arra az eredményre jut, hogy Magyarország fizetési mérlege 176 millió koronával passzív. E miatt a 176 millió miatt, amelyet – a bankszakértők szerint – végső esetben aranyban kellett volna kiegyenlíteni, nyúltak olyan reszkető kézzel az önálló jegybank felállításához. Semmi sem bizonyítja jobban az ország gazdaságába való állami beavatkozás szükségességét, mint ez a 176 millió korona. Ha 90 millió koronával többet exportáltak és 90 millió korona értékű – mondjuk – luxuscikkel kevesebbet importáltak volna: rögtön helyrebillent volna az egyensúly és felállítható lett volna a jegybank. De ehhez a megismeréshez, hogy az exportot és importot nem lehet szabadjára hagyni: csak a háború juttatott bennünket.
A béke beálltával sok száz millió korona erejéig kell a kivitelt fokoznunk és a behozatalt csökkentenünk, hogy elérkezzünk ahhoz az eredményhez, amelyet tíz esztendővel ezelőtt 90 millióval sikerült volna elérnünk.
“Tehát akkor is, most is egyet kell cselekednünk (a közhellyé vált segítség): többet kell termelnünk és kevesebbet szabad importálnunk. Látjuk, hogy most az egész monarchia áll az előtt a probléma előtt, amely nekünk 1907-ben oly súlyos gondokat okozott. Csak a méretekben van óriási különbség. Nézzük, hogy Walther Federn mily eszközökkel kívánja az egyensúlyt helyreállítani, a monarchia fizetési mérlegének passzivitását csökkenteni.
Nötig ist vor Allem – úgymond – unsere Produktion an Naturprodukten zu heben, ihre Weiterverarbeitung steht erst in zweiter Linie, kann sich organisch nur auf der erhöhten Erzeugung von Rohstoffen aufbauen. Die Hebung unserer Rohstoffproduktion, der Produkte der Landwirtschaft und des Bergbaues ist aber nötig… um uns, so weit als irgend möglich von dem Bezug von Gütern aus dem Ausland unabhängig zu machen… Sparsamkeit in Verbrauch von Gütern, besonders ausländischen wird lange notwendig bleiben. Das es möglich ist, unsere Produktion derart zu heben, ist kein Zweifel, die Ernteergebnissen per Hektar in Ungarn und auch in Österreich, die so weit hinter dessen Deutschlands… zurückbleiben…”A monarchia fizetési mérlegének rekonstrukcióját így képzeli Walther Federn. A legnagyobb jelentőséget a mezőgazdaság termelésének intenzívvé tételében látja. De hát – Federnnek jó szeme van – hol van erre alkalmasabb föld, mint a mienk. Ha azonban, a mi földünk oly jó, hogy Federn a monarchia fizetési mérlegének, a monarchia valutája megjavításának ily hatalmas faktorát látja benne, hát akkor arra nem lett volna vagy nem lenne-e jó, hogy az önálló magyar bank jegyeinek, a magyar valutának erőt adjon? Azoknak a jegyeknek, amelyek csak Magyarország területén lennének törvényes fizetési eszközök, amelyektől Walther Federn Magyarországot félti és szerencsésnek tart bennünket, hogy régi terveinket nem tudtuk megvalósítani. Pedig a magyar ipar fejődésképességéről, többek között a földgázról még nem is volt szó!
A bankszakértőknek annyi gondot okozott, hogy Magyarország képes lesz-e a 176 millió passzivitást lassanként eltüntetni: 10 esztendővel később a monarchia fizetési mérlegének, fájdalom, igen jelentékenynek ígérkező passzivitását az osztrák Federn elsősorban a magyar mezőgazdaság és állattenyésztés fejlesztésével kívánja orvosolni. Az önálló jegybank felállításának legkiválóbb közgazdáink megállapította két akadálya: az arany elégtelensége és fizetési mérlegünk passzivitása ellen, mily egyszerű orvosságot nyújt a charthalis pénzelmélet és az export-importnak a maga teljességében csak most felismert szabályozhatósága: szóval a háború gazdasági tanulságai. Mindezt mennyi világossággal hirdeti Walther Federn.
Most még csak egy nem egészen érdektelen mellékkörülményt óhajtanónk szóvá tenni. A bankszakértők közül néhányan szorongó érzéssel mérlegelték azt a körülményt, hogy míg Magyarország fizetési mérlegének egyenlege a vámkülfölddel szemben 129 millió koronával aktív, addig passzivitásunk Ausztriával szemben 305 millióra rúg. Ez az érzésük annál szorongóbb volt, mert az osztrákok – ezeknek a számoknak világos tudatában – egy ravasz követeléssel állottak elő. A Benedikt-formulával. Ez azt mondja, hogy abban az esetben, ha az Osztrák Magyar Bank szabadalma meg nem hosszabbíttatnék, s így az érme és pénzrendszerre vonatkozó 1892. évi szerződés érvényét veszítené, a kölcsönös állami pénzügyi szolgáltatások és kötelezettségek aranyértékben (helyesebben osztrák valutában) teljesítendők. Minthogy pedig a mi fizetési mérlegünk akkortájt – mint láttuk – Ausztriával szemben igen jelentékeny passzivitást tüntetett fel, feltehető volt, hogy a bank kettéválása esetében a magyar valuta kurzusa az osztrákéval szemben hanyatlani fog, diszázsióba kerül. Minthogy pedig – a Benedikt-formula szerint – a pénzügyi szolgáltatások osztrák értékben voltak teljesítendők: e szolgáltatások végösszege még a diszázsióval is súlyosbodott volna.
Hogy a két állam mai fizetési mérlege mily eredményt tüntet fel, – ezt minden adat hiányában – csak elképzelni áll módunkban. De nem titok, hogy magyar mezőgazdasági produktumok élénk keresletnek örvendenek Ausztria polgári lakosságának köreiben s az sem ismeretlen, hogy az egész hadsereget – az osztrákot is – nem a kvóta arányában, de teljes mértékben Magyarország látja el élelemmel. (Ha a hadsereg élelmének csak 50%-át szállítanók és a hadügyi költségekhez is 50% erejéig járulnánk hozzá: ez nem változtatna az ország fizetési mérlegén, a valóságban azonban 100%-nyi élelemmel szemben csak a kvóta arányában 36,4%-ra rúg a hozzájárulásunk.) S végre szép számú osztrák vendégeink, akik az ország idegenforgalmára oly jótékony hatással voltak: – mindezek oly tényezők, melyek legalább is igazolják az osztrák pénzügyminiszter úrnak azt a kijelentését, amelyet a Pester Lloyd munkatársával folytatott beszélgetés során tett a minap, hogy agrár állam gazdasági pozíciója kedvezőbb a háborúban, mint az iparos államé. De emellett jogossá teszi abbeli feltevésünket is, hogy abba a verembe, amelyet a Benedikt formula felállításával számunkra ástak, most nem mi esnénk bele.
A valutáról szóló ismeretek mérhetetlen fejlődtek a háború alatt A Bank of Hungary, amelyet Kornfeld akart nálunk felállítani, világosan bizonyítja, hogy még a legkiválóbb gazdasági elmék sem voltak – de akkor még nem is lehettek – tisztában azzal a hellyel, amelyet a rendszerben elfoglalunk. Az angol jegybank a világkereskedelem finanszírozására bizonyára helyénvaló intézmény volt, s ha néha-néha energikusabban is keltek ki Britanniában a magas kamatláb ellen s irigykedve nézték is az állandóan alacsonyabb francia rátát, csak reá kellett mutatni arra a kolosszális nyereségre, amelyet az internacionális banküzlet Londonnak évenként hajtott, hogy minden hang hosszú időre elnémuljon. De nekünk mindehhez több okból soha semmi közünk nem lehet.
A külföldi és hazai tőkék kérdésére is mennyi jóleső világot vetett a háború. A bankszakértők arcukkal nyugat felé mondták el szakvéleményeiket, hogy a külföldi tőkét az országba csábítsák. Ez irányban is, már látjuk, mily nagyok lesznek a változások. Az eljövendő békében minden állam elsősorban a saját országának rekonstruálását fogja szem előtt tartani, a saját gazdaságába fog invesztálni, hogy a termelését növelje. De ettől függetlenül, azok az érzések, amelyeket az orosz állapotok francia és angol kapitalistákban keltettek, emberi számítás szerint hosszú időre veszik el a tőke kedvét attól, hogy idegen országokba vándoroljon, hogy idegen országok vasútjaiban és bányáiban keressen elhelyezést. De ha fel is tesszük, hogy a külföldi tőke majd felkeres bennünket, annak nem az lesz a feltétele, hogy bankjegyeink arannyal vagy áruváltóval fedeztetnek-e, hanem hogy fenn tudjuk-e tartani a paritást külföldi relációkkal szemben, hogy a hozzánk jött idegen tőke árfolyamveszteség nélkül vonulhasson vissza a hazájába, akkor amikor azt célirányosnak véli. A paritás biztosításának kérdésében azonban a metallizmus és charthalizmus között nincs különbség. Azt mindkettő a valutapolitika legfontosabb céljának ismeri el.
Ugyanekkor pedig a nemzeti tőke nagyszerű méretekben jelentkezik. S ha a mai számok el is fognak tűnni: az eredmény, hogy az ország lakosságának minden rétege megismerkedett és barátkozott a tőkeelhelyezés fogalmával, megbecsülhetetlen értéket jelent. S ha bankjaink, melyek oly hasznos munkát végeztek a hadikölcsön népszerűvé tétele érdekében, a giro- és csekkrendszer propagálását is oly lelkesen tennék magukévá, hogy semmiféle pénz parlagon ne heverjen, úgy a külföldi tőke elmaradása is kisebb sebeket ejtene rajtunk.
Az Osztrák Magyar Bank szabadalma 1917-ben lejár: két esztendős provizórium következik. Nagy szerénységgel azt volnánk bátrak ajánlani, hogy mielőtt a bank szabadalma újra meghosszabbíttatnék, hívják megint össze bankszakértőinket, hadd lássuk, hogyan áll jegybankunk ügye a háborús tanulságok megvilágításában. A magyar jegykibocsátó bank egy bankankétot minden bizonnyal megér!

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages