Kosztolányi Dezső: Harminchárom

Teljes szövegű keresés

Kosztolányi Dezső: Harminchárom
Mi a vers? Az utolsó következtetés az életről. Egyszerű és nagyon átlátszó, de érezni kell, hogy mögötte van minden, az a kudarc is, hogy a vers írója mondani valóját más eszközökkel – nyugodt gondolatsorral – képtelen kifejezni és éppen emiatt való kétségbeesésében nyúl a vershez. Érzéki és nagyon emberi megnyilatkozás.
Gábor Andor egy kötetnyi verset tesz kezünkbe. Villanyos meglepetés számunkra, hogy éppen ő jelentkezik ilyen versekkel, ki, évek óta a könnyed múzsáknak hódolt és mestere azoknak a rímeknek, melyek úgy csilingelnek, mint a bohócsapka csengettyűi. Talán épp napi munkája keltette benne azt a visszhatást, hogy távol a divattól népszerűtlen és korszerűtlen verseket írjon az íróasztala fiókjának. Mert ezeknek a verseknek van valami egészen különös komoly és komor verete. Inkább értelmiek, mint érzelmiek. Azt mondhatnám, hogy azokkal a tovább nem boncolható maradékokkal foglalkozik, melyek értelmi életünk vizsgálása után hagyódnak hátra, mintegy a lombikok és görebek alján. Mit jelent az élet és a halál s az ember örökös hányattatása a vágy és a beteljesülést követő csömör között? Mi az álom és az öntudat? Mi az embereket elkülönző nemiség? Maga a költő, aki ezeket kérdi, önmagától, a gyötrődés óráiban, szeret a háttérben, a homályban maradni, s az egyéniségéből – öntudatosan – alig mutat valamit, minthogy személyes gondja eltörpül a gondolat mellett, melyet ki akar kiáltani. A klasszicizmussal szemben egyik erőssége volt az újabb lírának, hogy a költő minden egyéni sajátosságát átmentette a versekbe. E versek írója ebben a tekintetben tartózkodó. Lírája nem is egyéni, a szokványos értelemben, inkább emberi.
Ezt állapíthatom meg a formájáról is, mely egyenes visszatérés az aranyjánosi hagyományhoz, verselésben, rímelésben, sokszor a szavak használatában is, minden ízében konzervatív, csak itt-ott, néhány tételesen megszövegezett gondolat formába öntése emlékeztet Reviczky Gyula merevebb verselésére (“Schopenhauer olvasása közben.”) Másként szinte tüntet azzal, hogy e nagyon mai kétségeket az iskolás vers nyelvén mondja el. Ebben van valami finom és izgató ellentét. A jelenkori magyar költészet jórészt impresszionista és szimbolista ösvényen jár, szereti a kifejezésben azt a határozatlant, melytől Verlaine beszél, azt a tétovaságot, mely a gondolatot talán elködösíti, de ugyanakkor sejtelmessé, forróbbá, jelképesebbé teszi az érzést. Gábor Andor a kifejezésnek erről a módjáról eleve lemond. Ami a szívén, az a száján, vagy helyesebben, ami a fejében, az a lantján. Majdnem minden versét össze tudnám tömöríteni egy józan tételben. Vannak vers-témái. Sokszor még alkalmazza – sikerült újszerűséggel – a régi költők egyik hatáseszközét, a csattanót is.
Íme egy verse, az “Ősz”, melyet az egyszerűsége és a tisztasága miatt igen szeretek. Pár szakban a hervadás szokott rajza és kérdések, hogy miért fáj úgy éppen ez az ősz, holott már annyit látott a vers írója. Az utolsó szakban pedig – mint szeptimen-akkord – a megoldás, a feloldás, a magyarázat egy kis jelképes elbillentésével a gondolatnak és az érzésnek: “Ó régi ősz és mégis új, Mert most az én kertembe fúj!” Más szóval, csak a saját őszünket vesszük észre, az öregedő testünkön keresztül. Ezt a régi-régi gondolatot azonban érzékien fejezi ki, egy művész erejével, egy költő közvetlenségével. Az álomról egy strófa: “Ó szent alvás! Halál íze! Forró agygép hűtő vize! El-elkezdett tündérrege! Kincs aprózott előlege.” Így ragadja meg minden verstárgyát, prózaian és költőien s minél elvontabb a témája, annál érzékibben zengő a verse, annál bujábbak az ütemei és a rímei. Nem a régi fajta “bölcselmi” versek ezek, de élmények, egy keserű lélek belső élményei. Egy harminchárom éves okos, tépelődő, pesti ember arca rakódik össze verseiből, aki nem eszményíti magát, a régi költők módjára, inkább a gyarlóságát hangsúlyozza és túl az első fiatalságon szelíd és szerény öngúnnyal nézi önmagát és a világot.
Gábor Andor verseskönyve a régiességével újszerű, a gondolati és formai konzervativségével meglepő. Üde visszahatás azokkal szemben, kik az újkori líra színeivel és szavaival visszaélnek. Ellenmérge azoknak a bódító és tündöklő mérgeknek, melyeket az impresszionizmus és a szimbolizmus termelt.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages