Laczkó Géza: Az bajtárs • (Igön fura kis istória)

Teljes szövegű keresés

Laczkó Géza: Az bajtárs
(Igön fura kis istória)
Néhai való jó Balzac úrnak frantzúz eredetijéből magyari nyelvre fordítá Géza deák.
Henrik kerálynak, ki olly igön szerette vala az szép Diánt, ez néven másodiknak, uralkodásának kezdetin, járta még egy szertartás, kinek szokása azoltától hátrahagyattatott, és ki tellyességgel elenyészett, valamint az ő üdők jelös dolginak temérdeksége. Ez szép és fő szokás vala egy bajtárs választása, kit mielének mind az daliák. Hát, minekutánna két derék és bátor embereknek lenniök megesmerszettek, ez gyenge párból ki-ki sírig köttetvén vala az máshoz, mindketten testvérekké lőnek, az egy kételeníttetett az mást ütközeten megótalmaznia, az ellenségek között, kik ellene fenekettenek, és, az Udvarban, az barátok között, kik rútalmazák. Társának távol létében, az más kötve vala ki jelöntenie, valaki jó testvérét néminemű hűtlenséggel, roszsággal vagy gyáva gazsággal vétkesítette volna: “Hazudtság szájadban minden ige!…” és mezőben szállania, hamarsággal, olly igön bizony lévén bötsülletek egy az más előtt. Fölösen való hozzá adnunk, hogy eggyök az másnak mindétig segítője vala minden dologban, mind jóban, mind rosszban, és hogy osztozának minden jó vagy bal szerentsében. Jobban valának, valamint az testvérek, az kiket az természet vélletlen esete köttetett egyben, tekéntve, hogy magánvaló, nem akart és költsönös érzékenység kötelével társaltattak valának. Igyen az bajra társulás szép téteményeket hozott délszínre, kik olly derekak, valamint az kiket az régi görögök, Rómaságbeliek vagy egyebek töttek… De nem ez beszédem arányzott tzéllya. Ez dolgok országunk krónikásinak könyvekben írva vannak, és ki-ki tudgya.
Hát, ez üdőben, két turéni nemes iffiak, kiknek eggyök az másodszülött Mallyé, mások Lavallyer úr vala, bajtársak lőttek az napon, kin az vitézi sarkantyút megnyerék. Mommoranszy úr udvarából jövének ki, az hol ez jelös capitány fő tudománnyával tápláltattak vala és kimutaták, mennyére ragadós ez szép társaságban az vitézség, mert hogy, az ravennai ütközeten, az legvénebb daliáknak ditséreteket érdemlették volna. Ez kemény nap hartzában esett, hogy Mallyé, az fellyülmondott Lavallyertől megmentetvén, az kivel néminemű üstök-vonyása volt vala, látá, hogy ez nemes úr nemes szívű. Az okon, hogy mind kettejök szakajtásokat nyertenek dolmányokon, ez testvériséget vérökkel petsételék és egyetemben gyógyíttatának, egy azon ágyban, Mommoranszy úrnak, gazdájuknak sátorában. Kölletik mondanunk, hogy, az tsaládi szokásoknak ellenekben, mert mindétig valának tettetes szép ortzák köztek, az másodszülött Mallyé nem vala tsinos physimiskájú ember, és nem igön vala része más, tsak az ördög szépsége, egyébaránt tagos, valamint agár, vállra szélös és izmos-inas, valamint Pipin kerály, az ki röttentő lántsa-törő vala. Viszontag, az Lavallyer vár ura kitsinnyosittatott fi vala, az kinek számára tettzettek az fő patyolatok, fris nadrágok és palotás tzipellők kitaláltatva lenniek. Gesztenyeszínő hosszú haja ékös vala, mint asszonyi hajzat, és, hogy rövidre fogjam szómat, olly gyermek, valakivel minden asszonyok szüvesen jádzottanak volna. Hát, egy napon, az iffiabb kerály felesége, az pápa úrnak húga, nevetvén mondá az navarrai kerálynénak, tekéntve, hogy nem vala szüvében gyülölség ez jó furtsaságok aránt: “hogy ez apród minden nyavalyák ellen fő flastrom volna!” ki is felette pirositá szemérmében az ékös kis turénbelit, azért mért, tsak tizenhat éves lévén, ez udvarló szovakot feddésnek alítá lenni.
Hát, olasz földről megtértében, az másadszülött Mallyé egy igön jelös tsizma-húzó házasságra lelt vala, az kit asszony annya rendölt egyben számára Annebó lejányasszony személlyében, az ki fris lejányzó vala, tekintetes ortzáju és mindenekben igön marhás, szép udvarházat bírván az Kuvasz utzában, butorokkal és olasz írott képekkel kazdagot, és sok-sok fő lántz-földeket örökségben nyernie. Kevés napokkal Ferentz kerály meghalálozásának utánna, az mely bal szerentse minden mitsoda méllyében az rettögést helyhezteté, miérthogy az nevezett fejedelem nápolyi kórságban hala meg, és miérthogy az jövő üdőben nem leend bátorság, nem még az főbb hertzegnékkel is, az fellyülmondott Mallyé kételeníttetett az Udvart elhagynia, hogy néminemű főben járó igyeit eligazitaná Piedmontban. Vedd, hogy kedve és akarattya ellen hagyá othon olly iffiú, olly ékös, olly fris jó asszony-feleségét, ez ledér társaság veszedelmi, les-vetési, üldözési és gonosz praktikái közepette, holott annyi derék iffiu vala, bátorak miképpen az sas, vakmerő pillantásúak és asszonyt kedvellők, valamint hús vét üdején sonkára ehült emberek. Ez fő féltésben, minden kedvetlen vala néki, de, sok főtöréseknek utánna, asszonyfeleségét zárlani aranyzá úgy, mint mondatni fog. Hivá jó bajtársát pitymallatkoron jőnie, utnak eredése napján. Hát, mihent meghallá Lavallyer lovának patkóját udvarában, el-kiszökkent ágyából, ottan hátrahagyván fris és fejér feleségét, szenderegve az kis aszalló szendergésben, kit az lustaságokban nyalakodók olly igön kedvellnek. Lavallyer juta elejben, és az két társak az ablakmélyedésben rekeszkedvén, hűv kézfogásban köszönték egy az mást, osztán, elsőben artzul, Lavallyer mondá Mallyénak: – Az éjtzaka jöttem volna hirdetésedre, maga el kölletett egy szerelmes pör-patvaromat igazítanom kegyösömmel, ki törvényben idézett vala: kiben hátrahagyás nem löhetett, de hajnalkoron megválék tőle… Veled mentemet kévánod-é? Jelentém neki utnak eredésedet, fogadá minden szerelemtől magát megtartóztatnia, szegődségünk hütére Ha ő alátsal, jobb egy barát mint egy kegyös!…
– Ó, én jó testvérem uram, felelé viszontag Mallyé ez szovakon igön indíttatván, bátor szüvednek magosb próbáját tőlled kérnem akarom… Akarod-é feleségem vigyázását, megvédelmezni mindenektől, tanácsa lenni, láb-sinóron tartani és fejemtől eltávoztatni az szarvakat?… Te itt mulatandod az üdőt távullétem korán, az zöld palotán, és feleségem daliája léssz…
Lavallyer egybenvonyá szemöldökit és mondá:
– Nem téged, nem feleségedet, nem engem félem, maga az gonoszakat, az kik ezzel élnek, hogy minket egybenabajdotzitanának, valamint selyem motringokat…
– Légy felőllem bizakodásban, ada választot Mallyé, megölelvén Lavallyert. Ha az Isten akarattya, hogy balszerentsémre szarvakot visellyek, kevésbé leszen nehez viseletű dolog annak javadra való töltése… De, hütömre! az bánatban bizony meghalok, miérthogy igön belé vagyok veszve az én édös, fris, jó erköltsű asszonfeleségem szerelmében.
Kit mondván, fejét elfordítá, hogy Lavallyer eszben ne venné az könyveket, kik szemeiben jöttenek! de az ékös udvornik látá ez könyvhullajtást, és akkoron, fogván Mallyé kezét:
– Testvérem, mondá neki, nemes vitézi szovamra esküszöm, hogysem mielőtt valaki feleségedet érintené, kotzperdemet zsigerében érzendi… És, ha tsak nem meghalok, találod őt viszontag testben feddhetetlen, lélekben nem mondom, azért mért az gondolat az nemes emberek hatalma kivül vagyon…
– Meg vagyon hát ott fönt iratva, keáta Mallyé, hogy mind szolgád és adósod lészek…
Erre, az társ útnak erede, hogy szüve meg ne lágyulna az közbevetésekben, könyvezésekben és más mártásokban, kiket az asszonyállatok öntenek bútsú képpen, osztán Lavallyer, az város kapujáig késérvén, juta viszontag az udvarházban, az üdőt vontatá Annebó Mari ágyból keléséig, megjelönté néki férje ura távoztát, ajánlá személlyét szolgálattyára lenni, és mindeneket olly kellemetes magakelletésével, hogy az legjobb erköltsű asszonyt is megtsiklándozta volna az vágyakozás ez daliát személlyének őrzenie. De semmi szükség nem vala ez szép imádtságokban, hogy megokositanák az hölgyet, tekéntve, hogy az két barátoknak beszédgyöket kihallgatá és rajta lött nagy szeméremnek tekinté férje ura iránta való gyanúságban estét. Hejh! noha vedd, hogy egyedül Isten tekélletes! Az emberfia minden gondolattyában lészen rossz fél, és bizony Istenem, szép tudománnya az életnek, maga lehetetlen tudomány, hogy mindeneket, még egy botot is, az jobb végin ragadgyunk. Az asszonyok előtt kedvet talállás illy nagy nehezségének oka az, hogy vagyon nállok egy izé, ki inkább asszony, hogysem mint ők, és az nékik tartozó tisztelet nem lévén, más szovat mondanék. Ám, ne ébresszük meg ez rosszakaratú izé maszlagit. De az asszonyoknak tekélletes kormányzások férfiút gyötreni való munka, és tellyes alájok vettetésben köll maradnunk, alítom, ez az legjobb okosság az házas állapot igön-gondos találós meséjének mególdására. Hát Annebó Mari bóldognak alitá magát az ékös iffiu kellemés forgódásán és ajánlkozásin, de vala mosolygásában néminemű gonoszka íz, és, macska ne kerőlgessed az forró kását, akarat az ő apród-esztendős ízéstrázsáját az bötsüllet és az öröm közé helyheztetnie, olly igön szerelemmel kísztetnie, jó gondviselésekkel annyira gyengéltetnie, olly tüzes szempillogásokkal megnyargalnia, hogy az barátságnak hűtlen lenne az szeretközés hasznára.
Mindenek akarattya végben vitelére alkalmatosak valának, tekéntve szembenlevéseket, kiktől Lavallyer úr nem maradhata üresen az udvarházban mulatása üdején. És, miérthogy semmi sints az világon, valami az asszonyt elejbe vett akarattyától megtartóztathatná, az gonosz tsont minden alkalmatossággal őt hálóban ejtenie szaggatott.
Majd közelében ülvén marasztalá, az tűz mellett, éjfélkorig, virágénekeket dalolván neki, és, mindenek felett, mutatván neki fő vállait, az fejér kisirteteket, kikkel szoknya-dereka tellyes vala, végezetre, száz meg száz langalló pillantásokat vetvén feléje, mindeneket mikéntha híre is nem lenne az gondolatokban, kiket füle mögött őriz vala.
Majd sétálla vele, reggel üdőn, udvarháza kerttyében, és jól reá nehezedék karjára, megtapasztalá, óhajta, egybenkötteté vele tzipellője sinórját, ki mind alkalmatos üdőn óldóza meg.
Osztán ezer kellemés szovak jöttenek, és az dolgok, kikhez az asszonyok olly igön értenek: kitsiny gondok az vendégért, teszem, jőni nézni megvagyon-é kéjelme, vajh, jó-é az ágy, vajh, az ház tiszta-e, vajh, jó-é benn az ájer, vajh, étzakán, nem érez-é ajtó-hasadékon fújó szelet, vajh, nappalon, nem szolgál-é igön be az Isten napja, kérvén, hogy semmit is ne rejtsen el akarattyából és kisebb kévánságiból, mondván:
– Szokott-é kegyelmed felestökömözni az ágyban… bárakár mézbort vagy tejet vagy confrejtet? Szokta üdőn van az ebéd, az vatsora? Minden kévánságát töltendem… szóllyon… Röstelli tőllem kérnie… No!
Ez fris gyengéltetéseket száz kényeskedtetésekkel tóldá, mint jötte korán mondani:
– Hóhérolom kegyelmedet, küldgyön el!… No, szükség, hogy szabados legyen… Megyek…
És mind kedves szovakkal maradásra ösztökéltetett.
És az agyafúrt mind könnyűden öltözvén jöve, szépségéből olly sokat adván mutatóban, hogy megnyeritené az üdőtől annyira egybenrontatott pátriárka is, az milyen bizonyosan vala nemes és nemzetes Mutuzsalem úr száz hatvan éves korán.
Az jó társ, sima lévén, valamint selyem, hagyá az hölgy minden mesterkedésit uttyukat járniok, igön elégedett lévén, hogy benne foglallya magát, tekéntve, hogy az is tiszta nyereség vala, de hűv testvér módgyára, az távul levő férjet állattá mind vendéglátó asszonya szemei elé.
Hát, egy estve, az napszaka igön nagy hévségének utánna, Lavallyer, félvén az hölgy szemeit, mondá neki, hogy Mallyé felette szeretné, hogy fő tekintetes férje ura lenne, érte égő vitéz és tzimerére igön kínyes…
– Miért tahát, felelé az hölgy, ha kínyes reá, kegyelmedet ide helyhezteté?
– Nem fő okosság-é ez?… veté viszontag. Nem vala-e szükség kegyelmedet erköltse valamely őrzőjének gondviselésére biznia, nem minthogy ha köllene néki illy, de kegyelmedet az gonoszak ellenében megvédeni?…
– Úgy, kegyelmed tahát én strázsám? mondá ő.
– Púposkodom vélle? keáta Lavallyer.
– Bizony! felelé, rossz választás…
Ez szovak olly fajtalanúl parázna pillantástól valának kísírtve, hogy az jó bajtárs, feddés képpen zokra vevé őket, és az szép hölgyet egyedül hagyá, ki felettébben botránkozék az szerelmi hartz kezdésének ez hátrarugásán.
Nagy főtörésben marada, és keresni kezdé az bizony akadékot, kit előtalálla: miérthogy nem ütközhetnék egy hölgy gondolattyába is, hogy egy nemes dalia megvetőnek alithassa ez kitsinységet, ki olly árros és olly nagy értékű. Ám, ez gondolatok olly annyira egyben szövődének és társaltatának, egy az másban akadván, hogy csöbörből vödörbe, végezetre is az kútban esék, és az szerelem vermének fenekén feküdve lelte magát, ki nagy tanúság legyen az asszonyállatoknak, ne jádzanak soha az férjfiú fegyverivel, tekéntve, valaki léppel forgolódik, ragadós annak az ujja.
Így Annebó Mari végezé, holott kezdenie kölletett volna, tudnia illik: hogy, ha az ő tőrvetésiből könnyű szerrel megváltozik, bizonyosan más hölgy hálójában vagyon fogva, és derekason keresgélvén környül, holott találhatott vala iffiú vendége tokot kedvének, úgy tettzett neki, hogy az szép Limöly, Katharina kerályné lejányinak eggyök, Never, Esztré és Dsak hugomasszonyomék Lavallyernek nyilván baráti valának és hogy bennek legalább eggyet esztelenül szeretnie kölletett.
Ezzel, adá hozzá az féltékenység okát mind az másokhoz, kik püszögeték eltsábitania az ő Argus urát, kinek nem kéváná ő elmetzni, inkább illatosítani, apolgatni fejét és nem lenni ártalmára az többnek is.
Ő bizonnyal szebb, iffiabb, kévánatosb, takarosb vala, hogy sem mint vetélytársi, legalább, ez vala értelme zengzetes itéleti. Ez okon, mozdíttatván mind az sinóroktól, lelki rugóktól, test szerint való okoktól, az kik az asszonyállatokat mozgattyák, jőve viszontag az vitatásra, hogy újfent megsturmolná daliája szüvét, azért mért az hölgyek kedvellik megvenni azt, ki jól körül vagyon sántzoltatván.
Az koron, matska módgyára viselé magát, és olly igön egybengömbölyöde mellette, tsiklándá olly kellemésen, kezéhez békélteté olly édesdeden, bársonytalpatskákkal tapasztalá olly frissen, hogy, egy estve, mikoron fekete gondolatokban sillyedt, bátor lelke méllyében vigan vagyon vala, illy kérdésre fakasztá vigyázó testvérét:
– Mi baja vagyon kegyelmednek, no?
Kire, antalodván, felele néki, hallgattatván általa, valamiként az legfőbb musika:
Hogy Mallyéval kedve és akarattya ellen lépett volna házasságra és hogy igön bóldogtalan általa, hogy nem esmerné az szerelem édességit, hogy férje ura nem tudna hozzá semmit is, és hogy élete könyvhullajtással tellyes lenne. Röviden, szűznek mondá magát szűv szerint, és minden szerint, tekéntve, hogy az dologból eleddig tsak kedvetlenségek nyeréseket jelönté előtte. Osztán mondá még, hogy, bizonnyal, ez mesterkedés bőv nyalánkságokban, mindennémű ízadásokban, miérthogy mind az hölgyek reá futamnak, szaggatnak utánna, reszketnek azokért, kik azzal nékik kereskednek, bátor, némellyek nagy árrt fizetnek értte, hogy ő olly tsupa szemfül reá, hogy, egyetlen jó szeretkező napnak avagy éjtzakának fejében odaadná életét és kegyösének mind alatta-valója lenne, minden dörgölődés nélkül: de hogy az, kivel az dolog végben vitele kellemésb lenne, nem akarja kihallgatni, és hogy, egyébaránt, az titkot örökre megőrizhetnék szeretközésök felől, tekéntve férje benne helyheztetett bizodalmát, végezetre, hogy, ha viszontag hátravetné még, belé pusztulna.
És mindez változati az kis istenes éneknek, kiben olly igön tudóssak az asszonyemberek ez világra jövén, szűből szakasztatott ohajtásokkal elegyitett, nagy-sok tsűrés-tsavarásokkal, égben fohászkodásokkal, szemforditásokkal, hertelen kitsiny pironságokkal, haj-tzibálásokkal tsinnyosgatott ezer tsendeszségek között bugyborékolának elő… Egy szó, mint száz, szegedi halászoknak minden paprikájok, borsok, hagymájok belétételének ez halász-lévben. És, miérthogy mindez szovaknak méllyében az tsiklándó vágyakozás vala, ki még az tsufakat is megszépíti, az jó dalia esék az hölgy lábainak elejekben, fogá őket kezében, apolgatá őket, mind sírván. Vedd eszedben, hogy az jó asszony felette igön bóldog vala, hogy vélle őket apolgatattya vala, és sőg, nem nagyon vetvén arra, kit velek tenni akar, átalengedé néki köntösét, jól tudván, hogy szükség vala szegéllyénél ragadni, ha ki felemelni arányzá, de maga iratva vala, hogy ez estvén jó erköltsű maradna, azért mért az szép Lavallyer kétségben esvén mondá néki!
– Hejh, húgomasszony, nyavalyás és méltatlan vagyok…
– Nem, nem, nosza rajta!… mondá.
– Jaj s meg jaj! tilalmas nekem az tieddé levés boldogsága!
– Mi módon?… mondá.
– Nem merem megvallani állapatomat!…
– Hát felettében gonosz?…
– Hejh, pironságára szolgálnék vele kegyelmednek!…
– Monddsza tsak, én tenyeremben rekkentendem ortzámat.
És az agyafúrt olly módon rejtőzködék, hogy jól látná szerelmes társát ujjai közikön.
– Hajh!… mondá amaz, minap estve, mikoron te kegyelmed az olly friss szovat szóllá, olly árultató módon valék felgyulladott, hogy nem sajdítván bóldogságomat olly hamarnak és nem mervén megjelönteni kegyelmednek tüzemet, futamék egy bordélyban, hová az nemes daliák járnak: holott, az kegyelmed szerelmeért és hogy szabadossá tenném testvérem bötsülletit, kinek tzimerét motskosítanom szégyenlém derekason vakot veték, úgy, hogy az olasz nyavalya-kórságban halásnak veszedelme vagyon mostan fejemen…
Az hölgy, igön megrémőlvén, gyermek-szülő keátást hallata, és, indulatában, egy felette lágy, kitsiny mozdulattal eltaszitá, osztán, az szegén Lavallyer, nagy szánandó alkalmatosságban lelvén magát, el-kierede az palotából, de maga nem juta tsak az ajtó superláttyáig is, hogy Annebó Mari viszontag szemügyre vette vala, mondván önnön magában: “Hejh, mely kár!…” Akkoron sillyede nagy búban-bánatban, szánván szüvében az daliát és eszefordultabban szeretvén annál inkább, hogy háromszorosan tiltatott gyümölts volna.
– Ha nem volna Mallyé, mondá neki egy estve, mikoron az szokottnál szebbnek lenni alítá, kévánnám kórságában estemet, ketten egyetemben azon kénokban sindenénk…
– Sokkalta inkább jobban szeretem, mondá az testvér, hogysem jó erköltsű ne légyek.
S hagyá hátra, hogy szép Limöllyéhez mennyen. Vedd, hogy, nem maradhatván üresen az hölgy langalló szempillantásinak elfogadásában, vala ugyan, ebéd felett és estvéli üdő mulatásokon, szapora gyakor tűz, ki igön felgyújtá őket, maga ő kételeníttetett élnie az nélkül, hogy az daliát másképpen, mint szemlátomással megtapasztalná. Ez mesterségben Annebó Mari környűl vala sántzoltatván tellyességgel az Udvar paráznáinak ellenekben: azért mért nints általhághatatlanabb határ és jobb vígyázó, mint az szerelem, olly miként az ördög: valamit tart, lánggal környékezi azt. Egy estve, Lavallyer, baráttya feleségét Katharina kerályné egy tántz-vigasságában vezetvén, az ő szép Limöllyével, kiben maszlagult, tántzola. Az üdőben, az daliák kettesével, hármasával, sőg még tsatájával hajták derekason szeretközésöket. Ám, mindnyájan az hölgyek irigylék az Limölyt, ki személlyét az üdőtt az szép Lavallyernek adnia arányzá. Az palotás tántzra fölállásoknak előtte az legédösb törvényben idézést nyujtá néki másnapra az vadászat közben. Az mi nagy Katharina kerálynénk, az ki, fő fondorságból, ez szeretközéseknek párttyokat fogá és ollyformán mozgatá őket, valamiként az szakáts-mesterek langalltattyák tűzhelyeket az piszka-fákkal, az mondott kerályné hát tekénté sorjában mind az fris párokat, kik egyben karoltatva voltanak ő nőstény palotás-tántzában, és mondá férjeurának:
– Mi közben ehejt hartzolnak, pártolkodhatnak-e kegyelmed ellen?… Hm?…
– Igön, de az helvétziai vallástételt követők?
– Ejh! azokat is ebben foglalandgyuk! mondá nevetvén. Ni, ahun a Lavallyer, ki az új hüt maszlagának gyanúságában vagyon, megtért az én drágalátos Limöllyömhöz, ki tizenhat esztendős lejányzónak nem az legutolsó… Hamar üdőn be is ojttya bizonyosan…
– Hejh! asszonynéném, ne hidgye kegyelmed, szólla Annebó Mari, miérthogy Nápolynak, ki kegyelmedet kerálynévá tette, kórságában betegült.
Ez derék együgyűségre, Katharina, az szép Dián és az Kerály, kik egyetemben valának, el fakadának nevetvén, és az dolog minden fülekben juta. Akkoron Lavallyeren nagy szemérem esett és tsúfoskodások, kikben nem vala vég. Az szegény vitéz, ujjal mutattatván, igön ásitá, hogy néminemű más lett légyen nadrágjában, miérthogy Limöly, azkinek az esetet megjelönteniök, nevetvén veszedelmén, semmi is nem vala sietősb Lavallyer vetélytársinak, rút megtoló ortzával fogadá kegyösét, olly nagy vala az tsudálat, és olly felettébben való ez rosz nyavalyától félte mindeneknek. Igyen Lavallyer egyáltallyában hátrahagyatottnak látá személlyét, valamint bélpoklosét. Az Kerály igön kellemetlen szovat szólla hozzá, és az jó dalia juta ki az lakodalomból, nyomában az szegény Mari, beszédgye felett kétségben esvén. Tönkre vitte vala tellyességgel, az kit szerete, megfosztá vala bötsülletitől, egybenrontá életét, tekéntve, hogy az borbélyok, javasok és túdós doktorok jelönték, miként nem kétséges dolgot, hogy ez szerelmi kórságtól megolaszozott emberek szükségképpen benne el veszítik legfőbb javokat, nemző erejek szakad, tetemek megfeketülnek.
Úgy hogy semminemű asszonyállat nem akará esztán személlyét törvény szerint való házasságban öltöztetnie az kerályság legszebb daliájától is, ha tsak az gyanúságban esett, hogy azoknak közükből vagyon, kiket Rable Ferentz mester az ő felette-drágalátos pörsenésekkel-rakottyai-nak neveze.
Miérthogy az szép dalia sokat hallgata és búban-bánatban rekeszködék, társa mondá néki az Herkules palotából, holott az lakodalom adaték, megtértekben:
– Édes urambátyám, igön-igön károsítám kegyelmedet!…
– Hejh! hugomasszony, felelé Lavallyer, az én károm jóvá tehető, de mely bajban keveredett kegyelmed?… Kölletik-e, hogy az engem szeretésnek veszedelmiben foglallya magát kegyelmed?…
– Ah! mondá ő, mostan tahát bizonyos vagyok benne, hogy kegyelmed örökösen enyém, miérthogy, ez nagy gyalázat és szemérem fejében köll, hogy mindéltig kegyelmed baráttya, vendéglátó asszonya, hölgye, vagy inkább szolgálója legyek. Annakokáért kedvem az, hogy kegyelmed akarattya alá botsássam személlyemet eltörölvén így ez gyalázat minden nyomát, gyógyitván ezer gondoskodásokkal, ezer virrasztásokkal, és, ha ez állapat esmerői azt jelentik, hogy az baj igön begyökerezett, hogy kegyelmed halála következik benne, valamiként az bóldogult kerályé, én társaságát kérem-keresem, hogy dütsőséggel halnék kegyelmed kórságában halván. Bizonyomra! mondá ő sirván, nints az kén, kivel megfizetnék az kárért, kivel kegyelmed általam rusnya.
Ez beszédek öreg könyvekkel késértetének: ő igön-erénnyes szüve megrévüle, bizony ájultan le esék. Lavallyer, rémöletében, fogá és tenyerét egy mássát sohult nem biró kebel alá helyhezteté. Az hölgy megébred ez szerelmes kéz hévségén, perzselő nagy-jó örömöket érezvén, hogy majd hogy nem révüle tőllök viszontag.
– Jaj! mondá, ez kaján és tsak úgy tapasztalóforma tzirógatás lészen esztán szerelmünk egyedül való vigasága. Még igy is ezer lándsahosszal fellyebbezi az kedvteléseket, kiket az szegény Mallyé arányza nékem tennie… Hadgyad kezedet ahajt, mondá… Bizonnyal, lelkemen terül és tapasztallya!…
Ez beszédre, az dalia, szomorkás ortzát vágván, megvallá együgyűen hölgyének, hogy annyi bóldogságot érez ez megtapasztalással, hogy kórságának fájdalmi igön megnövekednének, és hogy az halált inkább szeretné, mint ez kén-szenvedést.
– Hallyunk meg tahát, mondá amaz.
De az gyaloghintó az udvarház udvarán vala, és miérthogy nem vala semminémű alkalmatosság az meghalásra, ki-ki távul feküvék az mástól, szerelemmel igön terheltetve, Lavallyer veszítvén szép Limöllyét, és Annebó Mari párjokat ritkitó vigaságokat nyervén.
Ez bajnak okáért, kinek következése előre nem vala látható, szerelemből és házasságból egyszer s mind ki vala rekesztetvén, nem merészkedett sohult szem elé kerülni kinek is, és látá, hogy egy asszonyállati mitsodának vigyázása mely nagy árrat kéván, de maga mendtől nagyobb bötsüllet és jó erkölts függött benne, annál szaporább vala öröme ez testvéri voltának megáldozott sanyargatásokban. De tartozott kötelessége igön-terhes, igön-tövises és türhetetlen vala megtenni strázsájának utolsó napjaiban. Hallhadsza miként.
Megjelöntése szerelmének, kire visszaszeretést alíta, daliájának általa szereztetett kára, esméretlen örömnek lelése, nagy szüvet adának az szép Marinak, ki Plátó szerént való szerelembe esék, kit könnyűdeden szelidítének az apród imádságok, azmelyeknek veszedelmek semmiérő vala. Ebből jövének az kis liba ördöngős örömei, az hölgyek találmánnya, melyek, Ferentz kerály halála olta, rettegének megbetegülni, maga azért kegyöseiké kévánának lenniök, és, az megtapasztalás ez kegyetlen gyönyörüségitől, hogy szerepét jádzaná, meg nem foghatá sehugyan is kezét Lavallyer. Ekképpen, minden estve, az sindő Mari vendégét köntöséhez foglalá, kezét fogá, szemlátomással apolá, kedvesen ortzáját ortzájához szorítá, és, ez erköltsös társalkodásban, kiben az dalia, valamiként ördög az szentelt víz tartóban, rekesztetvén vala, ő nagy szeretéséről beszéllett néki, az mely szerelem határban nem fogható, tekéntve, hogy az ki nem hallgattatott vágyakozások véghetetlen térein bolygatag vala. Mind az tüzet, kit az asszonyállatok valóságos szeretésekben helyheztetnek, mikoron az éjtzakának nints más világossága, tsak szemeik, ő azt általplántálá fejének titokzatos mozdulatiban, lelkének repedésiben, szüvének elragadtatásiban. Akkoron természet vezérléséből és tsak értelmekben párosult két angyaloknak lágy örömökkel, egyetemben rá zenditék az fris létániákat, kiket ez üdő szerelmesi mondogatának az szerelem ditséretire, az sóltárokat, kiket Thélem apáttya laistromosan megmentett vala az feledtségből, felmettzvén őket apáttságának falaiba, ki helyheztetvén vala, Alkofribas mester szerint, az mi (mán tudniaillik az frantúzoké!) Sinon-unk földgyén, holott én azokat deák nyelven láttam vala és átfordítottam vala ehejt az keresztyéneknek ő éppülettyekre.
– Jaj! mondá Annebó Mari, te vagy erőm és én életem, bóldogságom és kéntsem!
– És kegyelmed, felelé viszontag, kegyelmed drágagyöngy, angyal!
– Te, én serafinom!
– Kegyelmed, lelkem!
– Te, én istenem!
– Kegyelmed, esthajnali tsillagom, bötsülletem, szépségem, vílágom!
– Te, én nagy, én isteni mesterem!
– Kegyelmed, dütsőségem, hütöm, vallásom!
– Te, én derekam, én szépem, én bátorságosom, én nemesem, én kedvesem, én daliám, én védelmezőm, én kerályom, én szerelmem!
– Kegyelmed, tündérem, napjaimnak virágok, éjtzakáimnak álmok!
– Te, minden szempillantásimnak ő gondolattyok!
– Kegyelmed, szemeimnek örömek!
– Te, én lelkemnek hangossága!
– Kegyelmed, naponta való világosság!
– Te, éjtzakáimnak tündökletességek!
– Kegyelmed, legszeretettebb minden asszonyállatok között!
– Te, az férjfiak legimádottyabbja!
– Kegyelmed, vérem, énemnél jobb én!
– Te, én szivem, én fényösségem!
– Kegyelmed, én szent, én egyedül való örömem!
– Néked engedem az szeretés pálmafa-ágát, és, akárminémű nagy legyen is az enyém, úgy tetzik nékem, hogy te engem még inkább szeretsz, miérthogy te vagy az úr.
– Nem, tiéd az, én istennőm, én szűz Máriám.
– Nem, szolgálód vagyok, violád, egy semmiség, kit széllyel osztakoztathatsz!
– Nem, nem, én vagyok rabszolgád, hüv apródod, kivel úgy mivelhetsz, valamiként az levegő ég szellettyével, kit jus szerint úgy tapodhatsz, valamint szőnyeget. Szüvem a te thrón-széked.
– Nem, kegyösöm, miérthogy hangosságod véremet elfagyaszttya.
– Kegyelmed szemfordulása éget.
– Tsak általad látok,
– Tsak általad érzek.
– Ó, jól vagyon, helyheztesd kezedet szüvemre, egyedül kezedet, és megsáppadni látandsz engem, mikoron vérem az tied hévségét által vette vala.
Akkoron, ez küzködéseken, szemeik, az már olly égők, lángban borulának inkább, és az jó dalia kitsinyég vétkes vala az bóldogságban, kit Annabó Mari nyere ez kezet szüvén érezvén. Hát, mivelhogy ez könnyűded társalkodásban neki nyújtanának minden ereji, megfeszíttetének minden vágyakozási, foglaltatának minden gondolati az mitsodában, megese rajta, hogy elrévült igön jól és tellyességgel. Szemeik igön forró könyveket hullajtának, ragadák egy az mást ölükre szorosan, valamiként az tűz kap az házakban, de ez vala minden. Voltaképpen, Lavallyer igéré visszaadni sértetlen és épségben baráttyának egyedül az testet s nem ugyan az szüvet.
Mikoron Mallyé értésekre adá visszajövetelét, éppen jó üdőn tevé, tekéntve, hogy semminémű jó erkölts nem állhatá sokkáig ez roston pirító mesterkedést, és, mendtől kevésbbé valának az két szeretők szabadossak, annál temérdekebb vala elméjekben képezett vigasságok.
Hátrahagyván Annebó Marit, az jó társ méne baráttyának elejben egészen el Bondi alá, hogy az erdőn bal szerentse nélkül keresztül jutásában segédgye lenne, és akkoron, az két testvérek egyetemben feküvének, az ősöknek szokások szerint, Bondi várában.
Ottan ő ágyokban előbeszéllék, egy az úti emlekezetes eseteket, más az Udvari fetsegéseket, fajtalan istóriákat, et coetera. De Mallyé, elsőben való kérdése az Annebó Marit szolgáló vala, kiről Lavallyer esküvéssel erősíté sértetlennek lennie az betses helyt, holott az férjurak bötsülletek lakozik, melyen ugyan az szerelmes Mallyé felette örőlt.
Más nap, mind hárman egyetemben valának, Mari nagy fő bosszuságára, az ki, a nőstényeknek jelös törvény-tudások által, nagy tiszteletadásokkal fogadá jámbor urát, de maga ujjával jegyzé szüvét Lavallyernek ezer kedveske gyengéltetésekkel, úgy mondó formán: – Ez itt az te javad!
Az vatsorán Lavallyer megjelönté mezőben szállását, Mallyét igön szomorítá ez nehez szándék, és akará testvérét követnie, de Lavallyer kereken visszautasítá.
– Hugomasszony, mondá Annebó Marinak, inkább szeretem kegyelmedet, hogysem az életet, de nem inkább, hogysem az bötsülletet.
És megsápadda ezt mondván, és Mallyé asszony megsáppada hallgatván, azért mért hogy soha, az ő kis libásdit jádzásokban, nem vala annyi bizony szerelem, mint ez szóban. Mallyé akará baráttyát el Mó-ig késérni. Mikoron juta viszontag házában, asszonyfeleségével meghányá-veté az elmenet isméretlen indító okait és rejtett értelmét, mikoron Mari, ki sajdítá az szegény Lavallyernek bánattya, mivóltát, mondá: – Tudom én, az, hogy itten igön nagy gyalázattya, az okon, hogy ki-ki isméri, hogy nápolyi kórságban betegült.
– Ő! keáta tsudálkozásában Mallyé. Láttam, mikoron egyetemben feküvénk Bondiban, kevés napokkal ez előtt, és tegnap Móban. Semmi nints benne! Olly ép, mint kegyelmed szeme világa.
Az hölgy könyvekben áza, tsudálván ez nagy hűvséget, ez tulajdon ő szovában való fölséges megnyugovást, és ez benső indulatnak fő szenvedésit. Maga miérthogy ő ugyan őrzé visszaszeretését szüve mélyén, meghala, mikoron meghala Lavallyer Metz alatt, valamint az megirá más helyt Brantómi Burdelly úr ő atyasága az tsátsogásiban.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages