I.

Teljes szövegű keresés

I.
Éjfél van. A kakasok a szárnyaikat csattogtatják, az időt kukorékolják. Az idő jöttét, az idő múlását, iszonyatos pontossággal. Eljött, elmúlik. Holnap is eljő, azután is és egyszer csak nem jő többet. Egyszer csak végleg elmúlik, az én számomra is, a te számodra is barátom, meg a kakas számára is.
Csönd… Ma elmúlt. A kakasok elhallgattak.
A kakasól deszkafalánál egy kislány meg egy gyerek csókolózik. A kislány nem épp olyan túl kicsiny már, a gyerek se túlságosan gyerek. Tizenhat éves meg húsz éves. Az a kor, amelyben a tavasz a legenyhébb melegű, a virág a legillatosabb illatú, a csók a legédesebb ízű. A szemeik könnyesek, az arcuk parázsmeleg, a dobogó szívük összesúg.
Egyszerre susog a gyerek szíve is, a kislány szíve is.
„Te most katonának mégy, itt hagysz engem szomorú árvaságomban”… „Én most katonának mék, itt hagylak téged szomorú árvaságodban”… „Eltörheted a lábad, agyonlőhet a puska, tüdőgyulladást kaphatsz”… „Tüdőgyulladást kaphatok, meg meghalhatok, mert a szívem is megrepedhet”…
Az ajkuk néma, csak nagy ritkán hagyja el egy-egy sóhaj, ahogy a búcsúzkodó szerelmeseknél szokás.
– Jaj Istenem, jaj nekem Istenem…
*
A kakasól melletti kis házban valami nagyot zörrent. Mintha kődarab esett volna a kis ház padozatára vagy mintha ököllel csaptak volna az ablakra.
A kislány összerezzent.
– Azt hiszem felébredt.
A keze a gyerek kezében volt, most elvonta a kezéből és figyelt. Figyeltek.
A kis házban megint zörrent valami s az előbbinél is erősebben zörrent.
– Jaj, – mondta a kislány s arra felé lépett a kis ház felé.
Rekedtes elkócolódott hang hallatszott ki, aztán megint zörrenés. Szép Tivadar az ablakot verte.
– Ilonka! Hol vagy Ilonka?
– Bemegyek – mondta a kislány s két kezét a susogó szívére szorította.
A gyerek nem engedte.
– Maradj még Ilonka. Hátha nem látlak többet. Hátha megreped a szívem, hiszen olyan nagyon fáj.
A kislányé is fájt. A gyereké is a kislányé is úgy fájt, mint mikor késsel vág az ember az ujjába. Élesen, nyilallósan fájt a szívük s ha Szép Tivadar nem újrázza meg a dörömbölést, a felkelő nap is ott éri őket a kakasól deszkafalánál.
– Menj hát Ilonka.
Esküdöztek még egy kicsit, csókolóztak még egy kicsit, azon a ponton voltak egy kicsit, mikor csakugyan majdhogy meg nem reped az ember szíve, aztán két nagyon fájó sóhaj szállt fel az égbe s Szép Ilonka besietett.
Szép Tivadar rikácsolt, mintha a gégéjébe ment volna valami.
– Hol voltál?
A homlokát verte, a levegőbe hadonászott.
– Hol voltál Ilonka? Hol lehettél? Hajnalodik… azt hiszem alszol és nem alszol, hanem a szobában se vagy.
Köhögési roham fogta el, sovány citromszínű kezét a mellére szorította s a lábával a földet rugdalta.
– Hol vol-tál?!
Szép Ilonka a kis csipkekötényét a nagy szemeihez emelte s elpityeredett. Ártatlan volt mint egy bagolyfióka, igaz szívű mint egy felavatatlan apáca, nem hazudott.
– Kint voltam Jóskánál egy kicsit.
Szép Tivadar újra köhögési rohamot kapott s hogy el ne essen, az ágy szélére ült.
– Ilonka.
Intett, hogy azt akarja, hogy Ilonka oda menjen mellé az ágy szélére.
– Kislányom.
A haját kezdte simogatni s a hangja is reszketett, a keze is.
– Jóskánál? Milyen Jóskánál kislányom?
Szép Ilonka, mintha csodálkozott volna ezen a kérdésen, az apjára nézett s csak mikor nézett egy kicsit, azután válaszolt.
– Jóska apa. Hát nem ösmered? Istenem… hát Jóska.
Igaz is, hogy is nem lehet azt ismerni? Szép gyerek, jó gyerek, királyi gyerek, egy kis világnak egyetlen kiskirálya, hát hogy is nem lehet azt ösmerni? Igaz, hogy Jóska csak egy mamlasz-szájú parasztgyerek volt, kifenyőszurkozott bajuszkás, szegény gyerekecske, de azért, hogy nem lehet azt ösmerni?
Dehogy nem lehet! Szép Tivadar is ösmerte, tőszomszédok voltak, kerten átjáró, kerten átkiabáló szomszédok, hogyne ösmerte volna. Csak a feje zsibbadozott egy kicsit, azért nem ismerte. Elszédült egy kicsit. Hajnalodik, azt hiszi, hogy alszik Ilonka, pedig Ilonka a szobában sincsen. Elszédült egy kicsit, de azután a rendes eszével emlékezett.
– Jóska?
– Az apa. Jóska szegény. Reggel katonának megy és elbúcsúzkodtunk egy kicsit.
–Szereted talán?
Ilonka a vállát rángatta, elmosolyodott egy kicsit s a csipkeköténye sarkát babrálgatta.
Szép Tivadar beteg ember volt, köhögős édes apa, aki már nem nagyon sokat értett az életből, aki kíváncsi sem igen volt már rá, azt azonban, amit nem valami nehéz volt megérteni, még ő is megértette. Hogy szerelmes a lánya, hogy kibe szerelmes, hogy milyen örvény előtt áll, egészen szépen megértette és jajgatni kezdett.
– Mi lesz belőled? Hogyan érhetett ez a szörnyű átok? Miért vert így meg engem az Isten?
Fájdalmas szavak voltak, mint amilyenek kántortanító korában hagyták el az ajkát, mikor temetéseken búcsúztatott.
Az ajtót bezárta, a kulcsot a párnája alá tette s azt mondta, hogy inkább az Istennel is harcba elegyedik, de arról, hogy Szép Ilonka a Jóska felesége legyen, senki még csak álmodni se merjen.
– Inkább örökre megátkozlak kislányom, hogy se az ég ne fogadjon be, se a föld.
Az ágyon félre dőlt, takarót húzott magára s reszketett, mintha hideg rázta volna.
Szép Ilonka meg azon gondolkodott, hogy vajon elment-e már Jóska a kakasól mellől? Az ablakhoz lopózott, a függönyt széthúzta s kikukucskált egy kicsit. A hajnali szürkeség segítségére volt, a kakasólig jól elláthatott, de sem az óldeszkák nem mozdultak meg, se más nem mozgott a kakasól mellett. Sóhajtott egy hosszút, a függönyt összehúzta, levetkőzött s az ágyba bújt. A paplan alatt jobban esik a rídogálás s ha fáj az ember szíve, különösképpen jól esik.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages